Kezdőlap > Beérkezett pályaművek

Tavaszfosztás

Valahol, a mindenreggelek közt bujkál. A kanáltalan bögrében, a morzsa nélküli kenyérben, a sziromtalan virágzásban. Zöld színű sohasem. Együtt ültettük a tenyeren. Talán tavasszal kihajt. Majd rügyet bont és levelezik. Elüldögélünk egyik ágán és gyümölccsé érünk. Vackorrá. És ősszel beleszakadunk a világba.

Emlékszem, jónak kellett lenni. Szeg sokszor mondta, mikor hátrafésülte haját, hogy ő sosem hazudott. Ő elmondott mindent. Nekem is, az öreg Dé-nek is, aki majdnemapja volt, és akitől a fésűt kapta. Mert Dé-t és engem is szeret. És a szeretetről nem szabad hallgatni.

Megragadtam. A félszeg lüktetést. Lapot szakítottam. Leírtam a nevem. Kereken és dőlten. Ömlő tintásan és maszatoltan. Mert névből is csak egy van. Mint Istenből, akit sosem láttam. Az ő nevét is biztosan leírják. Én pedig majd összefestem és elmosom. És betűröm a szélét. Összegyűröm és két kézzel szaggatom. Szaggatom. Megszaggatom. Megszaggatom magamat.

Felöltözni. Elnyelődni a ruhákban.

Én. Kén. Ekén. Zekén. Folt.

Amikor elfogytunk. Kis rezzenésekké. Rezgő nyárfalevelekké. És ránk hulltak.

Abban, amit nem tehetek. Abban, ami nem lehetek.

Maradt még két kívánságom. Amit most elkívánni szeretnék. Tavaszt hozz. Kikeletest. Toporzékoljon és szaladjon. Szakadjon. Hogy aztán nyár lehessen és ősz és tél. És én nyitni tudjak és megőszülni. Rádnyitni az ablakot. Hogy rezdülj és egészen megremegj. A másik kívánságot neked adom. Hogy kívánhass. Talán egy másik Tavaszt.

A fakockák tornyán ültem. Szeg belémcsimpaszkodott. Menjünk haza. Itt magas van és szédültség. Menjünk haza. De szép, Szeg. Szép itt fenn. Ez a hatalmasság, látod, itt a nézniség. Ott a látniság. Mutogattam körbe-körbe. A körült, a lentet, a kintet. Szeg csüngött, billegett. Ugorjunk, mondtam. És akkor nőni kezdett az alacsonyság. Egészen a földig ért.

Homlokon csókolt. Ez volt belőle az anya. Ez volt belőle a vigyázás. És utána halkan eltelt. Hasadozott még egy kicsit. Mint a konyhában a kék fal. Azután csak a függönyben lengett még az illata. Végigiramlott az ablakkereten. A repedező festék alatt. De a muskátli szakadékká nyílt és elnyelte a ház előtt.

Vadak morognak. Leették már a kerítésre felaggatott húst. Most értem törnek. Át a félelmen.

Csüggedt vagy. Látom abban, ahogy a vizes pohár felé nyúlsz. Az étel az üresség és a tányér kereken gördül az asztalperemen. Csüggedt vagy, csak öntöd, öntöd a vizet. Elárasztod a konyhát. Ablakot nyitok neked. Ömölj az utcára, egészen a városperemig. Egészen messzire, amíg elnyelődsz és beisz a föld.

Tizenöt volt és 1984. De lehet, hogy csak annyi szeretett volna lenni. Nem lehetett neki újraszületni és visszafele nőni. Elfogadni és lemondani mindenről, ami vitte, emelte volna felfelé. Szeg a szegfűk között kuporgott. Az otthonban. Levélfalak között. Már csak csendesen csikordult. Vágott a virág.

Esőmosott tavaszi ég. Hideg pillék lélegeztek. Lépegető csended hallgasd közelebb. Pont. Tovább támasztasz magadban. Vonallá. Kevéssé. Mint a járda-föld és a gyökértelen mandulafa. Ott, az árnyékban, amikor már nem vagyok való. A semmire.

Nem tudom, mikor szorultam a tűhegyre. Mióta imbolygom fölötte. De bizonyosan lezuhanok egyszer. Addig billegek és lépdelek. Ágaskodnom kell és hinni, hogy majd akarom az esést. Az Enyém. A maradni és az esni.

Ég. Lég. Elég.

Amikor beléptem, kezedben tartottad a kabátod. Azt hiszem épp menni készültél. Leemelted az esernyőt is. Havasan fog esni és nehéz lesz a lég. Borulni fog minden odalent. Emberfelhőkből özönvíz zúdul föl. Hozzád, a mennyekig. Nem akartál velem ázni. Egyedül maradtál. Annyira egyedül, hogy magad mellé hívtad tenfiad. Homlokára tetted kezed, mintha áldanád. Aztán az ajtóhoz léptél és elmentél. És magaddal vitted a sötétséget és a világosságot, a vizeket és a mennyezetet. Földet. Tengert. A gyümölcsfákból a maghozást. Az ég fényeit. A jeleket. Az élőkből a termékenységet. De akkor már ömlött a földből az emberrengeteg. És Te elhagytad az üres világot.

Szeg sosem beszélt Dé-ről igazán. Csak azt tudtam, hogy egy Erdőember. Még soha nem láttam olyat. Szeg mesélte, hogy a szakálla csupa gally és a lábai gyökerek. Majdnem olyan, mint egy fa, csak sokkal erősebb. És odvas, mert valaki ellopta belőle a lelket. Azért ő nagyon szereti. És amikor délután hazamentem, az utcánkban az összes fát megöleltem, hogy engedik Szegnek a szeretést.

Billegés. A cipő hajlik a föld felett. És hajlik az utca, a villamos, a kiszsinór a kiskocsi végén a kisfiú kezében. Hajlanak az egek és végiggörögnek a kavicsok a járdán. Meghajlik a test a cipő fölött. És beletornyosul a hajlásba. Minden hajlik, hajladozik. Billegéssé. A föld felett.

Későn lettem. Mint a fa. Csak egyszer virágzom évente. Télen, az ódútlan hóesésben.

Valaki szárnyat bont. Valaki az arctalanságból. Padláshomályból. Hideg. Mozdulatlan, szilárd levegővétellel. Észrevétlen. Mint a lopakodás. Elmondanám neked. Csak hogy ne legyen többé fülbesúgottság.

De.

Tartogatom, fojtogatom, hogy magam legyek megint. Kain nélkül vagy Ábel nélkül. Olyan kifordítottan és kívül. Alak és anyagiság nélkül. A fülem mögötti virágban, amit még te szakítottál és hervadásba fordult. Sziromtalanságom utolsó virágzása.

Nap nap után, hold hold után.

Szeget felszegezték.

Képtelen és résztelen és részvétlen.

Tegnap falak közt ébredtem. Tizenegy év ismerős falai közt. Körülálltak. Sosem voltak még ilyen hidegek. És együtt hallgattunk, mert nem értettünk egymást. Amikor elfogyni látszodtam. Amikor végül elaludtam a féltések között.

Szeg a felhőkről mesélt. Vashangon. Ércesen. Karcolta homlokom. Feje léggé csavarodott. Látod a foszlást, a felhőrongyokat. A torzulást, a szilánkos oltalmat. Szeg mintha beborult volna, vihar vonult arcán, vonaglott a hűvösben. Felhőfejű, mondtam. És ott hagytam, égbefúródni. A föld pedig lassan megmoccant.

Szeg fél. Félszegen. Fél szegen.

Nem vele. Nem az együttben.

Összekucorodott bennem a lélek. Vacogtatja a testetlenség. A csontszületés. Arcát mossa. Kicsi keze, gyerekfeje. Hideg a víz, a törülköző fagyott. És dermedt a tűz. Majd elviszlek. Megitatlak és megetetlek. Ágyba fektetlek. Aztán eltűntetlek. Irgalmatlanul. Mert már rég nem furakodsz az oldalamba. Nem kísértesz. (Bár haszontalan.) Csorbult vagy és idegen. És azt hiszem gyűlöllek is, pedig nem is tudom, hogyan kell. De azért megteszem. És hazudni is fogok. Csak magamnak. Mert magamnak még hazudhatok. Hinni fogok. Megígérem. Nem kérdezek és mindent elhiszek. Azt is, hogy voltál és hogy egyszer nagyon meggyűlöltelek.

Dézsmátlan ez a virágzás. Hétszer. Ennyiszer ébredtünk a szögletekben. Udvarokban. A zártság négyszöge között.

Szeget falba verték. Ráakaszkodtak.

Fanyulak. Ahogy a konyhaasztalon a villák egymásra estek, füleiket hegyezték.

Nincs. Kiforgatta zsebeit. Nincs. Kiforgatta ingét. Nincs. Kiforgatta a gombokat. Nincs. Kiforgatta magát. És nem kereste többé.

Nem anyától lettem, rózsafán teremtem. A tövisölelésben, pünkösdi temetésben. Az el nem jövetelben. Kértem kinyílást, bomlást. Útravalónak. Árvaság nélküli nevelkedést. Földet és fájdalmat kívántam. Hogy ringhassak, lenghessek a szélben. Fehéren.

Fehér. Fehérben. Fehérnek. Fehéret. Fehérből. Feketévé.

Szeggel sokat hallgattunk. Mi nagyon tudtunk hallgatni. Egyszer az esőt is lehallgattuk a Fentből. Akkor, azt hiszem, láttam Szeget nevetni. De csak úgy, mint egy repedést az ajtón. Én pedig végigkopogtattam, de nem válaszolt senki.

Még négy. Megszámlálatlanul. És mellette a vizeskanna. Kiivatlanul.

Vág a perem. A reggel pereme. Berzenkedés. A dunyhába beköltözött a szűnninemakaróság. Ugyanaz a takaró. A szemnyílás és a betóduló függönyfény. A párna alvómelege. Rajta nyugodt gyermeklégzés. Pillevágyság. Szusztalanság. Csak a gömbölyödés, ahogy szirmot hullat az ablak mögött a Tavasz. És telet sodor. Felhőből havat gombolyít. Hangtalan. Itt csak reggel van.

Aludj tovább. Kint tavaszodik.

Szrogh Zsanna (14, Vérteskethely)

Pitypang

Volt egyszer egy hatalmas kert, selymes zöld fűvel, és telis tele százszorszépekkel. A kerthez tartozott egy ház is, itt egy kedves család élt, egy kislány és egy kisfiú a szüleikkel. A kislány gyakran kijárt a kertbe százszorszépet szedni, a virágcsokrot pedig bevitte a házba. Minden százszorszép álma az volt, hogy egyszer ő kerülhessen a csokorba. Vagy az, hogy az ő szirmait kitépve dől el a nagy kérdés: szeret, vagy nem szeret?
Egyik nap a szellő egy apró magot repített a kertbe. Nem sokkal később ki is nőtt egy kicsi pitypang, a százszorszépek között. Eleinte sokat beszélgetett a százszorszépekkel, mesélték neki, hogy van egy kislány aki gyakran virágcsokrot szed, mindig a legszebb, legfehérebb százszorszépeket választja ki, és mindenkinek az az álma, hogy a csokorba kerüljön. A kicsi pitypang is sokat álmodozott róla, hogy milyen jó lenne bekerülni a csokorba. Ám amikor kinőtt a sárga virágja, minden százszorszép csúfolni kezdte. Hiába volt szép, más volt, mint a többiek. Azt mondták neki, hogy soha nem fog bekerülni a csokorba. Nagyon szomorú lett, de nem adta fel a reményt. Hitt benne, hogy a lány majd észreveszi, és őt fogja választani.
Ám telt-múlt az idő, a pitypang nőtt, és nőtt, és már jóval túlnőtte a százszorszépeket. A kislány még mindig nem vette észre. Kezdte reménytelennek érezni a helyzetet, szomorú volt, amiért a százszorszépeknek lett igaza. Egyre öregebb lett, sárga szirmai közül néhány kihullott, és apró szürke szöszök váltották fel őket. De ekkor a kislány a kertbe szaladva felé indult el. Lehajolt, de a pitypanggal mit sem törődve csak a százszorszépeket tépte le. Ő pedig ott maradt egyedül, és annyira szomorú lett, hogy sírni kezdett. Sárga szirmai már mind kihulltak, csak a szürke kis pihék maradtak. És ő csak sírt, sírt, napokon keresztül, és már teljesen feladta a reményt, hogy valaha is bekerüljön a csokorba.
Ám ekkor nyílt a kapu. A pitypang nem törődött vele, azt gondolta, hogy biztosan a kislány az, és már nem érdekelte, már tudta, hogy ő sosem lesz elég jó, hogy bekerüljön a csokorba. De elgurult előtte egy labda. Ekkor vette észre, hogy most nem a kislány jött, hanem a kisfiú. Labdázott, szaladgált, és nem törődött azzal, hogy rálép a százszorszépekre is. A labda elgurult a pitypang mellett, és a pitypang megijedt, hogy a kisfiú őt is eltapossa. De megbotlott, és hasra esett, még pont előtte. Ahogy a kisfiú felemelte a fejét, észrevette a pitypangot. Egy darabig csak nézte, majd nagy levegőt vett, és elfújta.
A pitypang azt hitte, hogy meghal - ám rájött, hogy sosem élt még ennyire. A kisfiú felszabadította.
Ahogy szállt, látta a százszorszépek sorsát - mind egy kukában végezték, a kislány szobájában. Látta azokat a százszorszépeket is, akiknek kitépkedték a szirmát, hogy választ kapjanak a nagy kérdésre. Hát erre vágytak annyira? Hogy mind meghaljanak?
A pitypang rájött, hogy feleslegesen irigyelte őket, mert mind szörnyű sorsra jutottak. Szégyellte magát, hogy ő is erre vágyott. Azt hitte, azoknak a legjobb akiket letépnek, és bekerülnek a csokorba. De már megértette, hogy érdemes volt még várnia arra, hogy a kisfiú elfújja, és bánta, hogy annyit szomorkodott.
És így, ahelyett, hogy a kukában feküdt volna a százszorszépekkel, körberepülte a világot, és mindent megnézett. Sok gyönyörű helyen járt, és a magvait elszórta az úton. A legutolsó magját pedig egy erdei mezőre repítette a szél.

Szrogh Zsanna (14): Pitypang (illusztráció, grafit rajz)

OLÁH MÁRTON MARCELL

A magyar Achilles

1579-et írtak, május volt. Udvarhelyen egy beteges vitéz küzdött a halállal. Fájtak a végtagjai egytől egyig. Rendkívül gyengének és öregnek érezte magát, pedig nem volt az. Elérte őt is az akkori ragály, amely főleg a nemesi ranggal rendelkező katonákat támadta meg, ez pedig a köszvény volt. Napról napra egyre gyengébb és gyengébb volt, régi ereje megfogyatkozott. A nagy Achilleshez hasonlították fiatal korában, termete és tettei ezt igazolták. Ünnepelt hős volt, végvárkatona. De mint minden hősnek, neki is meg kell egyszer halnia. Nem Apollón nyila miatt fájlalta legjobban lábát, hanem az egyre jobban, testén eluralkodó köszvény miatt. A szebbnapokat megélt vitéz, halálos ágyán visszaemlékezett ifjúkorára.

Nem mindig volt ő Erdély egyik legfényesebb kapitánya, az ő igazi szülőföldje a sokhalú, szőlőben oly gazdag Balaton volt. A sok vért és kínt látott vitézi szem elmerengett a múlton. Milyen szép is volt igazi hazájában harcolni, küzdeni a nemzet dicsőségéért. Abban a korban történt ugyanis, hogy a végvári vonal a dél-vidéki várak elestével feltolódott egészen a Balatonig. A gyönyörű, nyugodt tájból így egyből vérengző hadszíntér lett.

A fiatal vitéz, Gyulaffy László ebbe a korba született bele. Csobánc várának uraként szíve ügyének tekintette az ország védelmét, még akkor is, ha az már régen nem volt egyben. Igazi hősnek született, védte falvait a gaz török portyáktól, segítette az elesettet, szolgálta királyát, még ha az nem is törődött az ország sanyarú sorsával. Az öreg Gyulaffy elmerült emlékeiben.

Visszaemlékezett első nyert párbajára, amit nem is akárhol vívott. Csillogó páncélt viselt férfiú lépegetett a Balaton jegén, fagyos tél volt, megfagyott a táj. A tavat vastag jégpáncél borította. Az ifjú ereje teljében volt, nagy bizalommal lépegetett a hatalmas vízfelület tetején, valahol Badacsony és Szigliget között lehetett. Előtte díszes páncélt viselt hírhedt szpáhi volt. A falvak lakói a partról figyelték a mérkőzést, amely a győztes életét mindörökre megváltoztatta. Gyulaffy és a török is kardot rántott, mindketten hosszadalmasan szemlélték egymást. Lassan közeledett egymáshoz a két harcos, egyre jobban csökkent közöttük a távolság. Valamelyiküknek el kellett kezdeni a harcot. A szpáhi kezdeményezett, szablyája vágást ejtett a fagyos levegőben, László sikeresen kitért előle. Ezután a magyar vitéz támadott sorozatban, hatalmas suhintásai azonban mindig elkerülték ellenfele testét, kardjával csak a jeget súrolta, de ez is volt valódi szándéka. Már nem volt olyan hideg, a viadalt pedig a parttól távol vívták. A balatoni jég hamarosan magát megadni kényszerült, főleg egy adott négyzetméteren. László minden egyes csapásával a törököt a sérült jég felé terelte. Csak úgy visszhangzottak kardcsapásaik a magyar tenger tetején, a nézőközönség közben halkan figyelte őket. Allah nem állt hű alattvalója mellett, a szpáhi ereje megfogyatkozott a vívás során, elfáradt a sok kardtalálkozásban, nem vette észre, de már ott volt, ahol László szerette volna, a törött jégen. Gyulaffy, kardjával ellenfele lábára célzott, el is találta azt, a török ettől összeroskadt és teljes súlyával a jégre zuhant. Nem kellett több az összetöredezett jégpáncélnak, így hát beszakadt, magával rántva a mély Balatonba Gyulaffy ellenfelét. A tömeg kitörő örömmel fogadta az ifjú kardvívó sikerét, és híre ment a térségben kivételes képességének. Ezt követően török nem mert ellene kiállni, párbajait ezután csak álruhában vívhatta, hogy fel ne ismerjék az oszmánok.

Ezek a képsorok keringtek az élettől megfáradt harcos fejében. Emlékei forrásként törtek fel, ő pedig ezekben az élményekben elmerült, elmerült, mert nem tudta, hogy az Isten mennyi időd szán még neki az életből. Szín tisztán emlékezett arra a napra, amikor kicsiny birodalmát nagy veszély fenyegette. Csobánctól észak-keletre található egy süveg alakú hegy, melynek tetején állt Hegyesd vára. Egyik nap a töröknek sikerült megkaparintania, így nagy veszélyt jelentett a vidék falvaival szemben. Ideges is volt Csobánc várának ura, hiszen közvetlen szomszédja lett így a török. Ráadásul, Hegyesd újdonsült ura, Bayazid pasa lett, aki szintén kivételes tehetséggel bírt a lovagi játékok terén. A nagy Szulejmán szultán egyik kedvelt vitéze volt, aki vívásban és kopjatörésben is első volt az oszmánok között. Gyulaffy nem hagyhatta, hogy népe sínylődjön a török keze alatt. Sokat tanácskozott a térségbeli várak uraival, egyik este Magyar Bálinttal, a közeli Szigliget kapitányával folytatott beszélgetést.

Ez a fránya pogány itt van a nyakunkon, csak az ördög hajtja minden tettében az elfajzottat. Jobbágyainkat ingyenmunkára bírja, hogy velük építtesse fel Hegyesd erődítményét, szőlőnket felégeti, akárcsak a termést. De mért pont Badacsony jóízű, tüzes borát gyújtja? – mormogta Magyar Bálint, miközben kezében boroskancsót szorongatott.
Ne aggódj Bálint, hamarosan véget vetünk a vésznek, kiűzzük a hitetlent. Engem aggaszt ugyan a bor, de jobban aggaszt, amit a magyarral tesz a hitvány. És a magyar is aggaszt engem
Tapolcára gondolsz? – Bálint belekortyolt a borba.
Igen arra, hogy a tapolcai bíró hogy behódolt a töröknek. Szinte már átkeresztelkedett!
Hagyd el, László. Sok gondja van a népnek, a török, mint halász, hálóba szorítja a magyart, a sok hal pedig csak úgy jut levegőhöz, hogy a török kedvére tesz.
Na de hát a saját vérünk!
A haza is meg van osztva, át a sokaság miért ne lenne?
Nem lesz ez így, nem kell jobbágyimnak robotolnia többet Mohamed küldötteinek. Hamarosan szabadok lesznek újra. – kitekintett lakótornya ablakából és a hegyesdi várat szemlélte.
Mire készülsz, az ostrom időpontját csak három nap múlvára tűztük ki?
Rókafarkat küldtem Bayazidnak. – tekintetével továbbra is a hegyesdi várat és annak előterét szemlélte, közben a török mulatozást hallgatta.
És ő erre mit válaszolt? – a pohár remegett Bálint kezében.
Elfogadta.
Erős török hírében áll, de Isten veled lesz.
Isten? Rég nincs Ő már a magyarokkal. Mohács óta csak szenved a nép. Se Istent, se a Habsburg uralkodót nem érdeklik a magyarok. Sok a magyar nemes ontsa csak a vérét!
Hallottam én is a király szavait, de mit tehet egy pár magyar egy egész birodalommal szemben. Ráadásul ez a Szulejmán amióta csak él, minket kaszabol.
Holnaptól minden megváltozik Bálintom, legalábbis itt. Megölöm Bayazidot, és ezzel megtörjük a török fölényét az ostromra.
Úgy legyen! – kiáltotta Bálint majd felhajtotta az összes bort.

Másnap reggel került sor a nagy párbajra. A Balaton-felvidék bazalthegyekkel tarkított, völgyekkel átszőtt vidékén László igazán otthon érezhette magát. A táj iránti szeretete, a természet tisztelete és az ebből fakadó csodálat hajtotta szíve fogaskerekeit. A Csobánc és Hegyesd tanúhegyei közötti síkság méltó helyszínéül szolgált az összecsapásnak. Két ló lihegett a tavaszi reggel fényei között, mindegyik hátán egy-egy harcos lelkű férfiúval. Kopjatörésben kívánta összemérni tudását a két ünnepelt bajnok. Az egyikért egy csapat török imádkozott Allahhoz, a másikért az egész tájék fohászkodott Istenhez. A dolomitsíkságon egymással szemben helyezkedtek el a kopjatörést óhajtó felek. Mindkettejük talpig páncélban volt, kezükben már ott szorították a súlyos hadikopját. Egyszerre iramodtak meg a lovak, az egész cselekménysorozat pillanatok leforgása alatt lezajlott. László csakis előre, a célra koncentrált a nagy vágta során, a hírhedt Bayazid is ugyanígy tett. Elérkezett a döfés pillanata, a magyar Achilles most is bebizonyította, hogy miféle hadivér csörgedezik ereiben. A döfést egyenest a török testére intézte, melynek hatására az lováról leesve azonnal szörnyethalt. A kopja egyszerűen átfúrta a páncélt és Bayazid testét. A környező falvakból összesereglett emberek ujjongtak és egyre csak Gyulaffy nevét skandálták. A törökökben megfagyott a vér, csak meredten álltak és nem tudták, hogy mi történt, az összecsapás olyan gyors volt, hogy szinte felfoghatatlan volt számukra. Gyulaffy terve sikeresen bevált, hiszen a később megejtett ostromot a magyar fél sikeresen teljesítette, visszaszerezve Hegyesd várát, újra átmeneti békesség honolt a hegyóriások által uralt tájon.

A győzelem emléke még most is nagy örömmel töltötte el az egykori harcost, ám ez a mosolygós, megfáradt arc hamarosan komorrá vált, mert újabb emlékek villantak fel a vívódó elmében, és ezek fájdalommal öntötték el szívét. Egyetlen egy napra emlékezett most, élete talán legszörnyűbb napjára, arra, amikor el kellet hagynia szeretett Csobáncát. Családja érdekében kényszerült, a számára oly fájdalmas tettre. A búcsú emléke régi sebeket tépett fel szívében az egykor életvidám hősnek. Családjával és katonáival bejárta a környező falvakat, és örökre búcsút vett alattvalóitól. Utoljára Diszel mellett állt meg a gyászos kíséret. A falu közvetlenül Csobánc alatt terült el, legkedvesebb barátjától, Magyar Bálinttól itt köszönt el.

Hát, mégis elmész, itt hagyod szülőfölded? – kérdezte szomorúan Bálint.
Tudod, hogy nem én akartam, hogy így legyen, de nem szolgálok én olyan uralkodót, aki felségárulással vádol engem.
Megértelek, barátom, de mégis merre mész, hol keresel új hazát?
Szolgálni fogom az igazi magyar királyt, János Zsigmondot.
Hát Erdélybe visz utad?

Gyulaffy felnézett a csobánci várra, és csak bámulta egy ideig, az idő folyama mintha megállt volna egy percre, a táj megmerevedett, minden lelassult. Behunyta szemét, és végiggondolta addigi életét. Ennyi volt, egy korszak lezárult.

Igen, Erdélybe, oda hol őseink egykor letelepedtek.

Magyar Bálint nagyot fújt a levegőbe, és megszorította katonatársa kezét.

Egy élmény volt veled harcolni!

A két barát ezután szorosan megölelte egymást, ez volt az utolsó pillanat kettejük közös életéből. Gyulaffy bánatosan indult el Diszelből, Még utoljára visszanézett várára, és e szavakat mondta:

„Sokhalú Balaton, jó ború Badacsony, Isten hozzád Csobánc, engem többet nem látsz.”

Az idős Gyulaffynak könny csordult ki szeméből a halálos ágyán, majd tekintete megdermedt. Ez volt az utolsó emléke, melyet e földi világból magával vitt.

DÁVID FANNI

Romániai kirándulásom

(naplójegyzetek)

Az iskolámban a hetedikesek részt vehettek egy romániai kiránduláson, melyre én, Dávid Fanni hatodik osztályos tanuló, és két , szintén hatodikos osztálytársam Simon és Kincső is elutazhattunk.

1. napom Erdélyben: Hogy sok nevezetességet megnézhessünk, nagyon korán keltem. Elég korán ahhoz, hogy hajnal négykor elindulhassunk. Amikor belevágtunk az útba, körülbelül egy órát mentünk, míg egy olyan hangot hallottunk, mintha poroltóval oltanának valamit… ez a hang a lerobbanáshoz vezetett el. Négy és fél óra várakozás után, sikeresen megjavítottuk a buszt. De azt tudni illik, hogy várakozás közben nem csak ültünk, hanem hívtunk egy másik buszt, ami tudomásom szerint lerobbant. Majd (végre már) tovább utaztunk. Egy kis idő elteltével, megálltunk egy benzinkúton. Ezután folytattuk utunkat. Nagyjából két-három órán át, szeltük az utat, amikor ismét megálltunk egy bozótban. Később még két órát mentünk, és megpihentünk Aradon, ahol felvettük Bettit, aki a későbbiekben is sokat segített nekünk. Itt megkoszorúztunk egy szobrot, mely az Aradi vértanúk tiszteletére lett felépítve. Aztán ismét utaztunk körülbelül három órán át, amikor Déván találtuk magunkat. A várnézést sajnos kihagytuk, mert már korom sötét volt. Ezek elteltével tovább buszoztunk, míg hajnal egy órakor megérkeztünk a szállásra, melyet, Múzeum Szállónak neveztek. J Megvacsoráztunk, lezuhanyoztunk… Mikor megérkeztünk a fele társaság betegeskedett, ugyanis Simon kidobta azt, amit evett, úgyszintén Csaba is. Terike fejfájásra panaszkodott, Krisztián pedig lázas volt. Továbbá a határ után valami piti kis problémáért megbüntettek mindent. Hogy folytassam, amit elkezdtem, lefeküdtünk aludni, nagyjából hajnal fél háromkor. Borzasztó egy nap volt!

2. napom Erdélyben: Az éjszaka kissé nehezen telt, mert emeleten aludtam és nem volt támasz, ezért könnyedén legurulhattam volna. Ezt elfeledtette velem a reggeli. Áfonya- dzsem volt. Később elmentünk egy iskolai ünnepségre, hogy megemlékezzünk március tizenötödikéről (ami két nappal később lett volna, de az vasárnapra esik). Itt diákokból álló zenekar játszott. Ezen az ünnepélyen megkoszorúztunk egy szobrot. Ezután elsétáltunk egy házhoz, mely a már említett zenekaré volt. Ezen épület kertjében egy csűr volt, aminek belsejében egy kalandpark szerűség lett kialakítva. Volt benne egérút, vaklabirintus és még sok más érdekesség. Nagyon élveztem! Ezek után kószáltunk a környéken. Majd kürtöskalácsot sütöttünk. Az enyém felül kakaós, alul pedig mogyorós ízesítést kapott. Egész finom lett! Ezek megtörténtével visszagyalogoltunk a szálláshelyre. Mikor megérkeztünk megebédeltünk. Ezek után bejártuk Csíkszereda és Csíksomlyó egy-egy részét. Voltunk egy, múzeumban, ahol megtudtuk, hogy egy kútba hogyan és mit ejtettek be. Bekukkantottunk a helybeli templomba is, ami hihetetlenül magas volt. Ahhoz képest, hogy a tegnapi napunk milyen rosszul sikeredett, ez egy fantasztikus nap volt! A vacsora is nagyon ízlett (mármint a desszert, mert a levesek nem nagyon szoktak a kedvemben lenni), hisz kaptunk áfonya-dzsemes palacsintát. E tettek befejeztével, jött a helyi suliból néhány diák, és olyan jót énekeltünk, hogy az, kész csoda! Két dalos könyvet is kaptunk… Majd jöttek ma szokásos esti teendők, s lefeküdtünk aludni.

3. napom Erdélyben: Ma hosszú és nehéz napunk volt. Úgy kezdődött, mint máskor. Aztán (ismét) felkerekedtünk és mentünk is. Első megállóhelyünk Székelyudvarhelyen volt, ahol oroszlánon lovagolhattunk. (Ez természetesen kőből volt!) Utána megtekintettük a tizenöt székely kaput. Ezek egy domboldalon álltak, s e domb tetején Orbán Balázs sírja domborodott. Ez után Segesvár lett az úti célunk. Itt láthattuk Casa Vlad Drakul, ismertebb nevén Drakula szülőházát. Százhetvennyolc lépcsőfok után megnéztünk egy templomot, egy gimnáziumot és még más érdekességeket is. Aztán lementünk a lépcsőn és kezdetét vette a vásárolgatás. Mikor itt elvégeztük, amit el kellett, tovább folytattuk kalandozásunkat. Hosszú-hosszú buszozás után megálltunk a Petőfi Sándor emlékére készült emlékezőhelyen. (Állítólag itt látták utoljára szeretett költőnket.) Ezt követően megcsodáltuk a kőhalmi várat. Nagyon gyönyörű volt! Majd visszamentünk a szálláshelyre. Igazi erdélyi elemózsiával vártak ránk. Például: pityókalevessel (magyar nevén krumplilevessel) és fahéjas fánkkal. (Mennyei volt az a fánk!) Ezek után jöttek a szokásos esti tevékenységeink. De a szoba csapatja, azért nem volt egy szent lélek! Ugyanis éjszaka átjött néhány fiú és éjfélkor közösen felköszö9ntöttük Terit. Ezt tanáraink megtudták, s ezért mély álomba merültünk.

4. napom Erdélyben: Megint minden ugyanúgy kezdődött, de most csomagolni kellet. L Miután megreggeliztünk vettünk áfonya-dzsemet. (Persze nem mindenki!) Elbúcsúztunk vendéglátóinktól és eli9ndultunk Magyarország irányába. De természetesen voltak megállóink. Az első Tamási Áron sírjánál. Rengeteg koszorú volt körülötte, s ez nagyon széppé tette. Majd Korondon néztünk szét és a bazárban nagy vásárlást csaptunk. Végül Parajd sóbányáját tekintettük meg. Gyönyörű volt ez is, bár sokat nem mesélhetek róla, viszont a fényképekkel volt egy kis baj, mert a só szemcsék meglátszottak mindegyiken. A busz ablakából láthattuk a Tordai-hasadékot. (Erre mindig is kíváncsi voltam.) Ezután Magyarországra érkeztünk. Nagyon örültem, amikor megpillantottam Bodrogkeresztúr határát, és a suli előtt várakozó szüleimet. J Szuper volt ez a négy nap, remélem, egyszer valamennyi osztálytársam is velünk jöhet erre a meseszép vidékre!

BÁLINT MARCELL

Milyen szép dolog, ez az emberiség,

Az életek, halálok foszlanak szerteszét.

Fájdalmas életek, egyszer véget érnek,

Tökéletes példa ez a történetem:

Volt egyszer egy gyermek, ki nyomorultságban élt,

Nehezen nőtt ő fel, sok fájdalmat megélt.

Egy nap viszont, végre felnőtt lett,

Ezzel egy nappal szerelembe esett.

Ment minden boldogan,

Éltek, éldegéltek,

Míg nem egy nap, a nő
már nem szeretett

A nő kimondta:

„Ő most válni akar!”

A férfi meg elment,

Megint csak kínlódva.

De könnyeit elszórva,

Győzködte ő magát:

Tele van még hallal

az egész óceán!

Ezt a mondatot lassan mondogatva,

Beszállt az ő kocsijába.

Elment vele a közeli tengerhez,

És beleszáguldott, gyorsabban, mint egy eb!

Pár órával később
egy hal úszkál oda,

Majd elúszik a tetem mellett.
Nem érdekelte az!

Elúszik mellette, mint régi barátnője,

De az ember nem sír! Alszik ő csendesen!

Reflektor

Én megőrülök attól,

Ha reflektort nem kapok!

Imádom, ha rám figyelnek,

Gyűlölöm, ha nem szeretnek,

Ha rossz benyomást keltek…

Szeretnék kis figyelmet,

Azt érezzem, hogy kellek!

Gyűlölöm, ha úgy érzem,

Hogy semmit sem érek,

Mások meg azt mondják:

Kérlek, mosolyogjál már!

Én pedig megteszek mindent!

Valamiért mégsem jön össze…

Az a vicces az egészben,

Hogy nem nyom el senki sem,

De mégis szomorkodnom kell!

Mert én mindig úgy érzem,

Nem érek semmit sem,

Ezt mondom most, de minek?

Mindig irritál engem,

Ha melléklet leszek,

Hadd legyek én középen!

Mert fontos én nekem,

Hogy valaki legyek,

Mintha nem lenne

Jó az én életem.

Netán nem tetszene,

Hogy egy átlagos ember,

Az vagyok! Semmi más nem!

Én szeretnék nagy lenni,

Én szeretnék felnőni,

Csak az egy, mit nem tudok,

Hogy ezt hogy kell csinálnom!

Felkészítő nevelő: Reubl Csilla

ZOMBORI ÁKOS

Szerelmes vers

Ülök itt egyre csak várva,

Várom a drágám, hol vagy most Sára?

Eleget vártam mára, te drága;

Galambom küldöm a levelet várva.

Rózsámnak írok egy ihletett verset,

Órám is csörren, vége e percnek.

Zsámolyon ülve írok most újra,

Aranyom, Sárikám, te vagy a múzsa!

Befordultam a konyhába…

Befordultam a konyhába,

Vizet öntöttem egy tálba.

Hozzá vodka, sör és viszki,

A foltokat gyorsan idd ki!

Megcsapott az esti füstszag,

Attól féltem, meggyulladtam.

De megláttam, Jancsi füstöl,

Pipájával hogy pöféköl.

Összerogytam testét látván,

Vastag karján, szeme lángján.

Láttam, ő is nézte keblem,

Volt is hozzá sok-sok kedvem.

Tóth Lili

Az ufó les

Egyszer régen volt egy kisfiú, Jani.

Volt, hogy elment barátjával, Danival ufó lesre. Jani anyukája elrakott szendvicseket és üdítőket, Dani anyukája pedig hálózsákot és távcsövet.

A két kisfiú Jani lombházában tartotta az űrlény lest. Jani azt kérdezte:

Dani, szerinted milyen ufót látunk majd?

Szerintem lesz csápos vagy zöld színű vagy kék, ötszemű vagy tíz, de lehet nyolc lába, mint a polipnak- válaszolt Dani.

Beszélgettek, míg csak egyszer látják, hogy egy repülőcsészealj leszáll a kertbe… és láss csodát, két űrlény jön ki a hajóból. Épp úgy néznek ki, ahogy Dani leírta: csápos mind a kettő, egyik zöld színű, másik kék, egyik ötszemű, másik tíz és nyolc lábuk van.

Ordít Jani:

Futás!

Egyetértek- mondta Dani.

Berohantak a házba, Jani anyukája sehol! Elkapták őket az ufók!

Láss csodát, elkezdték őket csikizni. Meglepődtek Janiék. Levették magukról a maszkot az űrlények és kik voltak azok, Jani és Dani apukája.

Azt kérdezte Dani:

És a repülőcsészealj?

Karton és drót- válaszolt az egyik apuka.

Most Jani kérdezett:

És a ruha?

Anyukád varrta- mondta Dani apukája.

Nagyot nevettek a tréfán. Most már együtt vannak ufó lesen. Még most este is nézik, ha a két anyuka meg nem tréfálta az apukákat.

Fekete Fanni

Pacikám!

Pacikám, paripám

délben,

kiment a mezőre a

szélben.

Ette a füvet éppen,

mikor én odaléptem.

Hozzá szóltam

szépen,

mert én így becézem:

én kicsi Szélvészem!

SZALAI BOGLÁRKA VALENTINA (Budapest)

A fekete ruhás hölgy

Az '50-es évek hangulatát idézi fel az emberben, ha eltéved abban a furcsa kisvárosban, ahol a levegő tisztább, és a fű pedig zöldebb, mint bárhol máshol. A tiszta kék égen néhány bárányfelhő úszkál, a vészjósló fekete fellegek messzire elhúzódtak a habos-babos várostól. Sehol egy lélek, aki rossz szándékú, vagy éppen gonosz lenne. Az emberek arcán levakarhatatlan mosoly ül, ami könnyedén átragad a felkészületlen külső szemlélődőkre. A nők a divatot követve térd alá érő szoknyában, elegáns kalapban, és fehér kesztyűben járják a forgalmas utcákat. Természetesen a férfiak se kivételek a korhű ruhák alól. A településen mindenki úgy öltözik, mintha külső lenne a legfontosabb. A lakóházak és a központi épületek is ilyen fajta igényességgel készültek el. Minden ablakban nyíló virágok ékesítik a várost. A fű mindenütt centiméter pontossággal van levágva, ha az ember keresné, akkor se találna a szabvány mérettől eltérőt. Ahol pedig nem a zöld pázsit terül el, ott macskakövezett utak húzódnak, amelyeken a veterán autók szelik át az utcákat.
Sehol egy hiba. Mindenki vidám, boldog. Az elegancia megkérdőjelezhetetlen, és a pontosság fő szempont. De ez csak a felszín. Nem csak a jól megtömött zsebűek lakják a városkát. Nincs olyan település, ahol ne élne a szegényebb réteg. Annyi különbség talán akad, hogy ez a kisváros egészen jól elrejtette őket a jelentős dohánnyal rendelkezők alá.
Ha az ember közelebbről szemlélődik, és jól megfigyel minden apró részletet, észrevehet néhány hibát. A pont, ahol a féltve őrzött titok is könnyedén megbukik. Néha be kell nézni a szőnyeg alá, ahova a port söpörtük be. Jelen estbe, csak a városka alatt húzódó katakombákba kel letekintenünk, ahova a söpredék került. Az aljanép pedig nem másokból tevődik össze mint, akiket elítélt a rendszer. Nem feleltek meg a követelményeknek, így az alagsorba száműzték őket, ahonnét elő sem jöhetnek nappal. Azonban az éjszaka a csőcselék feltámadását jelenti. Ahogy a városka minden villanya elalszik a száműzöttek felébrednek. Még ekkor se lehetnek szabadok, hisz ki vágná le centiméter pontossággal a füvet, ha nem ők? Ki öntözné a csodaszép virágokat meg, ha nem ők? Kik építenének házakat, ha nem ők? Hisz az elit nem végez semmi piszkos munkák, ami a ruhájuk bekoszolásával járna. Az előkelők a kirakatba való emberekből áll össze, akik a fizikai munka fogalmát nem ismerik. A szórakozásét már annál inkább, ezzel ellentétben állnak a kiszorítottak.
Apró meztelen lábak szaladnak végig a macskaköves úton, csak úgy cuppognak, ahogy hozzátapadnak a kidomborodó részekhez. Szakadt, több helyen lyukas nadrág lebeg a sovány lábacskák felett. Elnyűtt, sártól foltos fehér póló. És egy kinyúlt hózentróger, ami fenntartja a túlméretezett gatyát, amit ha nem fogna semmi, könnyedén lecsúszna az illetőről. Amint a kisfiú végigfut az utcán, a kócos szőke fürtökbe bele-bele kap a szél. Az emberek megbámulják, utána fordulnak. Nem közéjük való. Látszik, hogy kitaszított családból származik. Így ők is könnyedén elítélik, pedig semmi okuk nem lenne rá. Hisz a fiatalságtól tündöklő apróság szemeiben még ott ég az ártatlanság tüze, azonban arca mégis sápadt, szinte már fal fehér. Apró kezein vastag bőrréteg feszül, amik a kemény munkának a következménye, holott alig lehet öt éves. Meg se áll a futásban, míg a sétáló utcán egy játékbolthoz nem ér. Kezeit a kirakatra tapasztja, és úgy nézi bűvölten a rengeteg játékot, amiket aranyárban árulnak. Néhány arra tartó gyereket, akik az elit közösség részei, a szüleik visszarántanak, mintha valami veszélyes vadállat ácsorogna a kirakat előtt. Nem tudni, hogy a kisfiú, mit keres fényes nappal az utcán, mikor neki lent kéne lenni a katakombákban. De ő nem foglalkozik ilyen apró-cseprő dolgokkal. Ahogy azzal se, hogy minden járókelő őt bámulja. Csak elragadtatva lesi a kirakatot, ahogy a kis vonat a terepasztalon kering, és egy piros kisautót, ami teljesen megbabonázza.
De nincs tovább, mert ahogyan az árus meglátja, hogy minden vevőjét elüldözi a kisfiú, egy seprűvel rohan ki a bolt elé.
- Takarodj innét! - sepri odébb erőteljes mozdulatokkal az apró termetű gyermeket, aki megszeppenve néz fel a nőre. Nem érti, hogy mért ilyen kegyetlen vele szemben az asszony. Azt hiszi valami rosszat tett, hisz a szülei mind akkor verik, ha valamit elhibáz. Így ajkai legörbülnek, és az életvidám mosoly eltűnik a szájáról. Szemei könnybe lábadnak, és néhány csepp megszökve csordul végig a fiú arcocskáján.
Több se kell a fiúnak már rohan is visszafelé az úton, amerről érkezett. Félúton beleakad terhes édesanyjába, aki félve merészkedett ki a sötét zugból, hogy utolérje túlbuzgó kisfiát, aki csak egy kicsit gyerek akart lenni. Az édesanya pocakjára ráfeszül a szürke rongyos levetett ruha, ujjai be vannak kötözve, mert a varrodában többször is sérülés érte. Hasán már látszik, hogy nem sokára új család tag érezik, de a rendszer még ekkor se engedi pihenni. Hasonló pillantásokat kap, mint amivel az imént gyermekét ajándékozták meg, azonban róla már nem pereg le ilyen könnyedén a dolog. Hatalmas gombóc kerekedik a torkába, és minél előbb vissza akart jutni az elfeledettség gödreibe. Így rámarkol kisfia kezére. Már így is tudja, hogy mivel feljöttek a katakombákból fegyelmit kapnak majd.
- Gyere, menjünk! - indulna meg, de a gyerek nem hagyja.

- Tudom, mit szeretnék szülinapomra – jelenti be a csöppség.
- Mit? - kérdez rá az édesanya simogató lágy hanggal.
Nem érkezik válasz, hanem az apró lábak újra sebes léptekbe kezdenek. A fiú magával rántja terhes anyját, aki ezáltal kénytelen tartani a tempót.
A játékbolt előtt állnak meg. A gyermek izgalomtól csillogó szemei tükröződnek, az ő kezei általa fényesre mosott üvegen. Így is talált rá a boltra, nem most jár itt először. Az egyik este leste ki, mikor feljött a felszínre dolgozni. Végül sovány ujja egy kisautóra mutatnak.
- Azt – válaszol az imént feltett kérdésre – Nem szeretnék más! Soha többet nem kérek a következő születésnapjaimra semmit. Csak azt a piros autót szeretném.
Az édesanya szívét pedig, mintha megszorongatnák. Tudja, hogy nem adhatja meg a fiának, amit szeretne. Bár csak egy piros kisautóról van szó, ettől még túl drága a családnak, akiknek még kenyérre is alig telik. Szemei könnybe lábadnak, és közel jár hozzá, hogy kitörjön belőle a zokogás. De nem engedheti meg magának ezt a luxust. Erősnek kell látszania a gyermeke előtt. Így nehezen, de végül leguggol az apróság elé, és megsimítja szőke fürtjeit.
- Nem tudjuk megvenni, kicsikém. Mi lenne, ha hazamennénk, és ott választanál valamit – próbálkozik, hátha pótolni tudja vele fia vágyálmát.
- Nem kell más, csak a piros autó – áll ki saját állítása mellett – Nem baj, majd akkor én megveszem a szerencsepénzemből – nyúl mélyen bele a lyukas nadrág épp zsebébe, ahonnét egy fillért húz elő, és mielőtt még édesanyja megállíthatná befut a boltba. Az anya szíve véglegesen darabokra hullik, hogy a kisfia beáldozná a szerencsepénzét azért a kisautóért, és ő mégse tudja megadni neki, az egy dolgot. Fájdalmában előtörnek szemeiből a könnyek, és úgy reszket, hogy be se mer menni a gyermek után, nehogy látnia kelljen csalódott arcát.
A boltban a kisfiú leemeli a polcról a darabot, és a pénztárhoz viszi. A nő már ki akarná tessékelni, hogy mit keres már megint itt, de egy titokzatos asszony lép be az üzletbe. Az ajtó csilingelő hangot hallat, ezzel jelezve, hogy érkezett valaki. A nő belépője kétségtelenül hatásos. Ruhája a halál királynéjához hasonlít. Hosszú fekete uszályos darab, amelyet egy hangsúlyos fehér masni ellensúlyoz a derekán megkötve. Fekete kalapjának széles karimája egészen az arcába lóg, így csak a szájának vonalát lehet kivenni, amit vérvörös rúzs fed be. A fejfedőn is egy elefántcsont fehér masni díszeleg, ami miatt a öltözéke minden része jól passzol egymáshoz. Barna haja kontyba összebugyolálva ékeskedik a fején, a karima másik részét tartva.
- Majd én - mozognak ajkai, és a megfelelő összeget a pultra helyezi – Adja oda neki a kisautót! – szól az eladónak, majd sarkon fordul, és a titokzatos fekete ruhás hölgy távozik a helyiségből. Az ajtó ismét csilingelve jelzi a kilépőt. A boltban tartózkodók mind megbűvölten néznek utána. Az eladó elkezdi számlálgatni a pénzt, majd a piros autóval együtt nyomja a fiú kezébe.
- Vigyed, add oda anyukádnak! Aztán szaladj, hogy meg ne lássanak – ismerteti a teendőket. Az eladó szívében felébrednek az emberi ösztönök, amint látja, hogy más képes segíteni, így ő is ezt akarja tenni. A fiú elszalad az édesanyjához, aki csodálkozva nézegeti a szokatlan összeget, mert ebből a mennyiségből biztosítani tudja a család egy hónapra való ellátmányát. Nem mellesleg a gyermek is boldog, hisz az övé lett az álmodott piros autó.

Azonban ezzel nem ér véget a történet. A fekete ruhás hölgy hirtelen lavinát indít el a városban. A jótékonykodás híre megy minden ember között, és mint valami új divat szedik magukra az emberek. Mindenki segíteni akar a kitaszítottakon, aki ezt meg is hálálják, ahogyan csak tudják. Hisz ahogyan a mondás is szól: Jó tett helyében jót várj.

Örökös második

Sokáig hittem azt, hogy csak egyféle ember él a Földön, olyanok akiknek egyetlen menekvésük a víz. De később rá kellett jönnöm, hogy ez mind csak tévhit, és gyerekes ostobaság. Az eberek egy része irtózik a víztől, a másiknak pedig nem éppen erőssége az úszás. Ezzel ellentétben álltam én, az örök második.
Amint a sípszó elhangzott, kezeim elhagyták a medence szélét lendületet véve ezzel, majd fokozatosan tűnt el a lábam alól a szilárd talaj, míg el nem lepett teljesen a víz, és hullámozó mozgással küzdöttem ereje ellen, hogy végül én érhessek elsőként célba. Egyszerűen imádtam, hogy a bőröm minden apró részletét a víz cirógatja. Az adrenalin szintem kétségtelenül az egekbe ugrott, attól a ténytől, hogy most talán végre lerázhatom a legnagyobb ellenfelem. Végül mikor már teljesen elfogyott a levegőm a felszínre törtem, és végtagjaim a gyorsúszáshoz hűen kezdték elősegíteni a nyerési esélyeim. Mikor odaértem a velem szemben álló falhoz, akkor tettem egy bukfencet, majd hátúszásban tempóztam a kiindulópontra. Nem figyeltem semmire, a kezeim csak monoton követték a meghatározott mozdulatsort, és a lábaim is ugyan ezt a példát követték. Még a szemembe világító erős lámpafények se voltak képesek eltéríteni, amik az eredetileg sötét csarnok megvilágítására szolgáltak. És mikor már tudtam, hogy itt a vége a százméteres körömnek a medence szélére csaptam ezzel jelezve, hogy végeztem. A tömeg őrjöngeni kezdett, de mire kiért a fejem a vízből, ismét csak azzal kellett szembesülnöm, hogy második lettem. Századmásodpercek híján lettem országos bajnok, de elszúrtam, ahogy már sokadjára, így még csak meg se lepődtem. Elemeltem szememtől a szemüveget, hogy tisztán lássam mi a helyzet. Talán abban reménykedtem, hogy az úszószemüveg nélkül, majd megváltozik a kijelzőn a sorrend, de továbbra is Louise Lindner neve csúfította el az élmezőnyt, aki ráadásul még csak nem is magyar. Egy vérbeli határon élő német. És ennek az lett a következménye, hogy a magyarokat egy német kellett képviselnie a bajnokság következő fordulójában. Már megint. Letéptem fejemről a szilikon úszósapkámat, és a víz felszínére csaptam vele. Dühös voltam magamra, hogy ismét elszúrtam. Kikecmeregtem a partra, és mint egy ázott kutyából csorogni kezdett a víz. Hideg volt. A nyitott ablakokon át megcsapott a kinti dermesztő idő fagyos szele, és úgy hittem megfagyok. De az én egyetlen és legjobb edzőm mindig ott volt. És ekkor is jó időpontban érkezett meg a vállamra téve egy száraz törölközőt. Láttam rajta, hogy ideges, mert vesztettem.

- Nem hiszem el! – üvöltött velem, és én pedig csak megszeppenve álltam ott teljesen tétlenül. Már ezt is megszokhattam volna, hisz egy örökös második mit várhatott volna el edzőjétől, aki mindent meg tett érte, hogy az élmezőnyt vezethesse, és csak egy aranyérmet kér cserében. Én pedig még ezt se tudtam megadni neki – Ha a fordulóban figyeltél volta, könnyedén megelőzöd hátúszásba, de megint elrontottad! Hányszor mondjam még el neked, hogy figyelj a fordulásra? Egészen addig fej fej mellett haladtatok, így pedig másodperceket vesztegeltél! – szidott le a jól ismert szöveggel. Ugyanis állandó jelleggel rontottam el már évek óta azt a bűvös fordulót, és egyszerűen nem ment a kijavítása. Csak bólintottam, hogy tudomásul vettem a dolgot, belül pedig fortyogtam. Ha nem rontottam volna el, akkor talán nyerhettem is volna. Még megajándékozott egy szigorú tekintettel, majd távozott egy másik mentoráltját vigasztalni, aki egészen elkeseredett a hatodik hely miatt. Ő nem rég került át Csaba bá' hoz, így őt még hosszú pórázon tartotta. Bezzeg engem már a nyakörvemnél szorongatott. Sajnáltam szegény lányt, egy ilyen országos döntőn a legrosszabb az utolsó háromban végezni, bár mindenki azt hajtogatja, hogy már az is nagy teljesítmény, hogy ide kijutottuk. Egy igazi bajnok viszont nem elégszik meg a majdnem jóval, ahogy én se tudtam ezzel kiegyezni.
- Gratulálok – hallottam magam mögül a hangot, ezért megpördültem, és Louise állt velem szembe. Ezt minden alkalommal eljátszotta a bájos mosolyával és a göndör fürtjeivel, amik ártatlanak tüntették fel, pedig egyáltalán nem volt az. Legalábbis a sok év alatt én ezt tapasztaltam meg. És az akcentusa pedig csak hab volt a tortán, a mosolya mögött egy igazi német ördög lakozott.
- Én is neked – dünnyögtem, mert nem igazán volt kedvem a bájcsevejhez.
- Ne bánkódj, majd legközelebb – adta a holt gagyi dumáját, ami a szent arckifejezéssel frusztrálóan hatott, mintha még én lennék a rossz, mert nem hiszek neki. De én nem dőltem be ennyitől.

- Louise örültem, de most mennem kell! Vár a családom – ráztam le talán túl feltűnően a lányt, és elhaladva mellette indultam meg fel a lelátóra, ahol az egész kis családom helyt foglalt. Mindenki részt vett, egy ekkor eseményen. Leültem anyukám mellé, aki átkarolt, és magához húzott, majd a vállamat kezdte cirógatni.
- Jó volt ez – biztatott, bár tudtam, hogy csak azért mondja, hogy jobban érezzem magam, de nem volt túl nagy haszna. Továbbra is lángok mardosták belül a gyomrom, hogy elszúrtam az egész bajnokságot ezzel – Csak a fordulóra... - kezdett bele, de helyette én fejeztem be.

- ...figyeljek jobban – pontosan tudtam, hogy anya mit fog mondani, mert ő is mindig ugyan azt hajtogatta évek óta. Néha-néha változtatott rajta egy két szót, de a lényeg mindig ugyan az maradt. Mégpedig nem más, mint hogy ismét második lettem. A forgatókönyv sosem változott, olyan volt mintha a filmet csak újra és újra lejátszanák, és sose lenne vége. Én pedig csak egy szereplő voltam az egészben, és nem szólhattam bele, hogy a rendező mit akar. Csak anya vállára hajtottam a fejem megnyugvást keresve az ölelő karjai között. Az öcsémre pillantottam, aki szórakozottan nézte a félmeztelen lányokat. Kétségtelen, hogy csak azért jött el a versenyeimre, de nem volt vele problémám. Mit várhattam volna el egy tizenkét éves fiútól? Egy halvány mosoly is megjelent az arcomon, hogy milyen ennivaló, ahogy szinte tátott szájjal stírölte a nála idősebb hölgyeket. Bár az se volt titok, hogy én pedig azért jártam le a vízilabda edzéseire, hogy a kidolgozott testű velem egy korúakat bámulhassam. Ebből is látszott, hogy én se voltam jobb egy tizenkét éves fiúnál.
Szemeimmel, már csak édesapámat kerestem, aki a legnagyobb támogatom volt az úszásban. Perceken belül meg is érkezett valami cukros löttyel a kezében, és az én kacsóimba nyomta.
- Idd meg! Ez majd kicsit felpörget – bólintottam. Nem kérdőjeleztem meg apa sportról való tudását. Hisz egész álló nap a tévét bámulta a sport adókat nézve. Már gondoltam arra is, hogy csak azért nézett ilyen dolgokat, hogy megtalálja a legjobb doppingszert, amivel fel tudott volna turbózni, hogy végre egy mosolyt lásson az arcomon, és egy aranyérmet a sok ezüst között a falon. Belekortyoltam az üdítőbe, de gyorsan kiderült, hogy én ezt biztosan nem fogom meginni, mert cukros víz íze volt, így átnyújtottam az öcsémnek, aki automatikusan elvette köszönés nélkül. Minden neve nincs ételt-italt képes volt magába diktálni, én pedig csak egy fintorral nézem végig.
Valamiért mindig is a kedvenc részem volt a bajnokságok alatt, amikor a család együtt volt. Talán tudat alatt akartam mindig örökös második lenne, hogy összehozza a családot, és közös témánk legyen, hogy mennyire utáljuk Louise Lindnert. Ugyanis a család ezekkel az alkalmakkal sportot űzött a gyűlölködésből. Különböző jelzőkkel illették a szőke kék szemű lányt. Ezzel mindig képesek voltak felvidítani, és jókat nevettem rajta. Általában apának ítéltem az aranyérmet, aki mindenféle cifra káromkodásokat elejtett, amin jól szórakoztam. Végül ebbe a gondolatmenetbe nyugodva bele, felálltam és elindultam lefelé a díjazásra. Összeborzoltam még az öcsém haját, aki erre mérgesen felkapta a fejét, és egy „hagyd békén a hajam” pillantással ajándékozott meg. Tizenkét évesen csak a haja meg a lányok érdekelték. Egyszerűen hihetetlen, hogy milyen jó focista lehetett volna belőle.

Leérve a medence széléhez az edzőm kapkodva adta rám az egyesület egyen köntösét. Kihúzott háttal karót nyelve álltam meg a fal mellett. Még akkor is képes voltam izgulni, hogy csak mondják ki a nevemet. Ez a szakma ilyen szempontból borzasztó, bármikor kizárhatnak, ha azt hiszik doppingoltál, ha azt feltételezik rólad, hogy csaltál, számodra akkor itt a vége. Elvágták a karriered. Izzadó tenyérrel álltam a falnak simulva, ahogy elkezdték felsorolni a résztvevők nevét, és kiosztották a jutalompólókat a részvételért. Aztán jöhettek a dobogósok. A harmadik, majd a második. Ekkor már számítottam a nevemre, de nem mondták ki. A lélegzetem felgyorsult, és kapkodtam egy kis levegő után, úgy ziláltam, hogy az elő sorban ülők lenéztek a lelátóról, azt kérdezgetve, hogy jól vagyok-e. De nem voltam jól, mert nem mondták ki a nevemet. A szívem összeszorult, és lassan lecsúsztam a fal mellett összekuporodva, hogy elsüllyedhessek a gondolataim mély tengerében, és megfulladhassak abban. A hangok eltompultak, és a második helyezettnek járó taps, amit én érdemeltem volna, olyan halkan szólt, mintha nem is létezett volna. Így azt se hallottam meg, amint bejelentik, hogy Louise Lindert doppingolás gyanújával kizártak a versenyből. Teljesen összezuhantam. Lassan a könnyeim is elkezdtek csorogni, mert úgy éreztem, hogy vége van valaminek, amit mindig is szerettem csinálni. Az emlékeim a legmélyebbről törtek elő, és a mellkasom gyors ütemben kezdett fel-le mozogni, ismét friss levegőre volt szükségem. A zokogás olyan hirtelen tört ki belőlem, mint egy váratlan nyári zápor. A könnyek mindent elhomályosítottak körülöttem. Csak azt éreztem, ahogy két erős kéz fogott meg, és felemelt, majd az illető ölében indult meg velem. Belekapaszkodtam a karok tulajdonosának nyakába, hogy le ne zúgjak, de a vállaim továbbra is rázkódtak és keserves sírásom belengte az egész helyiséget, aminek akusztikáját sikerült tesztelnem ezzel. Tudtam, hogy az edzőm az, aki elvisz, hogy ne én legyek a nap fénypontja, ha már egyszer kizártak. Legalábbis én úgy hittem. Nem tudtam, hogy hol járunk. Csak akkor vettem észre, mikor már szilárd talaj volt a lábam alatt.
- Gyerünk kölyök – súgta nekem Csaba bá'. Szipogtam még néhányat, majd elengedtem. Letöröltem a könnycseppjeim, és ekkor már tisztán láttam a helyzetet. A dobogó legtetején álltam. Bár most már mindent észleltem, de nem értettem. Apát kerestem a közönség sorai között, és meg is találtam. Aggódó pillantásokat vetett felém, és amikor meglátta, hogy őt nézem, elüvöltötte magát.
- Így kell csinálni kislányom! - szavai zúgtak szavai füleimben, és ennek hatására még egy halk nevetés is elhagyta a torkom. Felsóhajtottam, hogy végleg megnyugodjak, majd lehajtottam a fejem, hogy az aranyérmemet a nyakamba aggathassák. Átvettem a jutalmamat, és az ajándékpólót .Olyan boldog mosollyal álltam a dobogó tetején, amit nem hiszem, hogy valaha is láttak tőlem azelőtt. A testemet furcsa bizsergés járta át, minden porcikámban éreztem a győzelem ízét, hogy végre nem örökös második vagyok.
Azokban a pillanatokban nem érdekelt, hogy mi történt Louiseval, csak az volt a fontos, hogy én álltam a helyén. Tudtam, hogy a szüleim büszkék rám, ahogy az edzőm is, és akkor csak ez volt a legfontosabb nekem, hogy végre elértem, amit már olyan régóta nem tudtam. Országos bajnok lettem.

Szerelmem szólamai

Ha távol vagy,

könnyeket lopsz a szemembe.

Ha közel vagy,

örömöt csensz a szívembe.

Ha rám nézel,

tudom, hogy itt vagy velem.

Ha megszólalsz,

teljesen elveszítem a fejem.

Ha rám találsz,

úgy érzem ez örökre szól.

Ha eltűnsz,

nem tudom lesz-e ki óv.

De te mégis elmentél,

és én itt maradtam.

Azóta már elkeltél,

de én nem ezt akartam...

KALI ANNA (VII., Marosludas /Erdély /Románia; felkészítő : Dudás Adél)

Szivárvány

Az örömben úszó életem még ázik,

A napfény rajta mégis átlátszik,

Az esernyőm a színek peremén,

Szivárványos a fekete remény.

Ömlik a lila, a kék, s a zöld,

Narancs a barnával olyan, mit a föld,

Örvénylenek a színek szememben,

Napfolt többé nem lesz a szívemben.

Eső után mindig ujjáéled a táj,

A rossz fölött az idő eljár,

Átsüt a simogató nap a felhők közül,

Velem együtt az egész természet örül.

Visszatérnek a színek életembe,

Élni kezdek, színekkel együtt végre,

Eső utáni nyugalom ül lelkemre,

Kacagva, ujjongva táncolok a napfénybe.

Az ajándék

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak két fia János és Palkó. János volt az idősebb, Palkó a fiatalabb.
Egyszer azt mondja az öregember a fiainak:
- Gyermekeim nem vagyok én már olyan fiatal, öreg és fáradt vagyok. Ezért kérlek benneteket, induljatok hát feleséget keresni magatoknak!
Azt mondja erre János:
-Édesapám én nem okozok kendnek csalódást.
Palkó azt felelte:
-Én előbb találok feleséget magamnak, mint János.
Másnap útnak indultak, egy sűrű erdőhöz értek.
-Hát Palkó azt hiszem, elválnak útjaink.
Elváltak. János egy kis faluba érkezett. A faluban Molnár gazda lánya tetszett meg neki, el is kezdett udvarolni a gyönyörűséges hölgynek.
Palkó sok helyre betért, városba,faluba, tanyára, de sehol nem nem lelt rá az igazira. Telt- múlt az idő, Palkó még mindíg nem talált magának feleséget.Ellentétben Jánossal, aki már meg is házasodott.
Egyszer Palkó egy nagy városba tévedt, ahol meghallotta, hogy a király annak a fiúnak adja a lánya kezét és fele királyságát, aki a legszebb ajándékot hozza a lánya elé. Úgy döntött Palkó, hogy szerencsét próbál. Elment a vásárra, és megvette a legeslegszebb gyöngysort, majd a király palotája felé indult. De a kastély előtt akkora sor volt, hogy az elejét nem lehetett látni. Sokáig kellett várakoznia, amíg odaért a palota ajtaja elé. Bement, és a gyöngysort a királylány kezébe adta.
A királylány erre azt felelte:
-Gyönyörű, de még ez sem elég ahhoz, hogy a tiéd legyen a szívem.
Palkó nagyon elszomorodott és a város melletti erdőbe ment, hogy egy kicsit egyedül tudjon lenni. A sűrűben egy hatalmas fa alá ült. Egyszer csak megszólalt a fa, és megkérdezte Palkótól hogy mi bántja. Ő mindent elmesélt a fának.
A fa egy gyönyörű rózsát adott a kezébe és azt mondta:
-Eredj Palkó, menj a kastélyba és tűzd fel a rózsát a királylány ruhájára! Ha ezt megtetted mondd a következőt:
"Szépséges királylány, tiéd a szívem!"
Palkó vidáman szaladt a palota felé. Belépett az ajtón és a rózsát a királylány ruhájára tűzte, majd mondta:
"Szépséges királylány, tiéd a szívem!"
Abban a pillanatban a rózsa arannyá változott a királylány ruháján. A király látta lánya arcán a boldogságot.
-Palkó, a lányom keze és a fele királyságom a tiéd!
A fiú nagyon örült és azt mondta:
-Köszönöm kedves királyom, de lenne még egy kérésem. Had vigyem a lányát apám kunyhójába, hogy ők is lássák milyen gyönyörű feleségem van.
-Természetesen!- felelte a király.
Hintóba ültek, és mentek az édesapjához, aki már nagyon izgult a fiáért. Amikor a kunyhó elé értek, Palkó édesapja nem tudta hová legyen örömében, hogy ilyen szép hintó áll a háza előtt. János is kinézett az ablakon.
-Hisz ez Palkó!
Mind a ketten kiszaladtak az udvarra, és szorosan átölelték a fiút.
-Igaz, nem nekem lett először feleségem, de már nekem is van.
Az édesapja és a testvére alig bírtak megszólalni, amikor meglátták a gyönyörű királylányt.-Édesapám! Ő lesz az én feleségem, amint a kastélyba értünk. Gyertek ti is velünk!
Beszálltak a hintóba és a palotába siettek.
Ott akkora lakodalmat tartottak, hogy egy hét után se volt végeMég máig is élnek, ha meg nem haltak.

Szente Anita (VI., Székelyudvarhely/Erdély/Románia)

Egy váratlan esemény

Liara egy tizenhárom éves lány, akinek tegnap volt a születésnapja. Nagyon szereti a lovakat, és ami velük kapcsolatos. Tegnap a szüleitől megkapta álmai születésnapi ajándékát, egy angol telivér fajtájú versenylovat. Egy fiatal kanca, deres színű, magas, sportalkatú és izmos testű, fantasztikus paripa. Mivel neki még nem adtak nevet, Liara elnevezte Lindorának, mert ez a kedvenc lóneve. Szinte az egész napot otthon, az istállóban töltötte Lindorával, és csakis vele akart lenni, barátkozni és ismerkedni vele. Mivel nyári vakáció volt, ideje bőven volt. A szülei nagyon örültek, hogy Liarát minden egyes nap boldognak és felszabadultnak látják.

Ebéd után Liara elhatározta, hogy a lovaspályán megy pár kört Lindorával, és a szülei beleegyeztek. Lecsutakolta Lindorát, felnyergelte, kivezette az istállóból, felült rá, és a lovaspálya elé mentek, ahol a szülei izgatottan várták.

Ügyes légy, csak óvatosan! – mondta az anyukája Liarának, amikor odaértek.

Rendben, nem lesz gond! – nyugtatta Liara a szüleit.

Bementek a lovaspályára és elkezdtek ügetni, majd vágtázni. Vágtázás közben hirtelen hangos robbanás hallatszott. Lindora annyira megijedt, hogy elkezdett ágaskodni, Liara pedig nem tudta visszafogni a lovat, és megtartania magát, ezért leesett a lóról. Az anyukája még fel sem fogta, hogy pontosan mi is történt, rohant a pálya végére – talán még gyorsabb is volt a lónál. Annyira megrémült, hogy millió borzalmas gondolat jutott az eszébe: eltörte valamelyik testrészét, beütötte a fejét és elájult, egyáltalán életben van-e. Már majdnem odaért hozzá, és egyfolytában kiáltozta a nevét, remélve, hogy reagál rá.

De nem reagált. Csak feküdt, mozdulatlanul. Az anyukája végre odaért és rémülten kérdezgette.

Liara, Liara, jól vagy? Fáj valamid?

Egy kis ideig nem reagált, majd magához tért.

Hol vagyok? Mi történt? – kérdezte Liara a fejét fogva, majd körbenézett.

Leestél a lóról! – felelte az anyukája.

Jól van? – kérdezte egy másik hang. Az apukája is odaért. – Kihívtam a mentőket.

Nem emlékszik semmire! – csordult ki a könny az anya szeméből már sokadszorra.

Megjött a mentő! – hangzott a sziréna.

Mi történt? – kérdezte az orvos.

Leesett a lóról! – válaszolt az apukája.

Az orvos megvizsgálta, és közölte a szülőkkel, hogy egy kisebb agyrázkódást kapott és szerzett pár horzsolást. Nagy szerencséje volt.

Feküdjön le, pihenjen egy darabig, és adjanak egy fájdalomcsillapítót. – javasolta az orvos.

Rendben, doktor úr, köszönjük! – köszönt el az apa.

Az anyukája bekísérte a házba Liarát, és azt tették, amit az orvos javasolt. Eközben az apukája bevitte Lindorát a bokszába. Az anyukája elmondta Liarának, hogy pihenjen és nyugodjon meg, majd holnap megnézi Lindorát, és hogy apa gondoskodik róla. Liara egy kicsit megnyugodott és el tudott aludni.

Schneider Lili

Bezárul a lakás

Ősz van, kellemes az idő. A macskakövön színpompás levelek kergetőznek a könnyű szellőben. A ritkuló lombok között átragyog a nap, kellemesen melengeti az arcom. Még sokan sétálnak az utcán, beszélgetnek, vagy a munkából hazafelé igyekeznek. Én nem megyek sehová. Állok egy helyben a járda szélén, olykor meglöki a vállam egy rohanó idegen.

Kinn áll az egyik bérház előtt egy vénséges tölgyfa asztal. Nézzük csak meg! Hiszen elsőre sem szívderítő látvány, de ha közelebb lépünk, és onnan is megvizsgáljuk, nincs mit szépíteni, ez a matuzsálem bizony tele van kisebb-nagyobb sérülésekkel. Én mindegyiknek tudom a történetét, az én asztalkám volt sok éven át. Így, lecsupaszítva, a legfeltűnőbb az, hogy hiányzik egy darab az egyik sarkából.

Ez akkor történt, mikor Pestre költöztünk, s két munkásember vitte fel a másodikra az asztalomat, ugyanis ott volt az új lakás. Hiába, a pesti bérházak már csak ilyenek! Szűk, meredek lépcsőfordulók, ráadásul nyár volt, fullasztó meleg. Csúszott a keze a munkásoknak az izzadságtól, én nem is hibáztatom őket. Éppen a lépcsőkanyarulatban jártak, mikor vijjogva, szirénázva megjelent egy kisfiú. A kezében nagy, loncsos, lógó nyelvű kutya pórázát tartotta, gondolom a térre mentek. Éppen a munkások szemébe tűzött a Nap, így nem vehették észre a lépcsőházban heverő Pétert, aki valószínűleg az ivókat járta egész éjjel. Persze megbotlottak benne, előbb az egyik, majd a másik munkás, röpült az asztalom. Nagy puffanással állt meg fél emelettel lejjebb. Ekkor még csak az egyik lába repedt meg egy kissé. Több se kellett a loncsos ebnek! Csaholva robogott lefelé, s útközben megtaszította az asztalt, mire az is megindult le a lépcsőn. Az egyenes végén nekicsattant a falnak, s akkor tört le a sarka. Később a fal mellé állítottam a szobában, s mindig volt előtte egy váza virág, vagy rámás kép, így szinte észrevehetetlen volt.

A lapjába viszont sötét mélyedést égetett anyám vasalója, aki nem találta a vasalódeszkát, így az én asztalomat szentelte fel erre a célra, csakhogy közben elkezdődött a kedvenc sorozata, hát menni kellett a nappaliba, hogy a kistévén, mint minden délután megnézhesse, vajon Lolita ezúttal megtalálja-e élete párját. Csak akkor jutott eszébe újra a vasaló, mikor észrevette a szobából ömlő füstöt. Akkor már kedvenc blúzomnak és az asztallapnak is mindegy volt. Azután anyám soha nem nézett sorozatokat, én pedig firkálással, terítővel kendőztem a baleset nyomait.

Egyik lábát kövér cirmosom használta kaparófának, a többibe én farigcsáltam mintákat unalmas óráimban. Most madarak, virágok, különböző feliratok, hangjegyek és színes matricák díszítik. Fiókja rég eltűnt, viszont észrevettem, hogy kisöcsém fehérre meszelt, piros tetős madárháza, (ami, mióta a Madarak és Fák napján jelest kapott rá az iskolában kinn lógott az erkélyünkön) annyira hasonlított egy asztalfiókomra, hogyha belepróbálnám, biztosan jó lenne. Gyakran láttunk benne városi verebet, néhány kósza cinegét, sőt egyszer a tél közepén egy rigót is, ott billegve az etető szélén.

Az asztal oldalát drága, szerető bátyám strigulázta tele gyöngyházas markolatú bicskájával, (amivel hetekig hencegett nekem) mint egy börtöntöltelék, amikor közös szobánkban kellett letöltenie szobafogságát, s a perceket számolta unalmában. Utóbb persze nem találta a híres-neves bicskáját, én viszont annyi kuglert vettem az árából, hogy a sarki boltos elmehetett volna nyaralni a bevételből.

És most itt állok az őszi napsütésben, és szomorúan nézem ezt az asztalt, mert ismerem minden centijét, ahogy ő is ismer engem, és minden apró karcolásról, ábráról a gyerekkorom jut eszembe. Ahogy mögötte, úgy mögöttem is bezárul a lakás. Újra költözöm, felnőttem. Nem vihetem magammal, miért is tenném. Miközben bámulom, újra gyerek vagyok. Ez mosolyt csal az arcomra. Lassan, nagyon lassan, utoljára végigsimítok rajta, majd megfordulok és elmegyek. Nem nézek vissza. Elvegyülök az emberek közt, akik ránéznek, és egy vacak, ütött-kopott, régi tölgyfaasztalt látnak, akit valaki otthagyott.

***

Az alábbi írás egy irodalmi játék hozadéka. Előzménye Lázár Ervin Tűz c. novellája, mely első néhány sorának elolvasása ihlette (egyfajta „szabad befejezésként”) az alábbi történetet az eredeti végigolvasása nélkül. Mellékeltem a novellából az ominózus részletet, a jobb érthetőség kedvéért.

/A szerző megjegyzése/

Na végre – mondta a keselyű, és elengedte Prométheusz máját. A hős felsóhajtott – ez volt évezredek óta az első kín nélküli perce -, megmozgatta elgémberedett tagjait, láncai csörögtek.

Lejárt a büntetésem? – kérdezte. A keselyű megrántotta a vállát.

Ugyan! De Minek strapáljam magam? Nincs már tűz a Földön - A leláncolt férfi haragosan előreugrott, s bár láncai visszarántották, öklét rázva kiáltotta:

Tűz

(folytatás saját tollból)

- Az nem lehet! A tűz a melegség, a fény, a jó, maga az élet! Ha nincs tűz, akkor bizony élet sincs – makacskodott Prométheusz.

- Látom, hiába tépem itt a csőröm neked. A májadat is hiába téptem. Még mindig hiszel abban, hogy az emberek ártatlanok és esendők, gyámolításodra szorulnak. Gyere, nézd meg magad, hogy mekkorát változott a világ, a tűz már csak mutatóban van a Földön.

- Aha! Tehát mégis van tűz!

- Ez már nem az, amit nekik adtál. Ez csak látszat, hideg és üres. Kelj fel, bebizonyítom neked, hogy hiábavaló már az ittlétünk –Prométheusz lecsatolta láncait, kibújt béklyóiból és macskamód felpúposította elgémberedett hátát, kinyújtózott. Biztosra vette, hogy Zeusz villámokkal fogja sújtani amint elhagyja bilincseit, de semmi sem történt. Felhőtlen ég kéklett felette, a tenger sós párát lehelt.

- Vezess, madár –szólt. A keselyű sértődötten felvetette a fejét.

- Kérjél szépen. –horkantotta. –Kapcsolatunk elég bensőséges, és ezt értsd szó szerint. Én nem hagyom magamat sértegetni –ezzel felröppent, és lomhán csapkodott szárnyaival, vezette Prométheuszt egy hatalmas, sűrű sövényig.

- Megérkeztünk –szólt a madár. – Most majd rájössz, hogy igazat mondtam.

Prométheusz átverekedte magát a buján zöldellő vegetáción. A keselyű tompán puffant mellette. Egy osztályterembe érkeztek. Észre sem vették a belépő titánt és a mögötte sündörgő rút dögevőt. Egy sápadt, reszketeg, kefehajú férfi, a tanár szorongva ült az asztalánál és a kezeit tördelte. A gyerekek mindegyike komor arccal ült a padjában, és a kezében tartott lapos, villódzó mütyürketyerét nyomogatta néma csöndben. Látszólag nem érzékelték a külvilágot. A tekintélyét vesztett tanár, néha hebegve belefogott a mondandójába, de amint kinyitotta a száját, öt-hat papírgalacsin és alufólia labda koppant a testén. Így aztán inkább csöndben maradt.

- Na, mit mondtam? – mondta a keselyű az elképedt hősnek.

- Hiszen ez borzasztó! Hová tűnt a mosoly? Hát az izgága, vidám gyerekek? De akkor a tanító iránti tiszteletet már nem is firtatom! Hiszen itt síri csend van!

- Bizony, a tanár semmit sem tehet. Hálátlan egy hivatás az, ahol a nála jóval fiatalabb diktál, állásvesztés terhe mellett. És ha kirúgják? Nem kap állást, hisz csak ehhez ért. Így inkább nem is szól. Látsz-e itt tüzet, Prométheusz?

- Nem. Nem látok egy szikrányit sem.

- Akkor jobb is, ha továbbindulunk – azzal a terem túloldalán lévő ajtóhoz kalauzolta Prométheuszt. – Erre.

Egy szeméttelepre érkeztek. Előttük, a bűzlő halmok közt csata dúlt. Igaz, hogyan is nevezhetnénk harcnak azt, hogy két magas, sötét arcú ember rugdalt egy földön kuporgó halmocskát. Közben valami ismeretlen nyelven folyamatosan ordítottak. Prométheusz közelebb lépett. A kis kupac, ami a földön hánykódott, egy harmadik ember volt, szinte hasonmása az első kettőnek. A férfi mocskos arcát könnyek csíkozták, kezében egy szelet kenyeret szorongatott. Valószínűleg ezt akarta elvenni tőle a másik kettő.

- Mit csináltok?! – kiáltott rájuk Prométheusz.

- Hagyd csak, nem tudják, hogy itt vagyunk. Ezeknek a szerencsétleneknek ennyi is elég, hogy ölre menjenek. Azt hiszem, itt sem találtunk tüzet – ezzel az egyik, gyomorforgató stichet árasztó szeméthegyhez lépett, és beröpült az oldalán rozsdálló ajtón. Prométheusz követte.

Most forgalmas utcán találták magukat. A titán ámulva nézett körül. Csillogó autók, és emberek tucatjai mentek el mellettük, és egyik sem pillantott rájuk. Ekkor észrevettek egy káprázatos tüneményt. Ez az angyali jelenés nagyjából húszcentis tűsarkakon robogott feléjük, loknis szőke haját hátrarázva. Egyébként násfa-szép arcát, eltorzította a düh. Vöröslő fejjel, fröcsögve ordította:

- Gyere vissza te utolsó, aljas kis patkány! Gyere, hadd kaparom ki a szemed! Rendőr! Segítség! Az a markolóról szalasztott hiénafattyú ellopta a kistáskámat! – mutatott méteres pirosra lakkozott körmeivel egy távoli pont felé a tömegbe, majd fújtatva tovacsörtetett.

Hamarosan kék-pirosan villódzó autó állt meg a döbbent Prométheusz előtt, és az imént látott szende teremtés lépett ki belőle. Látszólag nyugodtan beszélgetett az előtte álló kék egyenruhás férfiakkal, vidáman himbálta fehér ridiküljét.

- Kik ezek a férfiak? Katonák? – érdeklődött hősünk.

- Nem katonák. Rendőrök. Az ő dolguk elfogni az ilyen megátalkodott táskatolvajokat is. Ez most épp ott ül az autóban.

- Le fogják vágni a kezét?

- Dehogy vágják! Civilizált ember ilyesmit nem tesz! Most az a módi, hogy bezárják őt egy börtönnek csúfolt központba, ahol pitiáner zsebtolvajból veszedelmes rablóvá képezheti magát. Minden rendelkezésére áll. Szakirodalom, konditerem, etcetera. Mikor letelt a „büntetése” szabadon eresztik, és ott folytathatja, ahol abbahagyta. Lehetne a rendőrség cégére a szélmalom. Vagy mókuskerék. Viszont tűz itt sem volt. Induljunk – majd elrángatta Prométheuszt a legközelebbi ajtóig, és beléptek rajta.

Egy kellemes nappaliba érkeztek, a kandallóban ropogott a tűz, árnyak táncoltak vidáman a falakon. A szoba közepén illatozó fenyőfa állt, ágain üvegangyalok fénylettek. Minden olyan békés volt, hogy Prométheusz biztosra vette: itt lesz tűz. Egy kisfiú ült a kanapén, felhúzott lábait ölelte szorosan. Rémület ült a szemében. Prométheusz kiabálást hallott, és megindult a hang irányába. A konyhában égett a villany, onnan jött a lárma. Egy nő állt a pultnál, kezében egy lottyadt paradicsom. Az arca is hasonló színt öltött, ahogy a fölé tornyosuló férfivel üvöltözött. Utóbbi nem maradt el mögötte hangerőben, s ő heves gesztikulációkkal is megtoldotta beszédét. Fehér inget viselt és kabátot, bizonyára kintről érkezett, bakancsából csepegett a hólé. A férfi az asszony felé lépett, aki egy hirtelen mozdulattal hozzávágta a paradicsomot. Ekkor megjelent a konyhaajtóban a kisfiú. Mindhárman csendben nézték a fehér ingen folydogáló paradicsompürét, majd a férfi fogta magát és elviharzott. Nagy döndüléssel zárta be az ajtót maga mögött. Prométheusz menekülni akart.

- Ez nem az a világ, amiért én szenvedek – szólt. –Hát ezekben az emberekben nincs egy csepp szeretet sem? – és becsörtetett egy ajtón a keselyűvel a nyomában.

Az ajtó egy szűk sikátorra nyílt. Putrik sorakoztak mindkét oldalon, dermesztően hideg szél fújt. Prométheusz belépett az egyikbe. Odabenn, az egyetlen helységben egy bádoghordó volt az egyetlen bútordarab egy ócska hokedlin, és néhány molyette pokrócon kívül. A hordóban gyengén lobogott némi tűz, ez volt hivatott a meleget szolgáltatni. Mellette a sámlin egy sápadt, komoly arcú kislány ült, méreténél jóval nagyobb kabátban, lyuk hátán lyuk csizmában. Egy fáradt tekintetű asszony állt mögötte, az édesanyja, a lányka haját fonta varkocsba. Soványak voltak mind a ketten. Ekkor szőrös tornádó süvített be az ajtó szerepét betöltő nyíláson. Egy ázott szürke kutya volt. odaszaladt a kislányhoz, megnyalintotta az arcát, majd szétvetette a lábait és nekiállt kirázni a vizet a bundájából. A tűz halk sercegéssel aludt ki. Sötétség borult a szobára. Prométheusz kiáltani akart, de a torkára forrott a szó. És akkor… felcsendült a nevetés. A komoly arcú, vézna kislány nevetett a sötétben. Olyan volt a hangja, mintha kis templomi csengettyűk szólnának. Az önfeledt, vidám kacajhoz csatlakozott az anyja is. Már ketten nevettek – az élet kiszámíthatatlanságán, és saját nyomorúságukon. Ez volt az a pillanat, mikor Prométheusz megtalálta a tüzet. Elmosolyodott, és arra fordult, amerre a madarát sejtette. Mikor a szeme hozzászokott a sötéthez, megragadta a keselyű szárnyát, és kilépett vele az ajtón abban a hitben, hogy dolga végeztén visszaérkezik a tengerparti sziklájához, ahonnét elindultak.

Prométheusz kicsi, zsúfolt terembe nyitott. Körös- körül játékhegyek tornyosultak. A szoba plafonja a homályba veszett. Üveges szemű játék babák, tépett sörényű hintalovak, kopott festésű fajátékok hevertek mindenfelé. Egy sosemvolt kisgyerek elfeledett holmijai. Prométheusz égett a kíváncsiságtól, így elindult a játékok közt. Észrevette, hogy míg egyesek sérültek, töröttek addig mások szinte teljesen újnak tűntek, mintha még sosem játszottak volna velük. De ami közös volt bennük, hogy minden egyes játék többé-kevésbé kormos és égett volt. Prométheusz szórakozottan felkapott egy ősöreg bohócot. Egy pillanatig csodálta színes haját, festett mosolyát ezután a bohóc apró darabokra töredezett szét. Továbbindult, és azon gondolkozott, hogy hogyan kerülhetett erre a bizarr helyre a sziklája helyett, mikor feltűnt neki, hogy nincs vele a keselyű. Körbefordult, szólongatta a madarat, de azt mintha a föld nyelte volna el. Közben eltévedt a játékok labirintusában. Addig bolyongott, míg észrevett egy trónszéket. Régen tündöklő, arany oroszlánkörmös lábairól már lepattogott a festék, és bordó bársonykárpitján lyukak éktelenkedtek. Amint fáradtan lerogyott rá, a szék megindult az előtte kanyargó sínpáron, amit addig Prométheusz nem vett észre. Egy hang szólt hozzá.

- Szóval itt vagy végre. Ne kérdezd, hogy ki vagyok Prométheusz, én tudom, hogy te ki vagy. Megijedtél?

- Mi ez a hely?

- Ez a hely a Lelkek Szobája. Minden játék egy-egy lélek, hisz egyszer mindenki gyerek volt. Tudod, a lélek olyan, mint egy gyerekjáték. Könnyen megsérül. Van, aki sokat játszott vele, azok összekarcolódtak vagy össze is törtek. Van, amely teljesen ép, mert a gazdája óvta az érzésektől, mint az a gyerek, aki azért nem játszik a játékával, nehogy tönkretegye. Csak félreteszi, nézegeti, néha leporolja. Később, mikor gazdája már felnőtt, a féltve őrzött játék felesleges lesz, egyszersmind dolgavégezetlen.

- Na és a bohóc? Az is épnek tűnt, de amint megfogtam összetört! – kiáltotta a titán az ismeretlen hangnak.

- Igen a festett mosoly! Ilyen lelket nem egyet találhatsz itt. Kifelé még sértetlennek tűnik, mindene a látszat, még ha belül össze is tört. Ezt így megtartja, ha háborítatlan. De amint egy érzés felkavarja, ahogyan te is megfogtad, nem tud tovább színlelni, és apró szilánkokra esik szét.

- De az összes játék, még a sértetlenek is… kormosak.

- Igaz, igaz. – szólt a testetlen hang – az a korom, amit rajtuk látsz… ezt neked kell megfejtened.

- Korom… - dünnyögi Prométheusz – csak akkor lehet kormos valami, ha kapcsolatban áll a tűzzel… tűzzel… csak nem…? Csak nem az én tüzem égette meg ezeket a lelkeket?

- Bravó, Prométheusz! Beletaláltál a százas szögbe! Ezeket a játékokat mind a te szereteted lángja kormozta össze! Itt csak olyanokat találsz, amelyeket megérintett a szeretet. De valaki összegyűjtötte őket, és bezárta ide. Ezért nem látta a madarad a tüzet, ezért lehetsz most itt. Felesleges tovább bűnhődnöd. Az emberek nem ismerik a tüzet.

- Nem, még nem hagyhatom abba. Lehet, hogy nem látják, de a tűz attól még ott él a Földön – suttogta Prométheusz.

Ekkor hirtelen füstszag csapta meg az orrát. A következő pillanatban már lángoltak a játékok, pokoli volt a hőség. A tűzgyűrű bezárult Prométheusz körül, a forróság megcsapta az arcát. Egyre fogyott a levegő, és már semmit sem látott csak a táncoló, fodrozódó, sárga-vörös lángokat. Majd csönd lett, és elméje tompa eszméletlenségbe burkolódzott ---

A kába hős apró, csípésszerű fájdalmat érzett az oldalában. Nem volt kellemes, de éppen elviselhetetlen sem. Lassan kinyitotta a szemeit. A Nap vakítóan ragyogott az égen, alatta a tenger morajlott, hűvös hullámai a parti sziklát verdesték. Sós pára lepte bőrét, sirályok szálldostak a víz felett, halak után kutatva. Csak az a fájdalom nem akart szűnni. Lepillantott, és egy percig nem akart hinni a szemének. A keselyű állt mellette, és méla fintorral csámcsogott egy falat májon, melyet az ő oldalán tátongó sebből csípett ki. Újra ott volt a sziklához láncolva.

- Te itt vagy? – kérdezte a titán a méretes dögevőt.

- Mit gondolsz? – hunyorgott rá a keselyű, mintha attól tartana, hogy nem tett jót neki a szakadatlanul tűző nap, és az általa fogyasztott férfi sajnálatosan megbolondult. – Végzem a kötelességem, mint ahogyan több ezer éve minden nap!

- És én itt voltam mindvégig? – kérdezte továbbra is megrökönyödve Prométheusz.

- Ugyan dehogy! – pattogott a dögevő – mikor épp horgászni vagy virágot szedni szottyant kedved, én csak lerágtam a láncaidat és mehettél amerre láttál, én meg addig a saját májamat cibáltam unalmamban! Persze, hogy itt voltál!

- Akkor jó. Mondd csak…van még tűz a Földön? – kérdezte óvatosan a fortyogó madarat.

- Gondolod, ó hős Prométheusz, emberek gyámolítója, ha nem lenne, itt rostokolnék még mindig, mert nincs jobb dolgom, mint hogy a májadat csipkedjem?! – a keselyű most már leplezetlenül ostobának nézte. De Prométheusz megnyugodott. Az embereknek továbbra is szükségük van rá. Eszébe juttatta a sikátorban látott komoly arcú lánykát, és a nevetése visszhangzott a fejében. Behunyta a szemét, és csöndesen elmosolyodott.

A csillogás

Az a szép kis csillogós

meggyújtja a lelket.

Ne félj, hogyha mellettem vagy,

elég átölelned.

Ha megtetted, ezt próbáld ki,

Kezdj el bennem kacarászni!

Hídd oda a gyerekeket,

és a lejtőn csatát nyertek.

Gyere ide, kiabálj,

a csillogással csak játsszál!

Az a szép kis csillogós

meggyújtja a lelket,

Ne félj, hogyha mellettem vagy,

elég átölelned!

A Pillangókalóz

Egyszer, nem is olyan régen, volt egy kalóz, aki hajójával a legmélyebb tengereken hajózott. Ez a kalóz gonosz volt és nagyravágyó. Mindenáron a világ leghatalmasabb ura akart lenni, és ehhez egy gonosz tervet eszelt ki. Egy nagyobbacska üvegedényben elkezdte gyűjteni a gyönyörűséges tengeri pillangókat, hogy a szárnyaikról valahogyan levegye a repülőport, s ezt a maga hasznára fordítsa.

Ugyanekkor járta a tengereket egy másik kalózhajó is, amelynek legénysége kedves volt és segítőkész, mindenki, aki találkozott velük, kedvelte és szerette őket. Ezek a kalózok olyan jó szívűek voltak, hogy mindenkinek segítettek, aki csak az útjukba került.

Borzasztóan zavarta ez a gonosz kalózt, ezért elhatározta, hogy a repülőport felhasználva ő maga is repülni fog és ezzel majd ő is kivívja az emberek örök csodálatát. Ehhez azonban majd az összes tengeri pillangót be kellett fognia.

Telt-múlt az idő és egyre több tengeri pillangó senyvedett az üvegedényben. A megmaradt maroknyi szabad pillangó segítséget kért a kedves kalózoktól. 4 kalózlány, Szandra, Szimi, Emma és Lídia a hír hallatán azonnal a pillangók megmentésére indultak. De előtte kieszelték a tökéletes tervet. Szandra elment a boszorkányhoz, hogy kicsinyítő szirupot kérjen tőle, amelynek segítségével ők maguk is pillangó nagyságúakká változtak. Ezután a kis pillangók adtak nekik a szárnyukon lévő repülőporból, így már ők is tudtak repülni. Másnap kora reggel Szandra, Szimi, Emma és Lídia álruhában útnak indultak a pillangókkal együtt, hogy közösen kiszabadítsák rabságban lévő szárnyas barátaikat. Hosszú út vezetett a gonosz kalózhajóig, egészen elfáradtak, mire odaértek. Nagyon izgatottak voltak, hogy tervüket vajon sikerül-e megvalósítaniuk, meg tudják-e téveszteni a gonosz kalózkapitányt.

A kalózhajó békésen ringatózott a tengeren, így messziről egyáltalán nem tűnt félelmetesnek. A legénység egyik tagja meglátta az égen a közeledő pillangórajt és azonnal hangosan kiabálni kezdett. A többiek erre rögtön kieresztették az óriási hálót és könnyedén befogták az egész csapatnyi pillangót. Üdvrivalgások közepette bezárták őket is az üvegedénybe, és szaladtak, hogy szóljanak a kalózkapitánynak. A kapitány el volt ragadtatva, hogy ilyen könnyedén sikerült befogni az utolsó pillangókat is és rögtön látni akarta őket. Mindenki, aki csak a hajón szolgált, a fedélzetre sietett, hogy együtt örülhessen a kapitánnyal. A kalózvezér és legénysége körülállták az üvegedényt, és ekkor olyan dolog történt, amire egyikük sem számított. Szandra, Szimi, Emma és Lídia megfogták egymás kezét és egyszerre kiáltották, hogy : „Pimm, pumm, pamm”! A pillanat töredéke alatt a 4 álruhás pillangóból négy életnagyságú kalózlány lett, akik a varázsige kimondásával visszaváltoztak eredeti méretűvé, ezzel pedig szétrobbantották az üvegedényt is, melyből a tengernyi pillangó azonnal szabadon reppent fel. A gonosz kalózok és kapitányuk szeme tele lett üveggel, sokan kiáltozva a tengerbe vetették magukat, mások beleszédültek a habokba. A négy kalózlány kihasználva a zűrzavart leeresztette a mentőcsónakot, és elmenekültek a kalóz várható bosszúja elől. Kitartó evezés után elérték saját hajójukat, ahol már teljesen biztonságban voltak. A pillangók nem győzték megköszönni a segítséget és dicsérni a remek tervet, mellyel megtévesztették a gonosz kalózt. Egész éjjel ünnepeltek, táncoltak, vigadtak, majd kit hol ért az álom, elaludtak.

De a boldogság sajnos nem tartott sokáig. Néhány hét elteltével újra kezdődött a gyűjtögetés. A gonosz vezér egyik szemére bár megvakult, de a harag, ami benne dúlt, egy újabb gonosz tervet szült. Beszerzett egy újabb üvegedényt és megint elkezdte befogni a csodaszép tengeri pillangókat. Egy háló helyett most már kettővel dolgozott, és nemcsak nappal, de éjjel is vadászott az ártatlan kis állatokra. Hamarosan annyira megfogyatkoztak a pillangók, hogy megint segítséget kellett kérniük. A kedves kalózlányok először nem hittek a fülüknek, hogy a gonosz kalóz a fél szemével is képes folytatni korábbi gonosz tervét. Azt is megtudták, hogy a kapitány egy olyan szerkezetet csináltatott, amely a pillangók szárnyát letépi, arról a port leszedi és a pillangókat kilapítja. Így a pillangók nemcsak nem tudnak majd repülni, de meg is fognak halni, mert a szerkezet végez velük. Ennek a fele sem volt már tréfa. A pillangók sírtak, rettegtek, féltették a már befogott társaikat. Szandra, Szimi, Emma, és Lídia sokáig gondolkodtak, hogyan is segíthetnének barátaikon, de semmi okos új terv nem jutott eszükbe. Mégis mihamarabb útra kellett kelniük, mert félő volt, hogy a kalózkapitány bármelyik pillanatban kiadhatja a parancsot a gépezet beindítására.

Így másnap reggel útra keltek. A még szabad pillangók borzalmas félelmeik ellenére is Szandráékkal tartottak, mert a kalózlányok így tudtak csak újra a gonoszok közelébe kerülni. Kicsinyítő szirup, pillangópor és álruha segítségével ismét egyformának tűntek a többi pillangóval, s feltűnés nélkül közelíthették meg a hajót. Nem sokat kellett várniuk, észrevette őket valaki, mindkét hálót rájuk dobták és a következő percben már az üvegben találták magukat. Tudták, hogy az üveget szétrobbantani csak félmegoldást jelentene, ezért összesúgtak rabságban lévő társaikkal és úgy döntöttek, hogy megvárják azt a pillanatot, amikor a gépezetbe küldik őket. Ez roppant veszélyes terv volt, de nem volt más választásuk. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtak, annyira féltek. Nagy sokára hajnalodni kezdett. A kalózkapitány különösen korán kelt fel és a teljes legénységet szolgálatra hívta. Mire a napsugarak beragyogták a hajót, a kapitány kivitette a gépezetet a fedélzetre az üvegedénnyel együtt. Eljött hát a pillanat, amit annyira vártak és amitől annyira rettegtek az üvegben lévők. A kapitány utasítást adott a por begyűjtésére, és a szerkezet kattogva, csörögve, zörögve beindult. Rémes hangja elborzasztotta még a legénységet is, mégis engedelmeskedtek a kapitánynak és az üveg száját a gépezethez illesztették. Ekkor Szandra összeszedte minden bátorságát és elsőként repült a gépezetbe, szorosan mögötte Szimi, Emma és Lídia. Ahogy az üvegből kiszállt Szandra, azonnal érezte, hogy a gépezet erősen beszívja és rögtön a csattogó fogakra emlékeztető szárnytépő részhez ér. Erre nem volt felkészülve, annyira gyorsan történt minden, hogy már majdnem rácsattant a száj, amikor elkiáltotta magát, hogy: „Pimm, pumm, pamm”! Abban a pillanatban hatalmas reccsenéssel, durranással és zörgéssel a gépezet és az üvegedény egyazon pillanatban ezernyi darabra szakadt, és össze-vissza ütötte-vágta a körülötte sereglő legénységet. A kapitányra ráesett egy akkora gépdarab, aminek súlyától beleszédült a tengerbe, s örökre odaveszett. Szimi, Emma és Lídia pedig a varázsige kimondásakor azonnal körbefogták a pillangókat, így védelmezték meg őket az ezernyi üvegszilánk éles szélétől. Sokáig repkedtek még a szilánkok és hallani lehetett a gépezet motorjának fulladozó, hörgő, zörgő hangját is.

A hangzavar lassan elült, a pillangók és a kalózlányok végre igazán elhihették, hogy győztek, nincs többé a gonosz kalózkapitány! A maradék legénység megadta magát a kalózlányoknak és azonnal hűséget esküdtek nekik. Ettől a naptól fogva a tengereken nem volt többé gonosz kalózhajó, csak két, békésen ringatózó, minden bajbajutotton segítő, fehér vitorlás, melyeknek zászlaja két csodálatosan szikrázó pillangószárnyat mintázott.

Azóta is sokan emlegetik a legendás kalózlányokat, akik a pillangókkal együtt örökre száműzték a gonoszt a tengerekről!

KOVÁCS BERNADETT (Szigethalom)

Így jó? nem

„Nézz magadba!” Hallottam párszor.
Sokszor magamtól. Akárhányszor
megtettem, mindig megbántam.
Magadtól undorodni szar.

„Ez így jó?” Nem... Igen… Talán. Nem!
Tapogatózom a sötétben,
Mindenki lát, de senki nem néz,
Parancsol, de soha nem kér.

„Elrontottad!” Tudom, köszi. Látom én is,
A szám nevet, de a szemem folyton sír.
Mindenhol keresek, de sehol nem találok
megoldást, csak kifogás és csalódások.

„Tehetetlen vagy!” Te meg tehetős.
Melyik jobb? Neked mi a megfelelő?
Az összes hibádért te vagy a felelős.
A becsületes ember szerethető.

„Fejezd be amit csinálsz!”
„Rosszabb, ha ellenállsz!”
„Semmi vagy!” „Nem érsz semmit!”
„Nem érdekelsz senkit!”

„Nézz magadba!” Nem nézek.
Ne mondd meg, hogy ki legyek!
Elegem van abból, hogy megmondod
mit tegyek. Majd én megmondom.

***********

Itt van

Újra itt van velem. Fogja a kezem.
Mellettem fekszik. Rám néz.
Újra teljes miatta az életem.
Bármit látok, az most szép.
Újra magaménak mondhatom.
Szürke szeme csak rám figyel,
- Remélem, ezt nem csak álmodom. -
Kívánom, ez ne tűnjön el
egyik percről a másikra.
Mintha egy álomvilágban élnék,
Ahol a világ csak az enyém
és csak magasra szárnyalnék,
mint a virágot kereső méh.
Vele élem legszebb napjaim.
Ha mellettem van nincs mitől félnem.
Ő minden szavamat figyeli.
Rá elcserélném minden kincsem.

*****

Hol vagy?

Itt hagytál, mint macska a halott kölykét
Nem hiszem, hogy értem még mindig ölnél.
Eltűntél, mint szürke szamár a ködben,
Mára már nem fekhetek az öledben.

Nem tudom mit rontottam megint el,
Amit mondok, nem hiszed több el.
Ölelésed újra érezni szeretném,
Tényleg minden egyes percét kiélvezném!

Üvöltöm neved, mint a fába szorult féreg,
Ütlek, verlek, de te nem hallod, nem érzed.
Manapság csak sodródom, mint a folyó,
Azt hiszem, ez így már nem oly bíztató.

Nem telik el úgy perc, hogy ne gondoljak rád,
Remélem, tudod, hogy szívem mindig rád vár.
Emléked lassan elszáll majd messzire,
Szebb és jobb dolgok fúródnak elmémbe.

****

Szabadszállás

Itt ülök egy egyszerű, kopott padon
azzal az emberrel, aki kitölti az űrt.
Itt ülök egy csapzott kis városban
és elfelejtek minden zűrt.
Itt ülök, mert itt jó nekem
hisz.. Hát, hisz itt jó nekem.
Azt mondják az élet nehéz.
Holott csak az a bak, hogy
mindenki le néz.
Én itt ülök, nézem a felhőket, látom a felhőket
és jó. Jó, mert ő itt van Ő nekem.

*****

Tudni akartad?

Hogy ki vagyok igazából én?
Az, aki már mindentől fél.
Az, aki soha nem lát, csak néz.
Az, aki mindig hátra lép.
Az, aki elhagyta a célt.
Az, aki most üresen él.
Az, aki –látod- feladni kész.

Hát itt van. Ez vagyok én.
Tudom: te ebből nem kérsz.
S ha kérsz is, inkább elmész.
Mert te talán jobban félsz
-úgy tűnik- mint jelenleg én.

KORODI SZILVIA (Mikóújfalu, Erdély, Románia)

Egy kis varázs...:)

Arra ébredtem föl, hogy a madarak gyönyörű melódiákat csicseregnek.

Olyan furán aludtam, és az álmom is különös volt, sok mindenre nem emlékszek csak arra, hogy az éjszaka közepén egy sötét erdőben bolyongok egymagam. Egy tündért láttam a sötétben és próbált mondani valamit, de nem értettem :(

- Kicsim, elkésel az énekóráról -szólt be anyu :).

-Készen vagyok! –kiáltottam és már rohantam is.

Szép szombati nap :). Az erdőn keresztül vágtam át az utat a tanáromhoz, mert úgy sokkal hamarább odaérek. Nagyon szeretek az erdőbe járni, ha elmondanám a barátaimnak, hogy néha beszélek az erdő kis állataival, még bolondnak gondolnának :). De nem zavarna ,az erdő a másik otthonom, ha bántanak vagy csak éppen rossz kedvem van mindig az első utam az erdő fele visz :).

Kicsit tovább tartott az óra ( hát nem kicsit 20:35 órakor fejeztük be) de nem bántam :).

-Húú!! kezd hideg lenni, jobb lesz, ha sietsz!- mondta Gréta néni, és egy biccentéssel elköszöntem tőle és nekivágtam az útnak...Hűvös volt és sötét.

Csend honol az éjszakában, ragyognak a csillagok és a Hold minden egyes léptemet figyelte, ahogyan megyek az erdő szűk ősvényén...

Bevallom éjjel még sohasem voltam az erdőben, pláne nem egyedül, de nem féltem úgy voltam vele, hogy itt semmi bajom nem eshet.

Hosszú az út és elfáradtam, ezért megpihentem a kedvenc fám alatt (remélem az volt, mert a sötétben nem sok mindent láttam) és néztem a csillagokat. El is feledkeztem az óráról, csak néztem és néztem az égboltot, és teljesen elkalandoztam. Valami neszre lettem figyelmes. Előre nem is nagyon érdekelt, de mire egyre többször és többször halottam jobbnak láttam, ha elindulok. Körülbelül az út felénél járhattam, amikor valaki a nevem kezdte szólítani:

-Alice! Alice!

-Ki az? Mit akarsz tőlem? -kérdeztem megrémülve.

-Semmi baj kedvesem, én a tündér keresztanyád vagyok - mondta kedvesen. És mire megfordultam volna erélyesen megszólal :

-Ne fordulj meg, az végzetes lehet neked, halandó ember nem láthat tündéreket csak álmában!!!

-Szóval téged láttalak álmomban :)? –kérdeztem lágyan.

-Igen! Alice, figyelj most jól rám! –mondta, kicsit megijesztett, de kíváncsi voltam. - Régóta figyellek téged, régóta figyelnek az állatok, és régóta figyel az erdő téged. Én már öreg vagyok (1597 éves) a tündérek is kimennek néha a formájukból :). - mondta...-Szeretném, ha a helyemre lépnél! Végleg és örökké!

-Mi? Én? De mért pont én? –mondta zavartan.

- Mert te lehetsz az egyetlen örökösöm! Te vagy az, akit az erdő elfogad, ez a te sorsod :)!!!

-És? És mi lesz anyuval? Mi lesz apuval?-és majdnem elsírtam magam, hogy meg kell váljak tőlük.

-Ne aggódj van rá egy napod, hogy elmondd nekik!

-És...-mire befejeztem volna a mondatom már senki nem volt ott.

-Hazajöttem! -kiáltottam boldogan és egyben iszonyatosan szomorúan...

-Eddig tartott az énekórád szivem?- kérdezte anyu.

-Ahha ! -Mért nem mondtátok el, hogy van egy tündérkeresztanyám?

-Oh L. Szóval találkoztál vele!-mondta apu, mire csak biccenteni tudtam és folytattam tovább –Azt szeretné, ha a helyére lépnék örökre, végérvényesen!

-Kicsim el akartuk mondani, de titokban reméltük, hogy ez a nap sohasem jön el, még amikor születtél akkor megjósolták a tündérek álmomban a sorsodat! -mondta anyu és közben alig tudta a könnyeit nem lecseppenteni a puha arcán.

-Megígéritek, hogy sohasem felejtetek el? -Kérdeztem halkan a válaszra várva.

-Hogy mondhatsz ilyet? Mindig itt fogsz élni a szívünkben -mondta apu :). És szorosan megöleltem őket.

-De ha jól tudom kisasszony, majd csak holnap kell indulj! -mondta apu.

Hát igen apu már csak ilyen, mindig meg tud nevettetni.

Furcsán mentem föl a szobámba, tudtam, hogy ez az utolsó éjszakám.

Szorosan megfogtam a macimat és belealudtam a gondolataimba. Reggel kelek és újra az a lágy de egyben erőteljes hang szólít:

-Alice! Indulnunk kell!

-Tudom -feleltem. -Még utoljára lemehetek anyuékhoz elbúcsúzni tőlük?

-Persze kedvesem, de siess már várnak téged! Ahogy ezt kimondta már rohantam is le a lépcsőn anyuékhoz már vártak...

-Szeretlek titeket :)! És ne szomorkodjatok a tündéreket halandó ember nem láthatja, de amikor alszotok minden este az álmotokban újra találkozni fogunk!

-Alice! -kiátotta a tündérkeresztanyám türelmetlenül.

-Megyek! -kiálltottam vissza és még egyszer szorosan megöleltem anyuékat és próbáltam esős maradni, és nem sírni de nem ment túl sokáig! :)! –Vigyázzatok magatokra és emlékezzetek rám minden este, amikor kimentek és felnéztek az égre, gondoljatok arra, hogy valahol a távolban éppen titeket figyellek!

És elindultam felfele a lépcsőn be a szobámba, a keresztanyám már várt és mondta, hogy egyetlen egy dolgot vihetek magammal, gondolkodás nélkül elkaptam a macimat és kijelentettem, hogy indulhatunk!

Elfehéredett minden, fényeset láttam mindenhol, már másodperc múlva eszméltem fel arra, hogy mi is történt velem. Mintha újjá születtem volna, annyira jól éreztem magam.

-Vigyázz Világ! Új tündér érkezik, aki majd fenntartja a rendet az erdőkben, vigyáz az állatokra, az emberekre!

- Figyellek ám!!! :)

Segítő

Szerencsés lehetsz ha van oly barátod,
kit a legjobbnak tudhatsz be mindenáron.
Ki mindig ott van melletted, s figyeli
mikor jön az alkalom, hogy segítséget nyújtani tudjon.

Egy ily barátra neked is szükséged van,
hogy ne tévelyedj el a mai kusza világban.
Segít ő, hogy jól érezd a bőrödben magad,
s hogy továbblépj, ha valami gondod akad.

Gyerünk, ha nincs ily barátod, azonnal szerezz!
Ne várd meg még elballagsz, ily barátokra
csak az iskolában tehetsz szert,
gyerünk, te is kezdeményezz!

Így légy hát kezdeményező, ne csak várd,
néha igenis az kell, hogy te menj oda, és lám.
Mily jól is összebarátkoztatok, csak így tovább,
ha tartjátok a kapcsolatot egyre közelebb kerültök már.

Titeket aligha nem soha nem lehet már szétvállasztani,
álljon közétek ember vagy távolság,
ti a kapcsolatot úgyis fogjátok tartani,
hisz a legjobb sulis barátságok örökkön örökké tartanak.

Őrízd meg eme nemes kapcsolatot, kérlek!
S ne távolodjatok el egymástól, tudjátok ez lehetséges.
A szívetek mindig egyhangúan legyen,
s tudjátok, hogy mindig számíthattok egymásra az életben.

*******************

Fiatalszórakozás

Fiatal! Hogyan szórakozol?
A buliba bemész és áttáncolod?
Ne tedd!

Fiatal! Szórakozásod mily?
A barátaiddal elbeszélgetsz?
Na ezt tedd!

Fiatal! Mily módon szórakodsz?
A barátaiddal a pián gondolkodsz?
Ne tedd!

Fiatal! Mily a szórakozásod?
Kimész a természetbe,hogy sportolj?
Na ezt tedd!

Szórakozásod, neked fiatal!
Legyen számodra hűsítő kenyér,
oly mi szükség, hogy boldog legyél.

Szórakozásod, neked fiatal!
Számodra jelentsen sokat,
de tönkre ne tedd miatta magadat.

Szórakozásod, neked fiatal
legyen napjaidban sokszor,
ez legyen mi a monotonból kikapcsol!

SAMU ADRIENN (Badacsonytomaj)

Újra együtt!

15 év telt el mióta utoljára jártam itt. 15 év hosszú idő. Sok minden történt ennyi év alatt. Régebben nem hittem volna, hogy még egyszer eljövök ide. Akkoriban utáltam ezt a helyet. Hogy mégis miért? Bár rengeteg szép emlék köt ehhez a helyhez, mégis fáj rájuk visszaemlékeznem. Most, évek elteltével mégis visszatértem. Hogy mégis milyen célból? A két osztálytársam kitalálta, hogy rendezzünk egy osztálytalálkozót. De nem akármilyet! Megszervezték, hogy a 12. C és 12. E együtt tartsa a találkozót, mert a két osztály között rengeteg pár alakult ki. Még házasság is köttetett. Így hát, összeszedve minden bátorságomat, átléptem a város határát, és remegő lábakkal indultam meg a régi iskolám irányába. Minden kis rejtett utat ismertem Gyártelepen. Mindegyiket Vele együtt fedeztem fel. Ám most egyes egyedül vagyok itt. Nincsen velem, hogy megnevettessen és átkarolva keljünk át az úton. Hiányzott az érintése, az illata és a jóízű nevetése. Ezernyi gondolat siklott végig az agyamban, miközben az iskola épületében kóvályogtam. Végignéztem a tablókat, de igazából csak két kép érdekelt. A 12. C és a 12. E tablója. A tornateremnél meg is találtam a keresett dolgokat. Mind a ketten szélesen mosolyogtunk a kamerába, ám belül szomorúság öntötte el a szívünket, mert el kellett mennünk és el kellett válnunk. Én tulajdonképpen örültem, hogy leléphettem innen, de őt nem akartam elhagyni. Úgy volt, hogy még két évet lehúzunk itt ketten a technikum miatt, de az élet közbeavatkozott és mind a kettőnk más-más útra került. Ő Debrecenbe ment, én pedig külföldre, pontosabban Norvégiába, azon belül Osloba. Megszakadt a kapcsolat közöttünk. Egyikünk sem kereste a másikat. Én akartam, de nem tudtam. Hogy neki mi volt az indoka, azt nem tudom. Fogalmam sincs, hogy mi lett vele. Ám megunva az Osloban töltött unalmas napokat, hazatértem. Oda, ahol minden elkezdődött. Soha nem tudtam neki elmondani, hogy szeretem, mert sosem volt hozzá elég bátorságom. Ezt persze az évek alatt ezerszer megbántam. Felmentem az első emeletre és bementem a 116-os terembe. Jól emlékszem arra, hogy ebben a teremben mindig egymás mellett ültünk, és együtt hülyültünk. Persze ebből sosem lett tanulás, ami természetesen mindig meglátszott a jegyein. De azért volt, amikor korrepetáltam néhány tantárgyból. Végigsimítottam a padot, majd nem sokkal később hullani kezdtek rá a könnyeim. Hiába törölgettem a szemeimet, egyszerűen képtelen voltam abbahagyni. Zokogva rogytam le a régi helyemre és temettem a kezeim közé az arcomat. Egyszer csak lépteket hallottam. A zaj egyre közelebb ért hozzám, majd a mellettem lévő szék megnyikordult, jelezvén, hogy valaki leült mellém. Más esetben ez nem zavart volna, de most rettentően idegesített.

- Kérlek, ülj le máshova. Ez egy számomra nagyon fontos személy helye volt! – szóltam oda hozzá, fel sem pillantva a kezeim közül.

- Régen ez volt az én helyem. Minden tankörön itt ültem és nem hagytam tanulni a legokosabb és legszebb lányt a suliban. – a hangja ismerősen csengett. A szavai hallatán a vér is meghűlt bennem.

Óvatosan az idegen felé pillantottam. Egy nálam két fejjel magasabb, velem egy idős srác ült mellettem. Sötét barna haját világossá varázsolták a rá sütő napsugarak. Barna szemeivel engem vizslatott. Kísértetiesen hasonlított Rá!

- Krisztián? – törtem meg végül a csendet. A hangom elcsuklott a sírás miatt, a torkom kiszáradt.

- Jó újra látni téged! Olyan régen láttalak. – mosolygott rám.

A szemeim ismét megteltek könnyekkel, ám most ahelyett, hogy eltakartam volna az arcomat, inkább hozzá bújtam és a vállán zokogtam. Ő erre szorosan magához ölelt, én pedig még jobban hozzá simultam. Boldog voltam és megkönnyebbült. Hiszen újra találkozhattam vele! Itt van és engem ölel!

- Hiányoztál! Miért nem kerestél? Mi történt veled? Sikerült valóra váltanod az álmodat? Mit keresel itt? – tettem fel neki egyszerre túl sok kérdést.

Ő csak mosolygott tovább és letörölte a könnyeimet. Az érintésébe beleborzongtam.

- Kerestelek, de nem értelek el. Az álmomat nem váltottam valóra, hiszen abban te is szerepelsz. Végül is azért vagyok itt, amiért te, hogy megtaláljak egy számomra nagyon fontos személyt, akit 15 éve nem láttam. És lám, megtaláltam! – azzal közelebb vont magához és megcsókolt.

15 éve vártam erre a pillanatra. A szívem majdhogynem kiugrott a helyéről, annyira hevesen kezdett el verni. Mosolyogva és boldogan viszonoztam a csókot. Egy idő után elhúzódott, mert elfogyott az oxigén a tüdejéből. Lihegve bújtunk egymáshoz. Ő apró puszikkal halmozta el a nyakamat, ami miatt jóleső borzongás futott végig a testemen.

- Szeretlek! Már több mint 15 éve vártam erre a pillanatra! – a hangján hallatszott, hogy vigyorog. A szavaitól a fellegekben jártam.

- Én is nagyon szeretlek, és én is már több éve várok erre! – néztem bele mélyen a csoki barna szemeibe.

- Ennyi év távollét után, szeretnél a barátnőm lenni? – tette fel félve a kérdést.

A szemei vadul csillogtak tele reménnyel, hogy a válaszom igen lesz. Ám én válasz helyett a tarkójánál fogva magamhoz húztam, és a számat az övére tapasztva elindítottam egy újabb csók csatát. De ennek most én vetettem véget.

- Gondolom, ez megfelelő válasz volt. – vigyorogtam rá teljes szívemből.

- Az volt. – kócolta össze a hajamat, ahogy régen szokta.

Hiába teltek el évek, a régi szokásainkat megtartottuk.

Hát, így találkoztunk újra. Hogy ezek után mi történt? Nos, azt a fantáziátokra bízom! De annyit elárulok, hogy lett három gyönyörű iker kisfiúnk, Benjamin, Olivér és Dániel. Ebből gondolom kitaláltátok, hogy a mesénk „happy end”-del végződött. Még ha az elején nem is annak indult... De minden jó, ha a story vége jó.

NAGY ÁGOSTON (17 éves, Vilonya)

„The sun goes down, I feel the light betray me.”

Felkelő nap. Magányos utca, szemét mindenfele. A magas alak vigyorogva néz az égre. éjfekete kabátja a lába szárát csapdossa. Még egy lépés, az ezüst koponyás sétapálca megint koppan. Tekintete kutat a szemeteszsákok között. Szemén matt, fekete, ólomüveg szemüveg, vastag rézkeretben. Vigyora nem hagy alább, botjával szurkodja a mocskot, kotor, és keres tovább. Végül megáll, kis zöld fürtökre bukkan az egyik kupac alatt. Finoman lehajol, bőrkesztyűs kezét a szemétbe mártja, majd egy állat emel fel finoman.

A kislánynak csukva vannak a szemei. Homloka magas, szemei természetellenesen nagyok. A fekete Úr finoman lerakja botját, két kezével a lány hóna alá nyúl, és kiszabadítja a koszból, majd nekitámasztja a szemközti falnak. Kezével végigsimítja a lány apró, gyermeki tokáját, majd két úja közé csípi az állát.

Are you dead, or are you sleeping? – Kérdi reszelős hangon.

A lány kinyitja vizenyős zöld szemeit. Meg se rémülve nyitja szóra a száját.

Ki a fasz maga? – Kérdi elhaló hangon.
Oh, drága szívem. – Mosolyodik el a másik. – Maradjunk annyiban, hogy barát vagyok. Habár, hívj csak Mr. Lövészároknak, esetleg Lövészárok úrnak kedveském.
Mégis mit akar maga tőlem?
Rögtön a lényegre mi? – Kacag fel a mély hang. – Nos, éppenséggel a lelkedért jöttem.
Arra rábasztál! – Förmed el a lány.

Mr. Lövészárok feláll, kinyújtózik, teleszívja tüdejét a késő esti sikátor szagával. Kacag egyet, majd lábával a kezébe löki pálcáját. Kezet nyújt a lánynak, aki megragadja, majd feltápászkodik.

Add a másik kezed! – parancsol a magas.

A lány engedelmeskedik, és mielőtt észbe kapna, megmentője karja már lendül is. Kés szántja fel a fehér, szatén bőrt, a nyílásból bíbor vér csörgedezik. A lány már nyitná a száját, mikor a kés a földön koppan, és a szájára fonódik Lövészárok úr marka. A magas ember lehajol, éles nyelve kinyúlik a szájából, bele nyal a lassan csörgedező vérbe. Elégedett morgás hangzik a hórihorgas testből. A lány megpróbál beleharapni a lapátnyi bőrkesztyűbe, ám hiába.

Ekkor felnéz rá az éjfekete szemüveg lencséje, és egyszeriben elernyednek a kishölgy izmai. Le sem véve a tekintetét a lányról szóra nyílik Mr. Lövészárok szája.

Mondja ifjú hölgy, nem korai még magának az aranylövés? Miért is? – Kacag fel. – Szeretet hiány, társtalan élet. Huh, valaki úgy élt, mint aki sose hal, mégis úgy hal, mint aki sosem élt? Aranyos, aranyos. Egy értelmetlen élettel több.

A lány végre összeszedi magát, letépi a szája elől a kezet, és felüvölt.

Mi a büdös fasz maga? Mit képzel? Ki –ki maga? – kérdi remegő hangon.
Mr. Lövészárok, szolgálatára hölgyem! A lelkéért jöttem, mint említettem volt. – Hajol meg a sötét alak.
Maga a halál? – Kérdi rémülten a lány.
Na, azért ne keverjük bele a szakmámat a személyembe. De igen, akár így is fogalmazhatunk.
Akkor én most, meghaltam?
Fogd meg a mellkasod, ha nem hiszed. – Mosolyodik el a magas alak, és mutat készségesen a szív felé.

A lány ijedten kap oda, de azonnal el is veszi onnan, mikor tudatosul benne, az ütemes lüktetés végleg megszűnt a bordái között.

De, de, nem lehet… - Hebegi. – Akkor, ennyi, kész? De, miért tudok most beszélni, meg lélegezni?
Jól van, na, kis művészi túlzás, szakmai ártalom. – Kacsint Mr. Lövészárok. – Nem egészen vagy halott, olyan félholt, zombi, ha jobban tetszik.
De miért? – Néz értetlen a zöld szemeivel a kislány.

A férfi erre megfordul, üvegszemeivel egyenesen a felkelő nap sugaraiba mered. Megroppantja ujjait. hátra szegezi kezét, kihúzza magát, torkot köszörül, majd megszólal.

Kíváncsi voltam. Tudod, hazudnék, ha azt mondanám, senki nem figyel fentről. Angyalok, lelkek, egyéb entitások, egy – két lopott műhold, szóval látunk azért titeket.
Igeeen? – nyújtja el a kérdést a lány, ami inkább arra vonatkozik, hogy akkor mi is van, nem arra, mégis hogyan.
Pontosan. Láttalak téged is. Az elmúlt pár évben, a fejlődésed, a bukásaid, a halálod, nem volt szép. – Teszi hozzá.
Hogyan haltam meg?
Öhmm… Hát, nem egészen a túladagolás, mintsem az, hogy belefulladtál a hányásodba. - Feleli vonakodva Lövészárok úr.

A lány elförmed, felhúzza mocskos ruhájának ujját, csodálkozva nézi zöldes színben játszó ereit. Egy pillanatra eltöpreng azon, vajon álmodik - e, és mindez a hülyeség csupán a szar drog hatása a szervezetére. Meglepetten tapasztalja, hogy nem érez semmit, mikor megcsípi a karját. Kiszáradt torkát tapogatja, de nincs mit nyelnie. Bánatosan néz a sötét alakra.

Nem lehetne, hogy egyszerűen így maradjak?
Azt hiszem ez kizárt hölgyem, sok gondunk van az élőholtakkal így is, meg minden…
Mégis mi lesz akkor? – Szakítja félbe a lány.

Lövészárok úr közelebb lép. Megigazítja éjfekete szemüvegét. Letekint a kis emberre. Megragadja a pálcáját, majd kedélyesen folytatja.

Természetesen meg is halhatsz normálisan, és kerülsz, ahova kerülsz. – Feleli.
De maga nem lenne itt, ha ez lenne az egyetlen választásom, igaz? – Kérdi először mosolyogva a lány.
Nos, ez kétségtelen. -. Nevet fel Mr. Lövészárok. – De csalódást fogok okozni, ha arra vársz, hogy visszajuss az életbe.
Sose szerettem…
Oh, igen. – Mosolyodik el a férfi, majd szemüvegével 5 centire áll meg a lány arca előtt. – És mégis mire vágysz kislány?
Nem tudom. – Feleli.
Ugye, sose érted be ezzel itt? – Mutat körbe színpadiasan Lövészárok úr. – Ez itt, drágám, ez még semmi.
Vigyen magával, kérem! – Veti magát térdre a lány.

A hatalmas ember meglepődik, lehajol a gyenge lánykához majd kedvesen felsegíti.

Nem ismersz engem, azt se tudod, mit szeretnél…
De! Tudom mit akarok. Nem akarok meghalni például. És mit számít, itt se volt soha senkim.

A férfi megfordul, lép előre kettő, majd lehajtja a fejét. Csóválja kicsit, kezével fekete hajában matat, közben motyog. Váratlanul hátra kapja a fejét, és kis híján a lány arcába mászik.

Tételezzük fel, – Mondja, közben fekete kesztyűs kezét az égnek tartja, szép kontrasztot teremtve ezzel, a fehér fogaival. – Hogy van megüresedés a lélekaratós bizniszemben, mégis, miért kéne, felvegyelek téged?

Eközben a lány teljesen összekapja magát, szemében már sehol a rémület, és csak a célra koncentrál.

Először is, annak ellenére, hogy nem voltam közeli kapcsolatban senkivel, tökéletesítetem a képességem a beolvadással kapcsolatban, meggyőző vagyok, és okos. Nem lepődöm meg semmitől, és nem is félek.
Ez nem hiszem, hogy elég lenne kislány. – Csóválja a fejét Mr. Lövészárok, majd hátat fordít, és lassan elindul.
Várjon! – Kiált rá kétségbe esve a lány. – Lefogadom elég magányos lehet teljesen egyedül!

A férfi megtorpan, nem fordul meg, csak várja, hogy a lány folytassa.

Milyen érzés egyedül járni a világot? Elvágni az embereket a testüktől, majd tovább menni gondtalan? Nem akart soha beszélni? Mégis mennyit láthattak azok a fekete lencsék? Sose vágyott társaságra? Nem akar segíteni? Sose mentett meg senkit? Kérem, adjon nekem egy esélyt, bármit megteszek.

A férfi az égre mereszti tekintetét. Egy végtelennek tűnő perc után felsóhajt, teste megrogy, majd megfordul. A lány elé sétál, és megragadja a kezét.

Egyetlen szemtelen halandó, sem mert így beszélni még velem! – Förmed rá. – De, ez tetszik nekem. – Mosolyodik el. – Ezt vártam tőled kislány. Alkalmasnak talállak arra, hogy kisegítőm lehess. – Húzza el a szája szélét Lövészárok úr. – Megtehetnénk a szokásos beavatást, de mivel se eszközeim nincsenek, se nem vagyunk egy Sztálingrád kaliberű helyen, továbbá, rá sem érek, marad a gyors módszer. Vállalod?
Igen! – Feleli a lány, gondolkodás nélkül.
Ne ijedj meg, csak tedd azt, amit csinálok!

Azzal elővesz egy kést a kabátja sötétjéből, feltűri ruháját, előtűnik hamuszürke bőre. Mélyen bele vágja a pengét, és jó karhosszban felmetszi a bőrét. Ezt a másik kezével is eljátssza, majd a lány karjáért nyúl. Az elfordítja fejét, mikor a kés belehatol a húsába, vér kezd el patakzani a sebéből. A férfi mindkét kezét megfogja csukló magasságban, sérüléseik egymásnak szorulnak. „Csukd be a szemed” suttogja mély hangján. A lány engedelmesen cselekszik.

A férfi végig méri a gyermekded testet, a formátlan idomokat, a lapos mellett, a kerek arcot, megrázza a fejét. Közelebb hajol, majd finoman magához húzza a testet, és megcsókolja. A lány visszahőköl először egy pillanatra, nyelveik összeérnek, majd odasimul a férfi kabátjához. Extázis roham járja át a testét, körmeit Mr. Lövészárok karjába mélyeszti, még közelebb nyomódik a férfihoz, közben vadul veti magát a csókba.

Végül egy hosszú pillanattal később a férfi elengedi a kezeit, és finoman eltolja magától a remegő testet, ami azonnal össze is esik. Elfordul, nyomtalan töröl le egy, a lencsék alól kibújó vércseppet éjfekete kabátjának ujjába.

Nos? – Kérdi.
Ez… - Hebegi a lány – Ez csodálatos volt, sose éreztem ilyet, mi történt?
Az erő miatt van ez. Ahogy magadba szívtad a halhatatlanságod. Ez egy igen kellemes érzés. – Mosolyodik el a férfi, majd megtörli a száját, és elindul kifelé a sikátorból, ki a napfénybe. A felkelő nap első sugarai már felszabdalták az eget millió darabra. A magas alak a koponyás pálcával elegánsan lép ki az utcára a kora reggeli nyirkos levegőben.
Most meg mégis hova? – Fut utána a lány.
Van elég dolgunk, nem ártana belehúzni kicsit. Ám előtte, kéne neked egyenruha, meg egy két alapismeret. Hova tovább, ne vedd zokon, de bűzlesz, illetve rég mostál fogat is. – Köp ki, majd neveti el magát Mr. Lövészárok.
És mostantól mesternek is szólítsam?
Nem lenne rossz, de maradhatunk a Lövészárok úrnál is. – Feleli a nagy ember.

Egy háztömb oldalánál megáll a férfi, és megkopogatja annak oldalfalát ezüst koponyás pálcájának fejével, mire azon kapu nyílik, ki tudja, hova.

Ezzel kezdetét is veszi a kalandos utazásunk, hölgyem, csak ön után.

„When I wake up
In a life that I learn to live
To control every breath I take
To control it before I break”

Liebermann Dóra (Budapest ,Scheiber Sándor Gimnázium )

Kristálykék

Vidáman játszottunk a játszótéren, homokvárat próbáltunk építeni, de legnagyobb bosszúságunkra a királynő tornya folyamatosan ledőlt. L megátkozta az egész várat, majd ijedten nézett Anyára aki szerencséjére nem hallott meg semmit a boszorkányoskodásból, mert valakivel nagyban beszélgetett. No persze Anya helyett én is megtettem: -L, még néhány ilyen illetlen megszólalás, és kiküldelek a homokozóból!- L, rémülten nézett rám, bár nem is értette teljesen mit mondok, érezte, nem sok jót, és halkan puffogott magában tovább. Felpattantam, és elmentem egy vödör vizért, hogy megerősítsem a királynő tornyát egy kis sárral. A kút Anyáék padja mellett volt, így akarva akaratlanul is meghallottam egy s mást: - Kristálykék szeme van, elolvadok tőle…és azt még nem is mondtam, hogy…- meglepetten éreztem a kezemről lecsorgó jéghideg vizet, a vödör csurig tele volt. Óvatosan lépkedtem vissza a homokozóba és sarat kezdtem gyártani. Kezem sebesen járt, csakúgy, mint a gondolataim; nem tudtam kiverni a fejemből szót, kristálykék. Magamban ismételgettem: kristálykék, kristálykék….Mitől pirult így ki? Ekkor riadtam fel kétségbeesett gondolataimból, mert L éktelen visítása már a verebeket is halláskárosulttá tette. A ruhámat rángatta veszettül, mert ő építeni „akajja” azt a nyomorult várat. Visszafogtam magam, elnyomtam az ellenállhatatlan vágyat, hogy szájon vágjam, és kedvesen azt mondtam neki, hogy ha nem hagyja abba az üvöltést a királynő át fog költözni egy másik palotába. Erre aztán elcsöndesedett, megkért,hogy építsünk tovább. Kristálykék. –villant be. Nem tudtam koncentrálni, sírhatnékom volt, a sárgombóc, mintha a torkomba katapultált volna. Percenként fordultam a pad felé, és próbáltam elkapni, miről beszélnek. – Neked még szerencséd van,a lakás a tied maradt…általában nem így van, hogy… -Anya szúros és egyben ijedt tekintetével találkoztam. Gyorsan elkaptam a fejem és pillantásomat sárgombócra szegeztem. Éreztem, hogy tűzpiros vagyok, úgy tűnik valami olyat hallottam amit nem kellett volna. Meg fog büntetni. Ezután csak lopva pillantottam feléjük, és közben dúdoltam, hogy ne halljak semmit, és senkit. Anya már lépcsőházban levetkőztette L-t aki anyaszült meztelenül rikoltozva futkorászott a fel, és alá a lépcsőkön, hiába csitítottam.Levettem a cipőmet és lassan kiráztam belőle a homokot, az egészet a kezembe csorgattam, és élveztem a lágy simogatást. –Ha te is lezuhanyoztál, gyere be a hálószobába, szeretnék veled beszélni! –Anya hangja fáradt volt, kissé szigorú. Sokáig folyattam a vizet,- próbáltam elodázni a beszélgetést, bár az volt az érzésem ebből inkább „elbeszélgetés” lesz. Egyszer sem szólt be, türelmesen várt rám. Erősen reménykedtem, hogy elfelejtette de magam sem hittem. Végigcsattogtam a gumipapucsomban a lakáson, majd bekukkantottam a hálószobájába. Az ágyon ült és a körmét lakkozta. – Kész vagy?- kedvesen,ám feszülten intett, hogy ugorjak melllé.

-Igen. -leereszkedtem az ágy szélére és vártam, mikor kezdődik meg a „beszélgetés”. – Apukáddal fontos döntést hoztunk meg: vállalunk még egy gyereket! Kistestvéred lesz! –hangja izgatott volt, a szememben kutatta, örülök-e neki.- Meghökkentem. Kapcsolatuk Apával, enyhén szólva nem volt felhőtlen. Nagyokat veszekedtek,- igaz heteken át tartó háború után kibékültek, és a fegyverszünet napján már nem is láttuk őket. Ha Anya a válást jelentette volna be kevésbé lepődöm meg. Erre azt mondta, hogy a gólya hoz még egy visítót. -Érdekes fordulat –gondoltam magamban, s nem tudtam eldönteni, mit érzek.Anya óvatosan végigsimított a hátamon. –Nem örülsz?- csodálkozva bámult rám, mint aki nem is érti „mi baja van ennek a gyereknek”. –De, dehogynem, nagyon örülök! –szélesen vigyorogtam rá: kutatva nézett - éreztem, hogy az izmaim kezdenek elfáradni, és a hamis vidámság lefoszlik rólam.Kitartottam,s bár mosolyom fájdalmas grimasszá vált, nem vette észre.- No, akkor indulás lefeküdni, holnap iskola lesz korán kell felkelned!- lecsusszantam az ágyról, és nem néztem hátra, csak kivánszorogtam.A szobám felé útban megálltam konyhánál, hogy igyak egy csésze teát, lefekvés előtt.A konyha asztalon állt L-el közös piros kosárkám,tele a régi babajátékokkal, amelyeket már L is méltóságán alulinak tartott használni.Nagy, kék cetli volt ráragasztva az oldalára: KIVÁLOGATNI! Elfogott egy furcsa érzés, melynek nem tudtam nevet adni. Kivettem az anno kedvenc Maci Asszonyságot, magamhoz öleltem,s bár dohos szaga volt, magammal cipeltem az ágyba és Vele aludtam el. Utolsó gondolatom az volt, hogy Maci Asszonyságot biztos nem adom oda az új visítónak,még akkor sem ha megkínoznak.

Teltek a hetek,a hónapok, Anya hasa kigömbölyödött, és a háborús napoknak vége lett. Apa korábban ért haza, és megállás nélkül hordta az új babajátékokat, így a piros kosárka hamar feledésbe merült velem együtt-beláttam, senki nem akarja eltulajdonítani Maci Asszonyságot. Ez némi csalódással töltött el -Ezekután a plüss maci vissza is költözött a piros kosárba. Anyáék esténként hosszasan beszélgettek arról, hogy mi legyen a Neve. Akkoriban ez volt az egyetlen vitatéma közöttük.No meg az, hogy kire fog hasonlítani: a barna hajú-szemű Apára, vagy a barna hajú-szemű Anyára.-Nagy dilemma. A Visító természetesen az én szobámba készült beköltözni, az ágyamat betolták a sarokba, hogy az Ő rácsos kiságya mindenképpen a szoba közepére kerüljön.Tettem egy éretlen, kísérletet arra,hogy megakadályozzam a Visító térfoglalását: Földre ültem és kijelentettem, hogy éhségsztájkolok amíg a kiságy ki nem kerül a hatósugaramból. Anyáék elképedtek, kicsi koromban nem voltam akaratos.-Kamaszodik!-legyintett Apa,és elballagott. Anya azonban megijedt, és leült mellém a földre.-Miért nem akarod, hogy itt lakjon?-dacosan szorítottam össze a szám, és meg sem nyikkantam, pedig Anya tovább kérdezősködött. Aztán megunta az egyéni csendkirályt és sóhajtozva kiment a szobából.Pár perc múlva Apa érkezett és letett az asztalomra egy finom, tonhalas szendvicset, amit az éjszaka folyamán hosszas hezitálás után felfaltam, majd csináltam még egyet, és otthagytam a tányéromon, hadd higgyék,tényleg nem eszem semmit. Anya aggódó arccal fedezte fel az „érintetlen” szendvicset, de nem szólt semmit csak kivitte a tányért.Az ebédlőbe indultam el, mikor Anyáék hálószobájából veszekedés hangjai ütötték meg a füleimet. Már annyira elszoktam ettől, hogy meglepődtem, és az ajtó közelébe léptem, hogy halljam, miért szegték meg a békeszerződést.

- Nem érted?! Féltékeny!

- Mondom, hogy küldjük el Apámékhoz a farmra, egy félévre addig megbarátkozik a gondolattal!

- És az iskola?Nem pakolgathatjuk ide-oda, mint egy dobozt!

- Ott is van, beiratjuk, és már oda is jár. Jót fog neki tenni egy kis változás.Apám úgyis mindig mondogatta, miért nem költözünk oda.Neki biztos nem lesz kifogása ellene.

- Nem tudom, hogy jó ötlet-e - nem akarom ,hogy azt érezze meg akarunk szabadulni tőle.

- Amit csinál az érzelmi zsarolás,és nem szabad hagyni ,hogy elfajuljon!

- Ő csak egy gyerek,dacos és több figyelemre vágyik, ez normális!

- Talán előbb kérdezzük meg tőle, hogy mit szólna a dologhoz. – lehet, hogy tetszeni fog neki.

Pontosan eddig tartott a felemelő tárgyalás az átszállításomról, mert ekkor megszólalt a kapucsengő, és én hangtalanul eliszkoltam onnan, hogy igyak egy bögre kakaót, iskolába indulás előtt.

Két héttel később, júniusban a vakáció első hetében minden holmimmal együtt elvittek Apa Apukájához, aki barátságosan fogadott, és megmutatta a szobámat is. Kisebb volt, mint az otthoni, de csak az enyém. Az egész vakáció alatt nála voltam, a következő osztályt ott kezdtem, és még barátokat is szereztem. Mindennap lovagoltam, kismalacokat etettem,olajtól csöpögő bundáskenyeret reggeliztem és egészen elfeledkeztem a kis Visítóról aki, időközben meg is született. Nagyapa,alkalmanként mutatott róla képeket, de engem nem érdekelt, oda se néztem. Lassan letelt a félév, és Anya sürgetni kezdte a hazatérésemet. Én magam nem repestem az örömtől, de L mintha kicsit hiányzott volna. Őt egyszer sem hozták el hetenkénti látogatásaikra, ahogy kis Visítót sem. Anya győzedelmeskedett, és nem sokkal később kegyvesztettből ismét kegyelt lettem. –Haza mehettem, ahol Apa és L vártak rám tárt karokkal.-Anya a munkája miatt elutazott egy napra, így csak hárman voltunk. Finom csoki fagyit ettünk, vidáman nevettünk, beszélgettünk. –Békés családi jelenet volt, mely soha nem ismétlődött meg. A kis Visítóról senki nem tett említést, csak a hangját hallottam olykor, de ez is hamar elhalt.Mikor bementem a szobámba lepakolni, a holmimat, láttam, hogy a kiságy már nincs ott, átköltöztették L-hez. L aznap este azt akarta, hogy meséljek neki valamit elalvás előtt. Magam találtam ki valami bugyuta mesét, ami olyan hosszúra, és unalmasra sikeredett, hogy csakhamar elaludt az ágyamban. Lekapcsoltam a kislámpát, és én is megpróbáltam álomba merülni.Nem ment, forgolódtam, sóhajtoztam, de nem aludtam el.Ráadásul L is foglalta a helyet. Halkan lopóztam ki a folyosóra, ám hangos horkolás tudatta velem, hogy Apa alszik .Megnyugodva lépkedtem tovább, amíg meg nem láttam a kiságy halvány árnyékát.-az ajtó félig volt csak becsukva. Rövid tanakodás után, betaszítottam az ajtót majd bezártam magam után, és a kiságyhoz léptem. Felkattintottam a lámpát, és belenéztem. Hosszasan bámultam, testének minden apró részlete beleégett a fejembe. Már a villanykapcsoló felé nyúltam,hogy eloltsam mikor felébredt. Hatalmas, világító kristálykék szemei voltak…

Szorítottam a torkát, míg szívének utolsó dobbanásai el nem halltak.

Tágra nyílt szemmel bámult rám,a semmibe.

Préda Rita (Mikóújfalu, Erdély, Románia)

Tavasz

Napsütés...vidám a világ,

Fölébrednek álmaikból a fák,

Mint örömtűz söpör végig,

S újból feléled a világ.

És az a nagy zenekar, mely eddig hallgatott,

Újra rázendít arra, amit abbahagyott,

Újra éneklik azt a tavaszi nótát, mit hallván:

Mindenki szívébe beröppen vidámság.

És hát a fű, mily boldogan teríté ki szívét,

Feláldozza értünk az égész életét.

És mi mit sem törődve vele...eltapossuk?

S ezzel együtt megöljük vele?

Mikor már minden fölébred, dalol,

Talán én is elgondolkodok:

Milyen lehet madárnak lenni,

fáról-fára szállni, csicseregni?

Milyen lehet fának lenni,

mindig új termést virágozni?

Milyen lehet fűnek lenni,

benne feküdni és dudorászni?

És mikor már mindez nem lesz,

Az életünknek értelme sem lesz.

Nem lesz törődés, vígasztalás,

Így hát elhervad az egész világ.

De mi nem hagyjuk ezt!

Küzdünk érte ameddig lehet,

Nem rombolhatunk le egy egész nemzetet,

Azért mert nem törődünk a természettel.

Nem hagyjuk, hogy elhervadjon, gondoskodunk róla,

Nem engedjük, hogy megbántsák, csakis dicső szóval,

Nem hagyjuk, hogy letapossák, bántó lépésekkel,

Mert mi mindig megvédjük a természetet!

SZASZÁK LUCA

Az utolsó körtelevél

A körtefán már csak egy levél árválkodott. Fázva kuporodott össze, félelemmel kapaszkodott az őt tartó ághoz. A szél meg- meg lebbentette, csak úgy játszott vele. A sorsán gondolkodott.

A barackfa azt mondta, nem fog fájni… Vajon igazat mond? Milyen lehet eggyé válni valamivel? Hogy lehetek majd föld, mikor a föld fekete és nyirkos, én pedig bordós-narancsos, égővörös színekben pompázok?! Ez igazságtalan! Soha nem voltam még ilyen szép!

Készülj kicsi levél!- törte meg a csendet a körtefa. - Ne keseredj el, érdekes, vidám életed volt, szép világot láthattál.

Hát ez az! Hiányozni fog a kert: a bölcs öreg diófa meséi, a pampafű viccei, a kakukkfű illata és éneke, a levendulabokor hasznos tanácsai, a kis szerény árvácskák, sőt talán még a beképzelt, hiú leánderek is. Nem tudom meg, ki nyeri a növési versenyt a tuják közt, és hogy milyen virága lesz a rododentron bokornak. – hadarta egy szuszra.

Ekkor a kert csendjét hangos gyerekzsivaj törte meg. Egy fiú, és egy kicsi lányka szaladt indián üvöltéssel, visítva kiabálva.

Látod, az emberek is hiányozni fognak. A kicsi szőke csacsogása, a hintázása, a folytonos éneklése. A középső kalapálása, szerelése és a copfos nagylány, aki állandóan a telefonján lóg, és a fellegekben jár. És a nagy emberek is: a vörös, ő mindig kapál, és folyamatos harcban áll a gazokkal, gyomokkal. És az erős göndör, a fák gondozója. – panaszkodott a levél. Ebben a pillanatban elszakadt a kicsi szár, ami a levelet a körtefához kötötte és az utolsó körtelevél lassan libbenve, úszva a levegőben a földre esett. Rémülten várt az ismeretlenre. Egy hirtelen jött fuvallat felkapta és a békésen szendergő fehér szőrű labrador kutyus hátára repítette. Pajtás, a család kutyája vakkantva rázta meg bundáját. Így főhősünk egy újabb helyen találta magát: kirepült az utcára a kerítés rácsain keresztül. Egyszer csak valami elkezdett mászni rajta, hátra fordult, és meglátott egy hernyót.

Légy szíves mássz le rólam te koszos kukac !- kiáltott fel mérgesen a levél.

Még hogy én koszos kukac?! Kikérem magamnak! Én egy tiszta és tisztességes hernyó vagyok! – válaszolt sértődötten a csúszómászó. - Én amúgy sem vagyok holmi koszos… - de mondata végével együtt elragadta egy madár- ÁÁÁÁÁ, tegyél le! Követelem a jogaimat!- hallatszott a távolból. A levél megborzongott.

Azért ezt nem kívántam neki…

Furcsa kattogás hangja törte meg gondolatait, pontosabban: egy bicikli nyikorgása. A gumikerék felnyalábolta szegény levelünket, teljesen elszédült. Ez még nem volt elég, mikor megállt az eszeveszett forgás, egy szeleburdi szellő tovább vitte émelygő főhősünket. Egy néni kalapján landolt, amin alig volt hely, mindenféle csecsebecse díszítette. Olyan volt, mint egy szarka fészke. Csillogó kövek, gyöngyök és pávatoll, virágok meg bogyók ragasztva mindenhol. Épp egy babakocsi fölé hajolt, majd csücsörítve duruzsolta:

Gügyülü, bügyülü, bugyulucska! Tisztára mint az anyja!

A kisbaba elképedve bámulta a furcsa lényt, kinek kalapjáról leesett levelünk, s a csemete orrán találta magát. A gyereknek láthatólag tetszett a dolog, rámosolygott a levélre, aminek következtében a levél elpirult. A néni levegőért kapkodott s rikácsolt, míg az anya riadtan lesöpörte a levelet a földre. A baba sírni kezdett, ám odaadták neki cumiját, s tovább mentek. A következő szállító egy cipőtalp volt. Sajnos, hősünket felszedte egy 42-es túrabakancs. Pont egy rágógumi és egy villamosjegy közé tapadt. Minden lépésnél összepréselték, majd kiszorították belőle a lelket. A lábbeli egyszer csak megállt, és egy lábtörlőn tisztogatta meg nem éppen tiszta talpát. A rágót és a jegyet tovább vitték, a levél maradt. Reménykedett benne, hogy egy kicsit pihenhet, ám csalódnia kellett. Egy nedves, puha orr kezdte szimatolni, ami egy fekete macska tulajdona volt. A cica egy nagyot prüszkölt s a levél egy virágcserépbe röppent, ahol egy sárga krizantém lakott.

- Na de kérem, eltakarja a virágaimat! Azonnal hagyja el a cserepemet! – méltatlankodott a virág.

- Bocsánat én véletlenül kerültem ide, árva körtelevél vagyok, hánykódok, mióta leestem a fáról. – pityeredett el a kis levél.

- Nyugodjon meg aranyoskám itt maradhat, amíg nem talál állandó szállást. – vigasztalta a krizantém. Az éjszaka biztonságban és nyugalomban telt. A levél a kertről álmodott. Meleg nyár volt, minden fényes és ő a fán hintázott, nevetgélt a többiekkel. A reggel csípős volt és hideg, a levél megropogtatta száraz széleit. Az eső apró cseppekben hullott.

- Jaj de finom, imádom, a virágaim gyönyörűek lesznek! - lelkendezett a cserepes virág. Az eső lemosta a levélről a megpróbáltatások nyomait, aztán szikrázóan kisütött a nap. Majd egy kertészkesztyűbe bújtatott kéz kikapta a cserépből és egy kukába dobta. Soha nem volt még ilyen rettenetes helyen. Sötét és büdös volt. Banánhéj és túrórudipapír, használt papírzsebkendő, között feküdt. A szemetes teteje felnyílt, a huzat pedig tovább repítette egy szürke járdára. Pontosan egy ismerős cipő orra elé.

- Nézd anya, milyen szép levél!- emelte föl egy gyerekkéz. A levél felismerte a hangot és arcot: a középső és a vörös talált rá. Valami melegség töltötte el kicsiny szívét, és lángolópiros színt öltött.

- Vigyük haza beragasztom a füzetembe, enyém lesz a legszebb levél az osztályban!- lelkesedett a középső.

A körtefa utolsó levelét nem vitte tovább sorsa, ő lett az ősz legszebb falevele a kis elsős diákok levélgyűjtő versenyében.

Anna, Panka és a Csumpi-Lumpic

Vannak történetek, világosak, fényesek és csillogóak, amik belevilágítanak a lelkünkbe, és ott ragadnak, részünké válnak. Ez a mese remélem ilyen lesz.

Minden kisgyereknek van egy legeslegkedvesebb tárgya, holmicskája, amit folyton magával cipel, hord, húz, vonszol, puszilgat, babusgat és szeretget. És ha eltűnik sír, pityereg, szipog, bömböl, hisztizik, hisz képtelenség e nélkül a valami nélkül létezni: enni, aludni, játszani, utazni, lustálkodni. És minden kisgyereknek van egy, a világon egyedülálló, különleges, saját Csumpi-Lumpica. A Csumpi-Lumpicok varázsmanók, akik velünk születnek. Kis hasonmásaink, fejükben a világ ezer és ezernyi tudománya kavarog, ütközik és zsibong, apró mindentudó kis zsenik. Az emberpalántákat őrzik, védik, segítik, szeretet láthatatlan varázsfátylával borítják be őket. Arcuk mókás, mindig vidám, készek minden pillanatban táncra perdülni, tótágast állni, cigánykereket hányni, elképesztő szaltókat ugrani. Hangjuk tiszta, bársonyos, nyugtató, s képesek eldúdolni a világ minden dallamát, elmesélni az univerzum valamennyi meséjét. Talán még ezt is. De csak a kisbabák láthatják és hallhatják őket. Mindenki látott már ámuló, kacagó babaarcot, amikor csak úgy a semmibe nézett, és örült. Az a „semmi” mindig egy Csumpi-Lumpic volt. Aztán ahogy felcseperdünk, elfelejtjük őket. Pedig ott vannak mindenhol ahol te vagy. Az asztalodról figyelik, hogy jól oldod-e meg a matekleckét, veled izgulják végig a kézilabda meccsedet, veled nevetnek, sírnak, elszontyolodnak, örülnek, s ezt észre sem veszed. Pedig időnként meg-meglebben a függöny a zárt ablaknál, amikor hancúroznak, vagy megmagyarázhatatlan módon előkerül a rég elveszett könyved, vagy csak eltűnik. Egyszer lelöknek egy-két tárgyat véletlenül, veled együtt éneklik a kedvenc zenéd szövegét, de te meg sem hallod. Így volt ezzel Panka is.

Panka a kamaszévek útvesztőjében keringett. Épp eléggé el volt foglalva a körülötte forgó zűrös bajok viharában, minthogy észrevette volna Csumpi-Lumpicát. Az iskolai megpróbáltatások, és otthon a családi viták töltötték ki napjait. Háborút vívott a felnőttekkel, kiváltképp a szüleivel. Csatázott, civakodott, veszekedett, kiabált és ajtót csapkodott. Az okok legtöbbször: a fel nem vett atléta és ezzel összefüggésben álló csupasz derék, a rend fogalmának eltérő értelmezése a szobája kapcsán, a számítógép, internet, közösségi oldalak, tablet, telefon, televízió, használatából fakadó problémák voltak.

Panka a 7. évfolyam közepén járt. Szerette az osztályát. Még az idióta fiúkat is, mert összetartoztak, egy csapat voltak, és jó csapat. Aztán félévkor jött egy új lány. Mikor az osztályfőnök bemutatta, a lányok irigykedve méregették, hátha találnak valami kivetnivalót rajta, mondjuk egy-két pattanást, fölösleges kilót, de semmi. Tökéletes bőr, dús, fekete, hosszú haj, mint Hófehérke. És ezt a fiúk is észrevették! Mindezek mellé kitűnő bizonyítvány, matematika- és futóversenyek győzelmei. Az első héten mindenki barátkozni szeretett volna Annával, de senkivel nem állt szóba. Eleinte nagyképűnek hitték, de aztán felfedezték a bizarr, furcsa dolgait és eldöntötték, hiába az okosság, egyszerűen dilis, lökött a csaj. Anna furán viszonyult a küszöbökhöz, hosszú percekig csak állt az ajtó előtt, tétovázott, téblábolt, sokszor a csengetésig hezitált, mire nagy nehezen átlépte. Persze ezen az osztály rendszerint nagyokat röhögött. Aztán ott voltak a ceruzák. Minden reggel szertartásosan sorrendbe rakta a ceruzáit szín, árnyalat és méret szerint a padjára. Soha nem szólalt meg, csak ha kérdezték, senkinek se köszönt, és nem nézett az emberek szemébe. A legszomorúbb tulajdonsága az volt, hogy nem mosolygott. Nem is nagyon volt rá oka, mert új társai rendre piszkálták, bántották, összekutyulták a ceruzáit, rajzszögeket tettek a küszöbre, s befelé invitálták, eldugták az ebédjét, Anna ugyanis nem volt hajlandó semmit megenni, csak amit otthon csomagoltak neki. Panka is bogarasnak találta, gyakran vihorászott rajta barátnőivel, bár a durva gonoszkodásokat elítélte, de nem tett semmit ellenük.

A nagy változás Panka Csumpi-Lumpicának volt köszönhető. Azon az esős estén a német leckével küzdött, unottan tanulmányozta a szótárt, amikor meglátta a fekete könyvet az íróasztalán, rajta ült egy fura fazon és lelkesen integetett. Panka megdörzsölte a szemét, de a figura maradt. Azt hitte álmodik. Ám mikor megszólalt, a rég hallott manóhang elrepítette a múltba, emlékek pörögtek a fejében babakorából, és el se tudta képzelni, hogy is felejthette el az ő Csumpiját.

- Sürgősesen beszélnem kell veled! Annáról van szó.

- Annáról? – képedt el Panka.- A dilis osztálytársamról akarsz beszélgetni, mikor olyan régen találkoztunk?

- Én mindig itt voltam veled, és mindenről tudok, ami veled kapcsolatos. Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek.

- Miről?

- Nem jó úton haladsz! Szerintem ezt te is tudod, csak nem akarsz különbözni a többiektől. Gondolj bele! Ha te lennél Anna bőrében, mit csinálnál?

- Én? Annak a flúgosnak a bőrében?- háborodott fel Panka.

- Nem flúgos, hanem autista.

- Nem tök mindegy?

- Egyáltalán tudod mit jelent az, hogy autista?

- Hááát… Nem.

- Az autizmus fejlődési zavar és ezért az autistákat nagyon kell szeretni, segíteni. Maguk zárt világában egyedül vannak, csak kevesek jutnak be ide. Fura szokásaik nekik fontosak, és valamiben nagyon tehetségesek.

- Nem kell a tudományos duma. Én sosem leszek ilyen! Ezt nem lehet elkapni… Ugye?

- Nem fertőző. Igazán segíthetnél Annának. Vagy kénytelen leszek varázsolni! – figyelmeztette Csumpi, azzal eltűnt.

A következő reggel is úgy indult, mint a többi. Panka csöngetésre esett be az osztályterembe. Anna a ceruzáit rendezgette, miközben a felé repülő papírgalacsinokat észre sem vette. Panka semmit nem tett ez ellen. Aztán egyszer csak valami elkezdett bizseregni a testében. Varázslat!- hallotta Lumpic hangját, és akkor maga előtt látta a színes ceruzákat. Aztán magára nézett és Annát látta. „Ha te lennél Anna bőrében, mit csinálnál?”- hallotta újra Csumpi hangját. Elképesztő és rettenetes nap volt. Anna semmit nem vett észre az egészből. Panka Anna testéből és szemszögéből látta és érezte a világot: a megvető nézéseket, a rosszalló tekinteteket, a gúnyos megjegyzéseket, a magányt, mert senki sem beszélt vele azon a napon. Megfordult a fejében, hogy odamegy barátnőihez, akiknek elmondja mi történt, de nem akart bolondot csinálni magából. A tanítás végén Panka a kapuban állt, azon gondolkozott, hogy vajon hol lakik Anna, mikor megszűnt a mágia.

Vannak szomorú végű mesék és örömteli befejezések, az én történetem szikrázó végű meskete. Panka lassan, kitartóan megtalálta a kulcsot Anna világához, reggelente együtt rendezték el a ceruzákat, a küszöbön kézen fogva léptek át, egyre gyorsabban. Anna arcán mosoly kunkorodott, mert már nem volt egyedül.

Csak egy napot

Csak egy napot kérek
Régóta így élek
Csak egy nap fájdalom nélkül
Mikor minden újjáépül.

Az a nap valahol rám vár
Igazán eljöhetne már
Mikor minden újrakezdődik
Belső képem újjáfestődik.

Lelkem valahogy mocsárba tűnt
Sok volt neki amit eddig tűrt
A nap, mikor ez eltűnik
S a remény is feltűnik.

Keresem a múlt kapuját
Mely a jövőbe vezet át
S eljő majd a nap
Mikor rám süt majd a Nap.

Elég volt már a szenvedésből

Elegem van az egészből

Elhervadt már a virágom

Ez itt nem az én világom.

Más múzsa, új világ, jobb élet

Boldogságra épülő lélek

Eljön aki kihúz a mocsárból

S nem ejtet ki majd a kosárból.

Hogy ha megérem azt a napot

Előveszek egy üres lapot

Nem tudom milyen sorokat fogok írni

De nem a szenvedés miatt fogok sírni.

Csak folytatódna írásom

S véget érne a vívásom

Mert minden sorom jobbá tenne

De törött szívem porrá lenne.

S feléledne tűzmadár módjára

Emlékeztetne a rímek csókjára

Tiszta lappal indulhatok

Nem jönnek már indulatok.

Várom már a napot, minden baj nélkül

Mikor végre, végre minden kibékül

Ez a nap mindenkinek jár

De nem tudni, hogy merre jár.

Csak 24 órát kérünk Istentől

Csak ennyi ideig óvjon mindentől

Ez alatt össze szedjük erőnket,

Hogy elűzzük a zord esőket.

Csak egyetlen egy napot kérünk

Régóta e nap nélkül élünk

Csak egy nap nagy gondok nélkül

Mikor minden újjáépül.

A reménytelenség évfordulója

Keserű bánattal telt szép napok

Szenvedéssel teleírt üres lapok

Jellemezték az elmúlt éveket

Mégis megőriztem a fényeket.

De belső énem tovább lépne
Csak a remény, a remény ne tépne
Érzelmeim el nem vesztek
A napjaim mind így teltek.

Próbáltam sokszor elengedni

Vagy kettőnk útját egyengetni

Hátha minden másképp alakul

S nem a szenvedést veszem alapul.

Elvesztettem Plátó harcát

Nem hagyja feledni az ő arcát
Süket fülek, néma beszéd
De elveszi az ember eszét.

Másoknak gyors az elengedés

Nincs is bennük ellenkezés

Ki képes szenvedni 5 évig

Mert nem jut el a célig?

Egyszer tán sikerülhet elengedni

Rossz ezt a tényt melengetni

Csak mesében királylányé a paraszt

S meddig tűrik tőlem ezt a panaszt?

Barátaim, lelkem erődjének bástyái

Szívem paklijának kártyái

Segítenek feledni a nagy hibákat

Hiába vívtam velük nagy vitákat.

Már életem részévé váltak

Ők mindig is mellettem álltak

Meghallgatták minden panaszom

Átsegítettek minden szakaszon.

Gondolat ,,mi lett volna ha…?”

Vajon hol tartanánk ma?

Fekete helyett piros szín a szíveken

Szenvedés helyett boldogság a rímeken.

Teszem fel a kérdést magamnak

,,Amíg belőled embert faragnak

Fogod a szenvedés súlyát bírni?

S mikor fogsz boldog sorokat írni?”

Meglett szíve dobozának kulcsa

S az egészben az a furcsa

Hogy sehol sem találom a zárát

Meddig fizetem még az árát?

5 éve tartogatom a kulcsát

Fel is fedeztem valami furcsát

Aki meglelhetné a zárát

Nem fizetné meg az árát.

Várhatok én még 5 évet

Nem is tudom mikor ér ez véget

Mert amíg szemeimet nézi

Szívem addig megigézi.

Jobban szeretem magamnál

Nem is vagyok önmagamnál

Ha elengedtem, lemondok a sírásról

Ha sikerült, leteszek az írásról.

5 éve, hogy nehéz másra nézni

5 éve, hogy nem tudom megigézni

5 éve szerelemből kolduló

Boldog ötödik évforduló.

Tóth Sándor (Balsa)

Karácsony

Karácsony este

Béke jön e földre.

Ekkor családok jönnek össze,

S a fa alatt ajándékok,

Mit gyerekek kértek,

S máris megörülnek,

Hogyha meglátják őket.

Bontják, bontogatják,

S alig várják, hogy megkaphassák.

Meg is kapják, meg is örülnek,

Arcukon boldogság-örömkönnyek.

Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

Iskolámról

Rakovszky Sámuel Általános Iskola.

Nahát elértem erre a pontra.

Iskolámról írnék, ha nem baj, megdicsérném.

Magas építményből áll, mindenki láthatta már.

Belülről csodálatos, régi osztályképek a falakon,

múltba elmélyülve állnak meg tanárok, diákok.

Nyolcadikos létemre felfedezve gyönyörű szép az emléke.

Ne feledkezzünk el iskolánk Igazgatójáról,

Nánásiné Szabolcsi Mónikáról.

Ha ő nem lenne, az iskolában rend sosem lenne.

A gyerekek szaladgálnak, verekednek, a tanárok ezért fegyelmeznek.

Iskola kérése csak annyi: Házirendjét betartani!

A szürke úr

Az utca végén egy nagy, szürke ház állt. Lakója tökéletesen illett a házba. Unalmas volt, de rejtélyes; arrogáns, de öngyűlölő; gazdag, de rongyos. Abban a nagy házban élt család nélkül; cselédek és inasok viselték gondját. Albert volt a férfi neve. Aznap is a dohányzóasztala mellett ült és a könyveit bújta, és, mint mindig, meglátogatta régi, egyetlen barátja: Vilhelm.

Dél körül érkezett, és egy inas fogadta. Albert sohasem jött köszönteni őt. Fogta magát és jókedvűen besétált a társalgóba, ahol a ház ura olvasott épp.

Üdv, Albert! – köszönt.

Szervusz, barátom! – mondta Albert egyhangúan, és föl sem nézett könyvéből.

Hát nem örülsz, hogy ma is eljöttem?

Ismersz. Tudhatnád, hogy én semminek sem örülök.

Valóban – válaszolta Vilhelm és ő is leült a kerek dohányzóasztalhoz.

Most már Albert letette a könyvet az asztalra és a szemét dörzsölte. Később Vilhelm így érdeklődött:

Érdekes a könyv? Miről szól?

Rólad.

Minden könyvre ezt mondod.

Tudod, hogy milyen különc vagyok. Te vagy az egyetlen ember, akit igazán ismerek, és te átlagos vagy. Olyan, mint a többiek. Ezért számomra az összes könyv rólad szól. Ritka az olyan írás, melyben a hős hozzám hasonló.

Ezután hallgattak egy kicsit. Vilhelm a székben ülve a szoba tárgyait vizsgálta. Minden tiszta volt, és rendes, de mégis azok a hideg tárgyak komor és bánattal teli hangulatot árasztottak. Mintha az egész házat kitöltötte volna lakója sóhaja.

Mi az oka a korai látogatásodnak? Általában csak késő délután jössz – kérdezte Albert.

Ma dolgom van, de eljöttem, mert el kell mondanom valamit.

Hát ki vele! Ne várass, ha olyan fontos!

Albert, én megházasodom. Szeretném, ha ott lennél te is az esküvőn.

Valóban? Mi a nő neve?

Kamillának hívják. Akkor? Eljössz?

Nem valószínű. Nem szeretem az ilyen rendezvényeket. Mindazonáltal, áldásom adom kettőtökre. Remélem, mellette megtalálod a boldogságod.

Mindig is ilyen voltál. Rideg és elutasító mindennel szemben. Utálom ezt az oldaladat!

Ne bánts engem, Vilhelm! Csak azért vagyok ilyen, mert irigylem az olyan egyszerű embereket, mint te.

Mit akarsz ezzel mondani?

Mondd, te milyen embernek látsz engem?

Ahogy mondtad, egy különc vagy. A legfurcsább személy, akit ismerek. Egy önkéntes számkivetett.

Igen, én is ilyennek látom magam. Különösen az utóbbi leírásod tetszik: „Egy önkéntes számkivetett”.

Ekkor Albert elővette a pipáját, meggyújtotta, fújt egy füstkarikát, majd így folytatta:

„A sorsát mindenki magának alakítja”. Ezt mondják az emberek. Azonban, nálam egy olyan helyzet áll fenn, ami képtelenné teszi, hogy irányítsam az életem. Tudom, hogy most milyen ember vagyok, és tudom, hogy milyen emberként fogok meghalni. Ám e két személy nem különbözik.

Szerintem nem egészséges a hozzáállásod. Neked is kellene egy pár. Talán úgy olyanná válhatnál, amilyenné szeretnél.

Szerelem? Ne haragudj, de a szerelmet csak bódult fiatalok játékszerének tartom. Rendkívül mulandó és kételyekkel teli érzés. Nem nekem való, hidd el.

Még te is elég fiatal vagy. Sohasem gondolkoztál házasságon? Egy feleség biztosan jó hatással lenne rád.

Feleség? Minek? A háztartást elvégzik a szolgák.

Tudod, egy házastárs nem csak takarításra jó. Eléggé negatív elképzelésed van a romantikus életről. De mégis mit akarsz? Miért élsz a furcsa világodban?

Régen sokszor jártam emberek között. Mind normálisnak hittek. Megjátszottam magam, hogy jó benyomást keltsek. De minél több időt töltöttem az átlagos emberek között, annál inkább bántott a devianciám. Hamar rájöttem, hogy magányra vagyok ítélve.

Bármit is mondasz, számomra felfoghatatlan. Nem értem a problémát. Ha tudtál úgy viselkedni, mint mások, miért zártad el magad?

Látom kíváncsi vagy, mint általában. Mindent elmondok neked, de előbb menjünk ki az udvarra! Már kezd zavarni, hogy a pipám füstje megáll a szobában.

Ekkor Albert letette a pipát és elindult. Vilhelm pedig követte, kinek eközben végig az járt a fejében, hogy ilyen dolgokról még sohasem beszélgettek, pedig már évek óta ismerik egymást. Ahogy sétáltak végig a nagy ház folyosóin egy szót sem szóltak egymáshoz. Komoly volt a légkör. Vilhelm úgy érezte, hogy Albert most először akar vele komolyan beszélni. Nemsokára ki is értek a szürke ház udvarára, ami szintén nagy volt, teli élénkzöld növényekkel, és középen egy kis tavacskával. Albert becsukta az ajtót maga mögött és elindult a tó felé. Pár lépés után azonban mindketten megálltak.

Mondd Vilhelm, mit jelent neked a boldogság? – kérdezte Albert.

Túl hirtelen a kérdés. Nehezen tudok választ adni, de ha mégis mondanom kell valamit, azt hiszem, most Kamilla jelenti nekem a világot, és így a boldogságot is – jelentette ki Vilhelm.

Milyen átlagos válasz. Elbutít téged az a nő. Igaz, nem várhatom el, hogy minden kérdésemre komolyan megfontolt választ adj. Most el fogom magyarázni neked, hogy miért is élem ilyen rendhagyó módon az életem. Szeretném megosztani veled a világnézetem, mielőtt még férj lesz belőled. Hallgass meg!

Vilhelm nem szólt egy szót sem, csak komoly tekintettel bólintott. Albert nagy levegőt vett, ami egy sóhajban végződött.

Mondd, gondolkozol te az életed értelmén? A napjaid jelentőségén? – kérdezte a komor férfi.

Nem, nem igazán – felelte Vilhelm.

Akkor talán nehezebb lesz megértened mondandómat. Én, sajnos, gyermekkorom óta nagy dolgokon elmélkedem. Míg a többi ember el volt foglalva a jelennel, és csakis arra törekedett, hogy boldog legyen és élvezetekhez jusson; addig én mindent megkérdőjeleztem. Nem telt sok időbe, hogy látóköröm tágabbá váljon. Nemsokára mindent annak láttam, ami volt. Se többnek, se kevesebbnek. Egy tárgy csak egy tárgy volt, még ha emléket is őrzött. Az emberek kezdek egyformának látszani és egyre kevésbé éreztem magam a közösség részesének. Elszigetelődtem. Éreztem magányt és bánatot, de nem uralkodtak el rajtam az érzelmek. Ennek ellenére eldöntöttem, hogy megkeresem a saját boldogságom. Próbáltam megtalálni olyan dolgokban, amiben mások is örömüket lelik, de engem semmi sem vonzott igazán. Majd elérkezett a pillanat, mikor tettem egy sötét felfedezést: én szeretem a bánatot. Így tehát mindig, mikor bánatos voltam, jókedvre derültem, de így elmúlt a bánat, és ismét elszomorodtam. Ezek után vált igazán nehézzé minden. Bent ragadtam ebben az ördögi körben, amit saját elmém kreált, és még most is a rabja vagyok ennek az érzésnek.

Várj egy percet! Semmi értelme annak, amit mondasz – szólt közbe Vilhelm.

Ne szó szerint képzeld el, amit az imént mondtam. Beszéden keresztül nehéz szemléltetni egy érzést. Csupán így tudom legkönnyebben elképzeltetni veled a helyzetem.

Ha nem is értelmezem szó szerint, van ennek értelme?

Ez a kérdés már bennem is megfogalmazódott számtalan alkalommal. Én az ellentétek embere vagyok. Mindig egyedi akartam lenni, de most mégis irigylem az átlagos embereket. Most egyedinek hiszem magam, de lehet, hogy csak az önteltségem miatt. De, ha valóban ez a helyzet, az azt jelenti, hogy átlagos vagyok. Ennek valóban semmi értelme. A lelkem egy vihar, amit képtelenség elcsendesíteni.

Sohasem képzeltem, hogy téged ilyen gondolatok gyötörnek. Nem értem ugyan, de nehéznek tűnik. De mégis, miért mondod el nekem mindezt?

Most helyzetem kétségbeesettnek tűnik, de az igazság az, hogy öröm és bánat között ingadozom. Az állapotom, szerintem, olyan, mintha egy rossz házasságban élnék. Szeretem azt, amit minden értelmes ember gyűlöl. Ez a dolog ráadásul árt is nekem, de mégsem tudok lemondani róla.

Tehát arra akarsz figyelmeztetni, hogy tartsam kézben a házasságomat?

Túlságosan tapasztalatlan vagyok ahhoz, hogy ilyen tanácsot adjak. Nem, a valódi ok a következő: szeretném, ha az esküvő után többé nem látogatnál engem. Még a végén megértenél engem, és neked is hasonló problémáid lennének. Valamint szeretnék ismét elvonulni a társadalomtól és megtalálni a választ az összes kérdésemre.

Milyen durva! – mordult fel Vilhelm haragosan - Évek óta látogatlak, és most ennyivel véget vetsz a barátságunknak? Köszönet nélkül? Különben is, ezek a problémáid csak a te kitalációid.

Még a hallucináció is valós annak, aki látja, Vilhelm. Én egy ilyen ember vagyok, ismersz. A dühöd is azt mutatja, hogy nem értesz meg igazán. Éppen emiatt kérlek, hogy tartsd távol magad tőlem. Neked is rossz lenne, és nekem is.

Egy olyan magányos ember, mint te, mégis miért nem örül a társaságnak?

Aki a bánatot szereti, annak a magány egy áldás. Nekem ez is hozzátartozik a boldogságomhoz.

De ez akkor is…

Ég veled Vilhelm! Gratulálok a házasságodhoz. Viseld gondját Kamillának!

Nem volt mit tenni. Vilhelm szótlanul távozott. Albert nem kísérte ki, nem köszönt másodszor. Helyesnek vélte, amit tett. A boldogságról alkotott képe rendkívül szokatlan és furcsa volt. Senki sem tudta megmondani róla, hogy valóban boldog-e, vagy szomorú. Sohasem viselkedett úgy, mint mások. Száműzte magát egy olyan világba, amit ő teremtett. Életét ezután is úgy élte, mint mindig: unalmas volt, de rejtélyes; arrogáns, de öngyűlölő; gazdag, de rongyos; szomorú, de boldog. Valóban az ellentétek embere volt. Egy valóságos szürke úr.

*****************

Nyári látomás

Remek nyári napra ébredt az ifjú, kiről e történet szól. A nap sütött, a növények táncoltak a nyári szélben és az ég a türkiz színével festette meg a horizontot. Azon mesés napok egyike volt, mikor az ember szíve indokolatlan boldogsággal és szerelemmel telik meg. Madárszó és bájos női nevetés keltette álmából fiatal hősünket. Személye maradjon inkognitó, Zápornak fogom hívni.
E név indokolt, mivel fiatalsága révén kedélye, mint a nyári zápor, úgy változott.

A fiú még naiv volt és ártatlan, mégis buja és szerelemre éhes. Egyszerű ember volt, életét nem terhelték lelki problémák. Illemtudó volt és jólnevelt. Arca még nőies volt és teste karcsú. Szemében látszott a gondtalanság és öröm mindig. Hangja komolytalan, de nyugtató volt. Ez volt hát karaktere, a fiatalság megtestesült gyönyöre.

Reggel hamar döntött; sétálni indult aznap, mert az ilyen nyári napokat szerette legjobban. Ugyan a napfény volt legnagyobb öröme, mégis menedéket keresett egy öreg tölgy árnyékában. Lefeküdt a fűben és gondolkodni kezdett. Életét becsülte és élvezte mindenek felett, ám a lelke mélyéről oly érzelem tört elő, mit azelőtt még nem tapasztalt. Kétely támadt benne boldogsága valódiságáról; életének értelmét kereste, most először. Megijedt a sötét gondolattól, és a mező pázsitján forgolódott lehangoló ötlete miatt. „Mégis mire gondolok, ily csodás napon? Emlékeim csúfítom unalmamban!”- mondta remegő hangon. Lenyugodott és egy ideig a felhőket nézte. Elméje kezdett kiürülni, szemét lehunyta és úgy elmélkedett tovább, már vidám dolgokról.

Kis idő múlva úgy tűnt, a fa megelevenedett feje fölött. Ágait visszahúzta, és Záport felriasztották a nap briliáns, aranyló sugarai. Szemét kinyitotta, de nem értette mi történt. Azt azonban észrevette, hogy az ág, mialatt pihent, most másfelé mutat. Felült hát, és a fa törzse felé fordult. „Elmozdítottad ágadat, hogy megzavard pihenésem?”- kérdezte választ nem várva, de ekkor a fa ismét megmozdult. Leveleit úgy állította, hogy a lombján áthaladó szél hangot képezzen. Így tehát, varázslatos módon, megszólalt a tölgy:

„Oh, te ember, aki lombom alatt pihensz;
Zavarsz engem, hogy bús gondolaton merengsz.
Azzal a szépséges nyári tájat bántod,
Hogy ilyen sötéten látod a világot.”

Zápor nem tudta, mit gondoljon. Meglepődöttsége kiült az arcára. Nem elég, hogy beszélt a fa, de még rímben is tette azt. Olyan volt, minthogyha félne, de gyermeki kíváncsisága még megvolt, hitt még a tündérmesékben. Futás helyett ezért inkább így válaszolt:

Elnézést kérek, ha megzavartam, de érzelmeim nem én irányítom. A szomorúságot éppen elkergettem, mikor ön úgy döntött, hogy elemeli fejem fölül ágát.

Segítek, mert látom, kételyekkel küzdesz, s eztán minden levelemnek hálát küldesz.
Halljam hát a problémád, lelki gyötrelmed! Ám maradj ott, ágam nem kell megölelned.

Akkor mondja meg nekem, mi a boldogság? Mi az élet értelme? Ezek a gondolatok bántanak most.

Az élet boldogság, s a boldogság élet; e törvény irányítja a mindenséget.
Ám, ha az emberi lélekről esik szó, ez a gondolat cseppet sem helyénvaló.
Egy fának elég az élet ajándéka, míg embernek halálra is van szándéka.

Oh, milyen nagy szavak! Kicsit elszomorít, hogy egy tölgy bölcsebb, mint én. Minden, amit mondott igaz, de nem válasz a kérdésemre. Azt mondja, hogy egy fának elég az, hogy éljen, és nem lesz szomorú, de én az emberek boldogságáról szeretnék hallani.

Emberi szívekhez én kicsit sem értek. Életen emberként gondolkodni vétek.
Mind az értelmesség átkával születtek; ez ad rövid életeteknek értelmet.
Kérdésedre így hát felelni nem tudok, de az örömből egy részletet mutatok.

Nagyszerű! Köszönöm, hogy segít rajtam. Én valójában mindig boldog vagyok, de még sohasem gondoltam bele, hogy mit is jelent a boldogság. Hát mutassa hamar! Mit jelent önnek az öröm?

Vigaszt a búra eső után találhatsz, mert napnak háttal állva szivárványt láthatsz.
Azt, ki mindig a ragyogó napot nézi, e rövid életben sok bántódás éri.
Míg, aki a naptól hidegen elfordul, csodákat lát majd és egyedül boldogul.
Ne kutasd hát folyton múló örömedet, inkább hagyd, hogy ő találjon meg tégedet!

Ezen a szónoklaton Zápor teljesen elámult. Minden szó a lelkében égett. Olyan dolgot értett meg, amin azelőtt sohasem törte fejét. Ott ült a fa előtt, egy szó nélkül, tágra nyílt szemekkel. Mostani meglepődése nagyobb volt, mint, mikor a tölgyet először beszélni hallotta. Ült és várt. Várta, hogy a növény ismét mondjon valami bölcset, de az csak akkor szólt, ha előtte hozzá is beszéltek. Percek teltek el néma csendben. A közelből virágillatot hozott a szél, méhek döngése hallatszott. A felhők lassan úsztak át az égen, a fűben pedig apró állatok motoszkáltak. Zápor számára ismét szép volt minden. Végül ráunt a nagy csendre és újabb kérdéssel fordult a fához.

Most beszéljen nekem másról! Szeretném, ha tanítana. Mit gondol a szeretetről?

Mondd, ember! Miért szereted az égboltot? Válaszod fontos, mert ad egy kezdőpontot.

Vajon miért? Talán a színe miatt. Igen, ez az! Tetszik a nyugtató kéksége.

Kizárólag azért szereted, mert azúr; ezért nem lesz belőled sohasem nagyúr.
Ők ugyanis azt néznék, hogy mit ad az ég: esőt, napfényt, s meleget, mit elrejt a lég.
Én azért szeretem, mert bőséggel ellát; életet ad fényével a felhőkön át.

Egy bölcs teremtmény, mint ön, hogy lehet ilyen haszonleső? Hát nincsenek érzelmei? Megvetem az ilyen hozzáállást!

Ez a különc emberi elme ismét más. Hogy a szeretet érzés; botor felfogás.
Még, ha így is van, én akkor sem érthetem; tölgy létemhez nem tartozik ily érzelem.
Ti, emberek, föláldozzátok magatok; valamit érdekek nélkül elfogadtok.
Ekkor éltetek másodlagossá válik, s csak arra gondoltok, mit érez a másik.

Ezt valóban nehéz lehet megérteni valakinek, aki nem ember. Sajnálom, hogy nehéz témát választottam.

Ismét szünetet tartottak, és csend volt kettejük között. A fiatal a következő kérdésén gondolkozott és közben a mező területét kémlelte. Társalgása a tölggyel teljesen elfelejttette vele a problémáját. Kis idő elteltével azonban eszébe jutott, hogy élete értelmét kereste. Fel is tette hát új kérdését.

Mi az élet értelme? A szeretetről ugyan nem tudott beszélni, de most olyan témát adok, melyet valószínűleg még jobban ismer, mint én. Beszéljen nekem az életről és annak értelméről!

A fa nem válaszolt. Olyan volt, mintha gondolkozna. Zápor nem értette, hogy mi az oka ennek a tétovázásnak, és ismét megszólalt.

Ha megterheli önt kérdésem, nem kötelező válaszolnia.

Ezután már hangzott a válasz:

Elmondom életről alkotott nézetem, így lát a lény, akiben nincsen értelem:
Ha ilyen alantas lény életét éled, megszületsz, hogy továbbörökíthesd léted.
De az ember, mint mindig, most is kitűnik: okokat keres, élete ezzel telik.

Remek! Mikor csak hallgatott, kissé megijedtem, hogy erről sem tud beszélni, de azt hiszem, ez menni fog.

Nem vagyok én sem mindentudó, sem Isten. Úgy hiszem, az életnek értelme nincsen.
De nem tudhatom biztosra, még, ha van is, valódi-e, vagy csak mesterséges, hamis.
Azért is hiszem, hogy nincsen ilyen dolog; csak az ember teremti, ettől lesz boldog.

Jaj, milyen lehangoló! Én meg akarom tudni életem okát, ön pedig azt mondja, hogy ilyen dolog nem is létezik. Tudom már! Találjon ki egy indokot az életemnek!

Szemtelen vagy, ember, hogy ilyenekre kérsz! Ok nélkül is él az, ki igazán merész.
Nem elég, hogy engem kérsz fel megmentődnek, elismered kis méretét az erődnek.
Adok hát indokot, mi megvéd a bútól: kergess olyan álmot, mit nem érhetsz utol!
Életed értelme, hogy értelmet keress; élj együtt a vággyal, szórakozz és nevess!

Ahogy ezt kimondta a tölgy, Zápor körül elhomályosodott a világ. Olyan érzése volt, mintha elájulna, és már válaszolni sem volt ideje. Egyszer csak a sötétséget, amit látott, megtörte a fény.
A fa alatt ébredt. Esteledett már, a nap a horizonton ült és eredetileg aranyszínű fénye most vörösen izzott. Csend volt a mezőn. A fiú csak álmodott, és minden, amit látott, elméje szüleménye volt. „Tényleg csak álom volt?”- tette föl magának a kérdést. Valóban, álomnak túl valószerű,
és valóságnak túl álomszerű volt.

Fölkelt hát a földről, leporolta ruháját és elindult hazafelé. A tölgy minden szavára emlékezett, és élete hátralévő részében is megmaradt a kérdés: álmot látott, vagy sem? Bármi is volt, egy lépéssel közelebb vitte az ifjút a felnőtté váláshoz és a boldogsághoz.

A Farkasréti Általános Iskola (Budapest) 4.a

osztályos tanulóinak tavaszköszöntő versei

SKAPINYECZ ÁDÁM:

Hazám

A haza számomra Magyarországot jelenti, azt az országot, ahol én születtem.

Itt élnek a szüleim, testvéreim a nagyszüleim és a rokonságom. Ez az a hely, ahol én tanulhatok, játszhatok, finomakat ehetek, szóval jól élhetek.

Biztonságban érzem magam, gyönyörű helyekre is eljuthatok Magyarországon. Lehetőségem nyílik arra, hogy akár a hegyekbe is ki kirándulhatok, vagy ha kedvem tartja, akkor a Balaton vizében hűsölök, de sok élményt nyújthat az Alföld is. Nekem a legszebb hely a főváros, Budapest, ahol millió program várja az embereket. Bármilyen közlekedési eszközzel lehet utazni. A haza ízléses ételekkel is szolgál, ami a világ más tájain is megállják a helyüket : gulyásleves, birka pörkölt, halászlé, mákos tészta, marha pörkölt stb. A vidéki városok is szépek (pl.:Zemplén megyében Sátoraljaújhely, ahol a nagymamám és a nagypapám él.) Van két nagy folyónk is, a Duna meg a Tisza, ahol lehet hajózni vagy akár csónakázni.

Szeretem ezt az országot, mert ide születtem, itt vannak a gyökereim és kötelességem szeretni és tisztelni azt a helyet, ami biztosítja számomra a megélhetést.

CSERJÉS BENCE:

Együtt a család

Azért ezt a témát választottam, mert akkor vagyok a legboldogabb, amikor a családommal lehetek.Minden héten alig várom, hogy hétvége legyen, mert ismét együtt csinálhatunk programokat és ekkor tudunk a legtöbb időt egymással eltölteni. A szüleim és a testvérem nagyon sokat jelentenek nekem. Az együtt eltöltött időink közül a biciklizést szeretem a legjobban, mert akkor borzasztóan sokat nevetünk, beszélgetünk, és új helyeket fedezünk fel. Amikor fáradtan hazaérünk, apukám megölel és elmondja, hogy milyen büszke ránk. Ez nekem nagyon jól esik és hihetetlen sokat jelent. Hét közben sajnos kevesebbet találkozunk, de vacsora közben mégis együtt a család. Ilyenkor jut idő az aznapi dolgokat megbeszélni, esetlen segítséget kérni egymástól. Anya a házi feladatokban és a tanulásban segít, apa meg a fiús dolgokban ad szuper jó tanácsokat. Kedvességből mi is segítünk a házimunkákban.Az a jó a mi családunkban, hogy mindig összetartás van, és ha valamiben nem értünk egyet addig vitázunk, amíg nincs meg a megoldás. A lényeg, hogy mindig öleléssel érjen véget egy nap.

Tavasz

Kicsit csípős még a szél,

de a fák zöldje tavaszt ígér.

Megjött az első fehér gólya,

a tavasz igazi hírmondója.

Követik a füsti fecskék,

hogy a telet elkergessék.

Véget ért a téli álom,

gyere elő sün barátom!

Kecskeméti Emma

Tavaszköszöntő

Rigófüttyszó, hakihóóó!

Itt a tavasz, ja de jó!

Szél fújja az ágakat,

fényben táncolnak a madarak.

Esőcseppek peregnek a leveleken,

komor felhők sorakoznak az égen.

Vége a jó időnek,

e miatt búsulnak az emberek.

Másnap újra kisüt a nap,

visszatér a meleg tavasz.

Rügyektől duzzadnak a fák,

magasba emelkednek a tuják.

Skapinyecz Ádám

**********************

Balogh Tamás 4.a

Lyukas zokni

A szekrényemből zajt hallok,

nyomban oda is ballagok.

A fiók legalján

egy lyukas zokni pislog rám.

Itt valami hibádzik,

a zokni meg a lyuk vitázik!

Szép vagyok meg kék és mintás

mit keresel Te itt pajtás?

Nem vagyok én ok nélkül,

a fenék sincsen lyuk nélkül.

Erre a másik így felel:

de egy zokni nem szelel!

Zokni koma dugó legyen,

látsz te piszkot a testemen?

És ide figyelj nagyszavú!

Én nem vagyok sajtszagú!

A zokni itt csöndbe marad,

s a vita is félbeszakad.

A lyuk pedig nőtt egy nagyot,

a zokniból semmit sem hagyott.

Azt pedig most már jól tudjuk,

hogy zokni nélkül nincsen lyuk.

Nincs szereplő, csönd van végre,

itt a vége, fuss el véle!

Március

A fű alól kikandikál az ibolya,

messzire száll az illata.

A mandulafa virágban áll,

két kis madár az ágára száll.

Mit dalol a két kis madár?

Itt a tavasz, megjött már.

Zöldülnek a levelek,

barnulnak az emberek.

Nógrádi Zakariás

*************

ITTZÉS KLÁRA

Ébred a természet

A tavasz az újjászületés évszaka. Hiszen a természet is ilyenkor ébred fel.

A költöző madarak visszatérnek tavalyi fészkeikre, hogy ott felnevelhessék először pelyhes fiókáikat, akik az ősz közeledtével elrepülnek majd velük, hogy egy év múlva visszatérve folytassák az oly régen elkezdett feladatot, amit szüleik hagytak rájuk. De ezt a munkát végzik állandó madaraink is:

Csip-csip! Én kérem! – követelőzik a legnagyobb fióka.
Csabi! Maradj nyugton, most Csali jön! – utasítja rendre erőszakos fiókáját veréb mama.

A fák is bontogatják rügyeiket és büszkén lengetik friss zöld levélkéiket, akik boldogan nyújtózkodnak a nap felé, de egy kicsit félve pislognak lefelé a tavalyi avarra.

Mi is olyanok leszünk?
Az még messze van – nyugtatja meg valaki az aggodalmaskodót.
Jó, de…de akkor is!- kezdi újra.
Nem olyan rossz ott – próbálja inkább önmagát nyugtatni egy harmadik levél.

Ezt végül elhiszik, és nem félnek a jövőtől. Hisz az még messze van. Most örülnek a madárfüttynek, a simogató napsugarak melegének és a gyönyörű ébredő természetnek.

A szél is elégedetten figyeli őket: ha erősebbek lesznek, milyen jól meg lehet majd cibálni őket, hajaj! De ez még odébb van – hűti le magát. Most sem unatkozik, hátára kap egy meghökkent, szárnyát próbálgató kis vörösbegyet, kicsit játszik vele, majd visszaadja a méltatlankodó szülőknek. De csak azért, hogy tovább suhanhasson a gyönyörű kék ég alatt, megcibáljon néhány göndör bárányfelhőt, és felborzolja a réten a szirmokat hiún rendezgető virágokat, és jót nevessen pampogásukon.

A pletykás patak is vidáman figyeli ezt, kezdi unni a virágok szűnni nem akaró kérdéseit:

Szép vagyok?
Hát nem gyönyörű ez a szirom!?

és a versenyt is:

Ne figyelj rá, engem csodálj!
Én szebb vagyok!
Milyen csúnya vagy, bezzeg én!

Hát igen, ez van, gondolja kajánul csobogva a patak.

Bár ő is idegesítő, ahogy bukdácsol a köveken, állandóan locsog:

Szép időnk van, látta az öreg hölgyet?
Ekkora szenzációt!
Még ilyet!
El sem fogja hinni…
Borzalmas! – és efféléket hallanak a patakparton álló vén fenyőfák.

Ők rosszallóan nézik a tavaszi felhajtást, és méltóságon alulinak tartják, hogy rászóljanak a fecsegőkre. ( A szajkó azt mondja, csak féltékenyek, mert őket nem érinti a tavasz. Ők mindig ugyanolyanok: zöldek).

A lábaknál azonban mozgalmas az élet: az ifjú bogarak felfedező útra indulnak az avarban. Egy kis bodobács épp beleütközött Szarvasbogár bácsiba:

Ejnye, hát ennyire figyelmetlenek a mai fiatalok!? – dorgálja botjával hadonászva az öregúr.
Bo – bo - bocsánat! Pironkodik az ifjú és gyorsan odébb áll. A bácsi még morog egy sort, aztán leáll beszélgetni Csiga nénivel, és abban tökéletesen egyetértenek, hogy meg kellene nevelni ezeket a „szemtelen kölyköket”.

A bogarakhoz hasonlóan a mackó kölykök is elindulnak felfedezni az erdőt. Maci Mari érdeklődve figyel valamit.

Talán méhkas!- gondolja. Közelebb megy, megszaglászza, ütögeti. Semmi.
Az csak egy tapló – röhög Marci. Mari elpirul és lehajtja fejét.

De bátyja se szerencsésebb: ő tényleg egy méhkast talál, de meggondolatlan, így jó nagy lesz az orra. Mari csak kajánul vigyorog: megkapta, amit megérdemelt.

Egy nemrég született őz a tisztáson forgolódik, nézelődik : mennyi csoda! Azok a repülő virágok gyönyörűek! És milyen mókás az az úr! Folyton az orrát mozgatja. És a mókus! Olyan aranyos a fehér pocakja és ahogy beszél! – na, ezt már állja meg kuncogás nélkül. Aztán nekiiramodik és fut, fut, meg szökdel, amíg el nem fárad, akkor aztán pihegve belekóstol a fűbe, és újabb mókás dolgokat keres.

Így ébred hát a gyönyörű természet téli pihenéséből a nap finom ébresztésére.

BENYÓ HANGA versei

Tavasz

Zöldülnek a levelek,

már nem fáznak az emberek.

Virágokat ültetünk,

dalolunk és nevetünk.

Jó, hogy végre itt a tavasz,

a róka még mindig ravasz.

A medve koma előjött,

brummog a barlang előtt.

****

Kikelet

Végre itt a tavasz már,

virágzik a hóvirág!

Színesek a fák, a bokrok,

előbújnak az állatok.

Visszajön a fecske, gólya,

nem megyünk többet a fonóba.

A nyúl előveszi az ecsetet,

hímes tojásokat festeget.

****

ITTZÉS KLÁRA verse

Tavaszjelző

Ki lehet a hírhozó?

Tán egy színes pillangó?

Netán a tavaszi szellő?

A rövidgatyás szerelő?

Nem, de azért ügyes vagy.

Megtudod, ha itt maradsz.

Sem pillangó, sem a szellő,

hát akkor ki lehet ő?

Hóvirág! Hát ki más?

Senki, de senki más.

SZÉKELY KINGA verse

Kikelet

Ki-ki-ki-ki kikelet,

elűzte a zord telet.

Nyitnikék-nyitnikék,

fütyülnek a cinegék.

Néha esik az eső,

de szólni neki már késő.

Kinyílnak a virágok,

jaj, de szépek!- kiáltok.

Nógrádi Zakariás:

Anya

A szíved édes alma,

lelked tiszta harmat.

Mint reggel és hajnal,

anya, anya, anya.

Első szó, mama,

első kép, anya.

Bevésődtél agyamba:

anya, anya, anya.

Te, aki mindent tudsz,

te aki mindent látsz,

Téged mindenki szeret:

anya, anya, anya!

Legszebb szó, mama,

szeretlek anya!

Szuromi Marcell versei

Tavasz van

Tavasz van, juj, de jó!

Nincsen több hógolyó.

Kivirágzott a nárcisz, ibolya,

a hideggel nincsen több galiba.

Kabát, sapka nem kell már,

szólj, ha mégis fáznál!

A cserepekbe árvácskákat ültetünk,

attól lesz szép szeretett földünk.

Hamarosan megjönnek a költöző madarak,

vígan dalolnak az etetett társak.

Tél helyett most már megjön a tavasz,

kakasod taraja legyen egy arasz.

Tél után a természet

Tél után a természet mindig boldog,

egy kertben egy kisfiú dohog.

Miért nincs tél, mikor hóembert építenénk,

egy jó kis csatára golyókat készítenénk.

Kell a a tavasz, kell ám,

attól lesz szép a hazám!

Hoz nekünk rózsát és tulipánt,

meg egy nyuszit is bizony ám!

Most a tél dohog,

de a fiú boldog.

Fák

Lombos élőlények,

mindig nevetgélnek.

Szeretik a méhek,

nagyon sokáig élnek.

A hűs lombok alatt

élvezzük a nyarat.

BARANYAI MARCELL (10.évf., Zalaegerszeg)

Ó, Klára…

Lágy köd ül e völgyben fekvő kis városka ölén. A pirkadat előtti utolsó pillanatok nyugalma áradt szét Klára ereiben. Immár felöltözött, szép, göndör barna haját fésülgette és izgatottan várta, hogy vajon mit hoz a mai nap a számára. Az első napsugarak, mint arany nyilak szóródtak be az ablakon, átszúrva a füstös várost borító szürke takarót és fedték be angyali köpennyel fiatal, gyönyörű testét a drága lánynak. Apró cinegék fátyolos éneke súgta fülébe: Szép vagy, ma is szép vagy.

A gyors készülődés után már ette is reggelijét. Pár szelet pirítós és a kis angol csészéjében elszürcsölgetett teája jelentette számára azt, ami nélkül nem is indulhatott volna egy hétköznap. Felhúzta barna csizmáját és magára öltötte kék, bundás kabátját, majd elbúcsúzva az otthoniaktól nekivágott a mindennapi nagy kalandjának.

Nem telt el úgy egy áldott nap, hogy a szórakozás, önfeledt nevetés meg ne kereste volna. Gyengéd kacagása, főként mosolya megigéző volt, első pillantásra felkorbácsolta a tengereket, mégis bárányfelhőket simogatott vele. Isteni ajándék rejlett benne, ajándék, amely nem fakul, nem múlik el, mint bágyadt harangszó a pusztában, hanem örök, mint az igaz szerelem.

Rövid gyaloglás után az út melletti harmatos szélen megállt, körbenézett és elgondolkozott. Csodálta a csatorna halkan susogó nádját, a kopasz fákon éneklő madarak csicsergését, melyet csak neki játszottak és érezte a bársonyos orcáján végigszaladó szellőt, mely tudtára adta: Siess, el ne késs! Gyerünk! Felszállt a buszra és a csendes, még alvó városrészből a már nyüzsgő városnak vette irányát. Egész úton azon elmélkedett, vajon ő mikor talál valakit, aki igazán tudja szeretni? Mikor hoz neki valaki szenvedélytől vöröslő rózsát? Mikor súg neki fülébe a délceg királyfi andalító, szerelmes vallomásokat?

Megérkezett. Leszállt a vasútállomásnál és érezte, hogy a mai valamiért más, mint a többi. Nem tudta miért, de furcsa volt. Elkezdett ballagni felfele a kis utcán az iskola fele, mely egy hosszú dombon terült el, hatalmas, tornyos őrként emelkedett a vasút felől érkezők felé. Beérvén a hosszú folyosókon végigsétálva jobb kedvre derült, látván az ismerős tanulókat és barátokat, újra előjött angyali mosolya. Rejtett álmok tündérei szórták előtte a virágszirmokat és kecsesen lejtő fényáradat gyöngyként emelte ki ezt a páratlan teremtést.

Teltek-múltak az órák, a várt különlegesség azonban még hiányérzetet keltett törékeny szívében. Érdes hangon, durván kiabálta a csengő az utolsó óra végét. Már csak egy foglalkozás volt vissza, de addig még negyed óra pihenő, ugyanis várni kellett a papra, aki tartotta azt. Klára fáradtan és szomorkásan indult ki a folyosóra, hisz nem történt meg az a bizonyos valami. Ártatlan, puha lépteinek halk koppanásait egy markáns, de kedves hang szárnyalta túl:

Minden oké, Klára? Csak nem vagy fáradt? –kérdezte egy osztálytársa kedvesen és érdeklődően, mégis kicsit gúnyos, de jó szándékú mosollyal.
Ah, de igen… Amúgy minden rendben van. Veled? – felelte kicsit félvállról, meglepődve.
Semmi különös. Az én is vagyok. Nincs kedved leülni egyet beszélgetni? – mutatott Pál a külső folyosón lévő két régi, megviselt fotelre.
Gyere, inkább menjünk el ide, itt nem zavarnak.

A kis folyosóról, amely összekötötte a termüket a lépcsőkkel, átsétáltak a másikba, amely belőle ágazott ki. Ez már hosszabb volt és a végén a lány kollégiumi bejárat előtt, ahol az évfolyam másik osztályának terme kapott helyet, várta egy fapad, hogy ráüljön végre valaki.

Pál vékonysága mellé magas termet, eszesség, figyelmesség, de türelmetlenség is szorult. Aki ellene tett, az végül mindig alul maradt próbálkozásaiban és ez néha másokban azt váltotta ki, hogy ő az igazságtalan, magát védő bűnös szerepét tölthette be.

Így hát leültek és beszélgettek, két fiatal, akik még alig ismerték egymást, a másik minden szavát figyelték és csak meséltek és meséltek. Például Pál elmesélte, hogy az nap kapott egy karamellát Németországból, ami épp a zsebében lapult, így megosztotta Klárával. Esett szó múltról, családról, kedvenc dolgaikról, zenékről, egyszóval mindenről. Javában folyt egymás megismerése és mindkét fél érdeklődött a másik iránt. Ekkor megjelent Klára egyik barátnője és beült a két magányos ifjú közé. Addig tartott az idill, a helyzetet tetézte, hogy megérkezett a plébános és kimért, méltóságteljes lépekkel közeledett feléjük, majd odaért és elvette a halvány, utolsó reményét is annak, hogy újra együtt legyenek.

Gyönge negyed óra váltotta meg a két tanuló lelkét, melyek sóvárogtak az izgalom, az új és a szeretet fele. Afelé hogy valaki szeresse őket és első helyet tölthessenek be egy másik szívében. Pál megkapta a kellemes meglepetést, melyért imáit mondta, Klárának pedig betoppant a legváratlanabb időben a különlegesség, az a csillag, melynek feladata volt, hogy napjának sötét egére világosságot vigyen, fénypont legyen, melyet követhet.

Késő délután hazaérve, álmosan és kókadtan belefeküdt vágyaitól fűtött ágyába és elpilledt. Aludta az igazak álmát. Látván, lepihent a nap is és mennyei csillagok, mint patakról visszaverődő fény, úgy világították meg a lenyugvó égboltot, bocsátván le rá újra a fellegek titokzatos szürke lepedőjét.

Felébredvén, észrevette, hogy elmúlt délután és már kora estefelé járt az idő lassú, fájdalommal megrakott szekere. Megírta házi feladatát, de az is oly nehezen ment neki, hiszen próbálta valahová tenni aznap történéseit. Nem volt benne biztos, hogy erre várt, nem tudta mit érezzen, elveszett saját lelkének nagyfalú útvesztőiben. Vert a szíve, mint a sötét éjben fujtató, vágtató fekete lovak kopogó patái.

Teltek-múltak a napok, a mély éjszaka fényes kiflijéből kerek sajt vált, majd megfogyatkozott, a két galamb egyre csak tollasodott, pompás színű koronában repdestek az álmok végtelen mennyországának fái között. ezer és ezer új zöld apróság született a hatalmas fák dróthajszálain, a vágyak forrósága felfűtötte mindennapokat és a remény vakító fénye egyre hosszabb és hosszabb világosságot hozott a régi idők fakó napjainak helyébe.

A kedves Klára újra nekivágott egy átlagos iskolai napnak, de ez mégsem volt teljesen szokásos, mert születésnapja volt. Hajnalban különösképpen odafigyelt magára, szépségét gyönyörű frizurájával, új körömlakkal és a már megszokott természetfeletti mosolyával fokozta aznap. Amerre járt, a virágok külön tündököltek neki és mint szivárvány eső után volt az, mikor feltűnt az emberek láthatárán. Igazgyöngyként csillogott kopott képek között. Mint rejtett világ feneketlen tavának fenekén ragyogó nyitott kincsesláda, úgy ébresztett fel abban valamilyen szokatlan, de jó érzést, aki ránézett.

Beérvén, iskolájában sorra köszöntötték fel társai és ő kitörő lelkesedéssel és elégedettséggel fogadta őket, a maga módján pedig viszonozhatatlan szeretettel adta vissza azt a kellemes élményt, hogy gondoltak rá. Egy világ szűk lett volna szívének sebesen szárnyaló főnixének, ami kisugárzásán felettébb látszott is. Ez volt Ő, aki akkor is nevetett, ha lelke gyászba vonult, aki akkor is segített, ha már kilátástalannak ígérkezett saját ügyes-bajos dolga, aki akkor is önzetlenül árasztotta a boldogságot a többibe, mikor már képtelen is volt rá.

Második óra után mindenki a reggelijén nyammogot. Klára a leghátsó padban ült, ekkor Pál kihívta a folyosóra.

Gyere egy kicsit! – mosolygott a fiú és izgatottan hívogatta kifele.
Minek? Mit akarsz? – kérdezte Klára meglepődve, de jó kedvvel.
Gyere, ezt nézd, tudom, hogy az ilyent szereted, ezért hoztam neked. Kísérj le a konyhára, hozzunk villát és együk meg! – tartotta kezében Pali a süteményes csomagot.
Mi van benne? – kezdet el a lány nevetni, ez a nevetés nem gúnyos volt, sőt áradt a születésnapos lányból a meghitt öröm, ami szívet melengető volt.

Nem akart hinni saját két szép, őzbarna szemének. Nem ment el végül vele villákért, hanem visszasétált a terembe. Pál pár perccel később már ott is volt és bevitte a két Sacher torta szeletet. Leültek a hátsó padba, majd a lány fülig érő szájjal és boldogan majszolta kis finomságát, míg a fiú érdeklődve leste Klára minden mozdulatát, arckifejezését és ő is boldog volt. Boldog volt, hisz örömöt csempészett a barna csoda szívébe. Ez a tudat még napokon át kísérte kanyargó útjain őt. Osztálytársaik meglepődve, kicsit ledöbbenve, de vidáman irányultak a történések felé. páran nevetek, mások pedig összenéztek.

Elmúlt ez a nap is, de az éjjel sötétben maradt. Nem merészkedtek elő az égbolt apró csillárai, a hold pedig alig látszott, sűrű ködfátyol lebegett a kis völgyön újra. Kedves Klára szemeire nem hoztak az éj tündérei álmot, hosszan csak feküdt az ágyában, bámulta a falat és visszagondolt a sok szép pillanatra, amely bearanyozta a napját, mégis kétesen érezte magát, nm hagyta aludni az az egyetlen árva gondolat.

Rá néhány napra Pált rádöbbentették arra, hogy nem biztos jól cselekedett. Felébresztettek benne egy röpke pillanatra is, de egy számottevő gondolatot, érzést. Megtudta, hogy Klárának ez megalázó lehetett, és hogy nem esett neki jól. Elgondolkozott ezen Pál.. Sok kérdés merült fel benne: Tényleg így gondolja? Ezt ő érzi így vagy csak keresztbe akar neki tenni Klára egyik barátnője? Ha így is érzi, akkor miért viselkedett máshogy?

A gyönyörű barna csodán nem lehetett kiigazodni, Pál barátai sem értették, mindenki a fiúnak adott igazat, de változni nem változtak a dolgok egy ideig, csak álltak. Mire kijött a nyár és szárnyaltak a madarak, a cinegék hangja élesebb lett, dallamuk cifrább. A szellő hol felerősödött és reszkette meg az erdőt, hol lenyugodva, simogatta a fák lombkoronáját. A mező virágjai a szivárvány ezer meg ezer színében tündöklöttek és a kevélyen csobogó patak is szelíd fényben pompázott. Egyedül két kis galamb érezte a hiányt, még magányosan szálltak.

Köpeny nélküli püspök

Pannonia hűs ölében,

Göcsejnek egy szép völgyében

Terülvén Savaria el,

Hol Szent Márton megszületett.

Itália felnevelte,

Katakumen vált belőle.

Várta már őt a nagy sereg,

Így Márton harcolni kezdett.

Bátor oroszlán, ki nem félt,

Ki Amiensben már megtért,

Hősként küzdve a császárért,

De inkább Jézus királyért.

Szent jel alatt védve lévén,

Nyerte el nagy dicsőségét.

Majd hazatérvén térített,

Hitéért sokat szenvedett.

A sátán őt észrevevén,

Követte eme földtekén.

Vallását meg nem tagadva,

Urában meg nem csalatva,

Hű maradt remete Márton.

Imája égbe kiáltott,

Szent szavát csodák kísérték,

Visszaadta más életét.

Ám halál nem kerülhette,

Utolsó útja Candesbe

Vezette, hol már érezte

Itt az idő, vissza még a vég.

Nagy Úr az héten kérette,

S Mártont végül átölelte.

Neve mai napig híres,

Így lett hát szent, Jézus híve.

Ne félj!

Aznap nagyon fura érzések kavarogtak bennem. Mintha nem is egészen lennék ura annak, amit mondok vagy teszek. Valószínűleg csak azért, mert napok óta nem aludtam rendesen és nagyon kimerült vagyok…

Szokásomhoz híven, mikor hazaértem, és meggyőztem magamat arról, hogy most bizony meg kell írnom a magyar fakultációra beadandó fogalmazást, lusta léptekkel bevonszoltam magam a szobámba és benyomtam a körülbelül 20 éves számítógépet, ami óriási morajlással - és 10 perces betöltéssel - hálálta meg, hogy hasznomra lehet. Ha nem tudnám, azt hinném fellázadt ellenem a technika. Teljesen életkedvtelen hangulatban ledobtam magam az ágyra és üveges tekintettel csak bámultam magam elé, amíg várakoztam a „modernizáció csúcspontjára”. Ahogy élet szállt a gépezetbe, a múltkor véletlen bekapcsolva maradt hangszóró hangosan felkiáltott és ezzel egy időben, mintha egy kis villanykörte világosodott volna meg a fejem felett. A kezembe kaptam a telefonom és a híváslistába léptem. A kütyü kétszer, hosszan, kicsörgött majd beleszólt, a jól ismert, dallamos hang:

Szia. Na, mi a helyzet?
Hello, hát… Hol vagy? Mit csinálsz? - tettem fel azokat a kérdéseket, amit minden egyes telefonbeszélgetés elején szoktam.
A lakásban, és még semmit. Nem rég értem haza, de valószínűleg nem maradok sokáig, mert átmegyek az egyik kolléganőmhöz. Miért? Te? - válaszolt és kérdezett vissza rögtön. Pont, mint valami helyzetjelentés, kezdődött a beszélgetésünk.
Fél órája értem haza. Hulla vagyok. De egy csomó dolgom van, szóval segítned kell. És igen, jól hallottad, segítened kell, igen neked. - ismétléssel nyomatékosítottam benne a lényeget.
Ahj, miben? - siránkozott és hallatszott a hangján a zavar, el tudtam képzelni ,milyen arcot vág ilyenkor.
Szóval van egy fogalmazásom, mármint egy ilyen házi dolgozat. Arra gondoltam, hogy mivel a tiéd, egy igen - mondhatni - szép hivatás, veled készítek interjút.
Te jó ég! - csattant fel. - Nem tudom - habozott. - Mi lenne, ha a másik testvéredet zaklatnád ilyen kérdésekkel? Ő is ápolónő.
De az nem ugyanaz. Te dolgoztál a krónikus osztályon, is, ahol a betegek jó része fekvő beteg. És az úgy mégis… - elváltoztattam a hangom is, remélve, hogy ez meghatja. - Na, csak pár kérdés.
De akkor tényleg „pár” legyen. - a hangja sokkal inkább volt duzzogó, mint beleegyező. Én mégis hirtelen kedvet kaptam a faggatózáshoz, tehát belekezdtem.
Szóval, mikor is kezdted? - hangzott az első kérdésem. Sablonos - gondoltam magamban, de hát, hogy máshogy kezdhetném? Hogy kell egyáltalán egy interjút kezdeni? Az első lépés az volt, hogy miután felfedeztem a telefonbeszélgetés adta lehetőségeket diktafonra állítottam a masinát.
Te is tudod. - csapta oda a választ.
Ne már. Mi ez a passzivitás? Fogadd el, hogy interjúalany vagy, és kérlek, legyél egy kicsit készségesebb. - szidtam le - Szóval 21 voltál. Igaz? - kissé bizonytalan voltam, hisz amikor ő elkezdett dolgozni én még kislány voltam, nem igazán emlékeztem.
Igaz.
Jó, akkor… szóval… elég sok tapasztalatod van már. A krónikus belgyógyászaton kezdtél. Mesélj erről! Ez érdekel a legjobban. Ezekről a betegekről annyit tudok, hogy valami súlyos belgyógyászati megbetegedés miatt kerülnek oda. - puhatolóztam, de nem sok sikerrel. Nem igazán konyítok ehhez, de komolyan érdekelt. Azt tudtam, hogy a kórház egy olyan részlegéről van szó, ami elég elrettentő.
Igen. Csak belgyógyászat, de őszintén, szólva ezt a közel 60 ágyas fekvőbeteg osztályt, azért nem választja egyik nővér sem szívesen munkahelyéül, mert itt a legmagasabb a halálozás száma. - mondta immár komoly, egész hivatalos hangon.
Mesélj a hangulatáról. Milyen gyakori volt az elhalálozás, ahogy te mondtad? Na és mit csináltál naphosszat vagy éppen éjszaka, ha úgy adódott?
A hangulata. Nem is igazán találni rá szavakat. A szagok… meg az, hogy tudtad, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Hogy mit csináltam? Mint egy hospice: lekezeltem a sebeket, ami rengeteg helyzetben elég - sajnos azt kell, mondjam - gyomorforgató volt, teljesen önhibámon kívül. Gyógyszereltem, na meg az ételt - reggelit, ebédet, vacsorát- kiosztottam, és természetesen pelenkáztuk. Tisztázzuk, hogy habár sok volt az idős beteg, gyakran akadt olyan is, aki épp, hogy elmúlt 50 vagy pedig kicsivel afelett járt, ami nem valami túl magas életkor, főleg nem egy ilyen típusú részlegre, ilyen típusú ellátottságra szorulva. Hiszen mind tehetetlenek voltak. Ha csengettek az ágy melletti kis csengettyűn, akkor bementem a kórterembe és végrehajtottam a kívánságukat. Már amennyire ez lehetséges volt. Emlékszem egyszer egy idős néni elküldött, hogy zárjam be a tyúkjait. Többször előfordult az éjszakai műszakban is, hogy „eltávozott” valaki, ilyenkor felhívtam telefonon az orvost és ő bejött és mindent feljegyzett hivatalosan. Azután, jegyzőkönyvet írtunk az elhunyt ingóságairól, amik nála voltak a kórházban. Szánalmat keltő volt, hogy meddig vész egy emberélet és a vele járó öntudatlanság… A látvány sem volt jobb. A betegeken mindig lehetett látni, ha közel jártak a halál beálltához. Ilyenkor nagyon jól látható elváltozások történnek a testen. Általánosan a vonások kiélesedése, és az ajkak résnyire nyitottsága a leginkább jellemzők, de elég sokszor előfordultak cyanotikus foltok is. - kaptam egy bő és elkeserítő választ. Ez az egész annyira szörnyen hangzik.
Azt mondtad öntudatlanság? Az mégis hogy nyilvánult meg? És mi az a cyanotikus folt, vagy mit is mondtál? - értetlenkedtem.
A cyanotikus folt, csak annyit jelent… vagyis azt jelenti, amikor a bőrön már megjelennek a kihűlt lilás foltok. - hatásszünetet tartott. Gondolom tesztelte, hogy miként hatnak rám az előbb említett dolgok. Te jó ég - gondoltam magamban és lefagyva és érdeklődve hallgattam, amit tovább mond.
- Öntudatlanság. Hát persze. Legtöbbjük általában az édes anyukhoz illetve az édesapjukhoz beszéltek. - folytatta tovább, átszellemülve. - Gyakran ilyen mondatok hangoztak el: „Megyek már édesapám” vagy „Itt vagyok anya, de még nem akarok veled menni.” Persze nem szóról szóra ezek, de ezekhez hasonlók és mind ilyen felépítésű jajbeszékelés. A legrosszabb emlékem, egy daganatos beteg elvesztése volt. Emlékszem a nővérszobában voltam… csengettek, amikor bementem a beteg a földön feküdt és egy 20 cm-szer 30 cm-es vértócsa volt mellette. Akkor még nagyon kezdő voltam, azt se tudtam mit tegyek. Rohantam és nyomtam a hívógombot az intenzíveseknek, de ők túlkésőn értek oda… - hangja hivatalosból együttérzővé vált. Éreztem, hogy neki is felkavaró ezeket az emlékeket előrángatni.
Ilyenkor 21 éves voltál. - kijelentés volt, nem kérdés. Méghozzá megbotránkoztató.
Igen, elég fiatal voltam - tudta rögtön mire gondolok. - De ez nem volt akadály vagy ilyesmi. Nem is, rosszul fogalmaztam. Ez olyan helyzet volt, ami eleinte igen nehéz volt nekem. Biztos emlékszel rá. - igen tényleg emlékeztem, hogy nagyon megviselte eleinte… De nem szóltam közbe, tudtam, hogy folytatja még. - Hiszen nagyon nehéz hozzászokni, de igenis egy idő után már szinte természetessé válik a halál jelenléte és talán jobb is, hogy ilyen fiatalon láthattam ilyen szörnyű dolgokat. Vagyis, hogy akkor ott valami helyreállt bennem. Egy idő után más szemszögből is tudtam látni az ottani dolgokat. Ez az élet rendje. Mindig is ez volt, és ha anno, akkor nem kerülök oda, akkor nem tudnám értékelni úgy az életemet sem. Ahogy láttam azokat az embereket, akik küzdöttek, elfogadtak, majd beletörődtek. Talán ez is a mai fiatalság baja. Olyan keveset látnak az életből és azt hiszik, mindent tudnak. Én is azt hittem… - elhallgatott. A telefon teljesen néma volt. Igaza volt és elgondolkodtam. Csak arra tudtam gondolni, hogy milyen vakok is vagyunk sokszor, és, hogy milyen apróságok miatt siránkozunk, mi „tudatlanok”. Legtöbbünknek ennyi idősen fogalma sincs arról, hogy mi az a fájdalom.
Ez annyira borzasztó. Az élet, mint egy gyertyaláng. Kialszik és ezzel vége. Félelmetes. - keseregtem neki és kirázott a hideg.
Ne félj! Nincs vége ezzel. Vagyis hogyan lenne vége ezzel? Nem elfogadható. Nem lehet "ennyi" az élet, és itt most nem pont az Istenhez való kerülésre gondolok. Mi azért vagyunk itt a földön, hogy tanuljunk, okosodjunk, és nem lehet, hogy mindez a semmiért legyen. Kérdem én akkor, mi értelme? Semmi. Ez csak egy létforma, amit ismerünk. A nézetemet a hernyó-pillangó, változáshoz tudnám hasonlítani. Tekints a halálra, nem, mint az elmúlásra, hanem a gubóra, amitől megszépülsz. A halál fogalma, csak a félelem miatt lett kitalálva. Az ember félelme attól, hogy mi lesz azután, ha a teste nem bírja tovább, ha eltűnik a megszokott "jó". Az élet nem gyertyaláng, hanem valami sokkal nagyobb megérthetetlen egész. Az élet az a mindenség a halállal együtt, ami mindenhol ott van, az univerzum minden egyes porcikájában, határtalan. Meglehet, hogy minden halottunk itt van köztünk, csak mi emberek elvakultak vagyunk és azt hisszük, hogy kevés ehhez az élet, pedig nem. Az élet szép és jó.

Fényképek

Dolgozó férfi. Fiatal, még nincs húsz éves. Fiúnak inkább mondanád. Kések, fegyverek. Rövid haj, majdnem kopasz. Bakancs. Leander Rising. Road. Azt hiszed, ismered? Tévedsz.

***

Öltönyös fiatalember. Legfeljebb a húszas évei elején. Rövidre nyírt haj. Pavarottit hallgat. Vele énekli. A szeráfkarok sem különbek. A mennyekbe repít.

***

A falnak dőlve áll. Fekete bőrkabát, északír sapka, az arcán kendő. Nehéz lenne megmondani a korát. Fiatal. Kezében cigi, mellette egy lány. Zöld kabát, majdnem a térdéig ér. Usanka, az arcát ugyanolyan kendő takarja. Mindketten bakancsot viselnek. Az járókelők inkább elkapják a pillantásukat.

***

Hosszú, barna haj, világos, talán zöld szempár. Viszonylag magas, feltűnően vékony lány. Többnyire feketét vagy fehéret visel. A nyakában kifúrt tölténymag. Nem ellenséges, de nem is barátságos. Halkan beszél. Sokat nevet.

***

Bakancs, fekete ruhák. Erős, fekete smink. Nyakörv, szegecsek. Kés a táskájába rejtve. Egyedül ül a négyes fülkében. Füles, Nightwish. A kalauz nem kérdez tőle semmit. A többi utas nem ül mellé.

***

Részlet a lány naplójából:

„Tudom, hogy mások ijesztőnek és veszélyesnek találják. Lehet, hogy néha tényleg az. De valamiért az első perctől bíztam benne. Nem hiszem, hogy van szerelem első látásra, de ha mégis, ez az."

***

- Miért félnek tőled? – kérdi a lány. A városban sétálnak. Az emberek óvatosan megnézik, majd elkapják a pillantásukat a fiúról. Ha tehetik, inkább elkerülik őket.
- Nem tudom - a fiú megvonja a vállát. Egy középkorú nő rosszallóan bámulja. A lány szeme dühösen villan rá. A nő elkapja a pillantását. Kicsit talán szégyenkezik. A fiúnak fel sem tűnik a jelenet.
- Te nem félsz? - kérdezi a lányt.
- Tőled? Soha nem tudnék - eszébe jutnak az esték, amikor a fiú késsel játszik a gép előtt.
Az, ahogy a falhoz szorítja. Ahogy felkapja és összecsomagolja, ha éppen úgy tartja kedve. A legtöbb lány megijedne tőle. Őt inkább vonzza. Eszébe jutnak a szobatársai, akik szintén félnek tőle és a barátnői, akik szerint hibát követ el, hogy vele van.
- Min gondolkozol? - a fiú az arcából próbál olvasni.
- Azon, hogy nem is vagy ijesztő. És hogy mennyire szeretlek.

***

Egymás mellett ülnek egy vörös padon a várfal tövében. Köztük egy üveg bor.
- Azt írja, édességhez kitűnő-a fiú szeme felcsillan. A málhájába nyúl. Rövid keresés után egy másik üveget vesz elő.
- Nutella? - a lány nevet - Most komolyan?
- Miért, ez nem édesség? - a fiú megcsókolja - Tudod, milyen édesszájú vagyok - közben a zsebébe nyúl a pillangókéséért.
Szertartásos áhítattal tekeri le a tetőt. Óvatosan körbevágja az aranyszínű fóliát. Kiélvezik a semmihez sem hasonlítható új-üveg-Nutella-hangot. A lány felé fordítja a kés nyelét.
- Enyém az első? - kérdi az. A fiú bólint. Egy falatnyi Nutellát ken a késre.
- Éles íze van a késednek - visszaadja a pillangót a fiúnak.
- Tudom. Mert az is - ugyanúgy eszi, ahogy a lány az előbb.
Az emberek elsétálnak mellettük, szinte meg sem látják őket. Aki mégis, az is inkább elfordítja a fejét.

***

- InterCity nemzetközi gyorsvonat érkezik Budapest-Keleti pályaudvar felől a harmadik vágányra. A vonatszerelvények szétkapcsolás után tovább közlekednek Sopron és Szombathely állomások felé… - a hangosbemondó fáradhatatlanul harsog - Csorna állomás, köszöntjük kedves utasainkat! – recsegi, majd egy kis időre elhallgat.
A lány elsőként száll le a vonatról. Bőröndje nincs, a hátán málhazsák. Rajta mindenféle felirat, fogaskerék. A kabátján szegecsek. Nem hinné senki, hogy az orvosiról jön. Nem megy át a váróba, egyből az öreg „Piroska” felé veszi az irányt. El sem olvassa a táblát, tudja, Csorna – Pápa rajta a felirat.
A kalauz még az ülések közé feszített függőágyban pihen. Összemosolyognak. A lány le sem veti a kabátját. A következő megállónál úgyis leszáll.
A fiú nem várja. Úgy tudja, hogy csak másnap reggel érkezik. Már a ház előtt áll, amikor felhívja.
- Nézz ki az ablakodon! – szól bele köszönés nélkül.
Fél perc sem kell, már egymást átölelve állnak az utca közepén.

***

Denevérek röpködnek a ház előtt. A fiú és a lány – inkább már férfi és nő – elgondolkodva nézik. A férfi feláll, bemegy a nyaralóba. Kredencnyílás hallatszik, majd összekoccanó poharak.
- Doktornő – tálcát egyensúlyoz kifelé. Rajta két pohár és egy üveg ribizlibor. Arcán cinkos mosoly.
- Uram – a nő visszamosolyog rá, elveszi az egyik poharat.
- Emlékszel, amikor először boroztunk a Rába-parton? - kezdi a férfi az emlékidézést.
- Hogy ne emlékeznék!? Szép is volt, még Győrben! – a nő nevet, eltűri a haját az arcából. Kezén megcsillan a jegygyűrű.

***

Idős pár sétál a hegyen. Egymásba karolnak, szabad kezükben túrabot.
- Jövő héten sütök az unokáknak rétest, ha jönnek – mondja a hölgy – De csak ha megígéred, hogy nem eszed meg előlük! – szigorúan néz az urára.
- Jaj, Szerelmem! – a bácsika szégyellősen mosolyog – Tudod, mennyire szerettem mindig is az édességeket! És különben is, csak egyszer fordult elő! – mentegetőzik, mint egy kisfiú. Aztán gondol egyet, lehajol, csókot nyom felesége fejére.
- Nem elég az? – grimaszolnak egymásra, pont úgy, mint kamaszkorukban.
- Nem elég! – egyszerre mondják ki, egy régi dal jut eszükbe.
- Énekelj nekem, kérlek! – a nénike megáll az ösvény közepén. A bácsi, tudja, addig innen nem mennek sehova, amíg a néni meg nem kapja, amit akar.
- Sosem unod meg? – kérdi az öregúr, fejét csóválva – Lassan ötven éve hallgatod!
- Megmondtam, hogy egy életen át akarom hallgatni, nem? – replikázik a néni.
- Megmondtad, meg – a bácsi megadóan sóhajt – Jaj, Kedvesem, mi lenne velem nélküled? – magához húzza a feleségét. Egymást átölelve állnak az alkonyi fényben.

***

Ragyogó, nyári délután. A falu kis temetője tele gyászolókkal. Egymás után eresztik le a két koporsót.
- Látod, ilyen az igaz szerelem! – mondja az egyik nő a mellette állónak – Még a mennybe is együtt mentek.
- Majdnem egyszerre is születtek, ugye? Mennyi is volt köztük, két hét? – kérdezi a másik – És a doktornő volt az idősebb – teszi hozzá.
- Úgy van – helyesel az előző.
- Borzasztó ez a meleg! – sopánkodik egy harmadik asszony.
- Biztos ők rendelték így! – mosolyog a második – Ha másért nem, hogy kárörvendjenek rajtunk.
- Ne légy már ilyen undok! – szidja meg az első nő.
- Már miért ne? A Bátyja mindig azt mondta, legszebb öröm a káröröm – védi magát a második.
- Igen, mert abban nincs irigység – a másik kettő kórusban fejezi be. Ez volt az öregúr egyik szava járása. Kis időre mindhárman elmerülnek az emlékeikben. Az öreg pár voltak a faluban a legidősebbek.
- Tudhatott azért valamit – az asszonyok már a temetőkapu felé tartanak, mire megint megszólal a harmadik – Mindig azt mondta, ő azért ilyen rosszmájú, hogy sokáig éljen. Hát, igaza lett szegénynek!
- Ennél szebbet kívánni sem lehetett volna nekik – mondta elgondolkozva az első nő – Még a végén is úgy szerették egymást, mint a friss házasok. Hol látsz manapság ilyet? Életen át tartó szerelem? Ha nem ismerem őket, magam sem hiszem el!

A tavasz emléke

Az ősz mostanára már Carrington kisvárosi kávézójából is szemmel láthatóan tündökölt a járókelők szeme előtt. Szempillarezzenésig feszülő idegesség kapaszkodott szemem kötélcsúszdáján némi véletlent kutatva. Egészen a sarokban a szél fújta könnycsepp is előbújt, és kíváncsi tekintete a szélvihar rengetegében tünedezett. Az utcai lámpák fényáradatban úsztatták a kávéház ablakán tünedező jégvirágok táncát. Egyik, másik különös festményre illő illúzióképet formált maga körül. ...az emberek csak rohantak és rohantak, de még csak a kávézó vendégeknek sem tűnt fel némi különleges látványelembe illő apró mozzanat sem. Ők nem vették észre, hogyan pörög le a külvilág egyetlen kósza könnycseppjében az, az ártatlan csillogás mely egyszerű melankóliával patakzik lassú galopp léptek szárnycsapásán egy szél fújta, ázott koldus, idő járta arcán. …......

Hideg őszies fuvallat köszöntötte a Narában élőket. A szél áthaladt a kis ház minden egyes csontjának hitt faburkolatán. Szörnyű idő volt, nem volt sem lágy tavaszi szellő, sem madarak reggeli csicsergésére ébredő hétköznapiasság. Oly furcsa volt ,mint a távlatból figyelt közelség érzete, vagy a közeli távolságé. A tavasznak némi emlékfoszlányban foszladozó, olykor a szélben még szárnyra kelő érzete volt, máskor meg télbe fulladt örök végként semmisülő néma tekintete. Nem érezte a lágy napsugarak simogatását. Már az évszakok is elfelejtették egykori létezésének értelmét, mikor csoda történt!? Egy elszáradt cseresznyefa , kis zöldellő hajtásán egy rügyező cseresznyefavirág tündökölt. És mostanára már ketten voltak, a virág meg a tavasz újra a remény tengeri mélységében, felélesztve egy évszak emlékeinek holdfényből, napfénybe merülő csillagfényes álmait.

Valóságra ítélt álom (A csillagtengerész)

Egyszer régen, egykori jövőképem töredékrendszerében született meg történetem pókhálófoszlánya.

A tengerparton pihent a nyári nap sugara késő délutáni melankóliában, mígnem alvásra szenderült. Éjsötét égbolton lépdelt előre a rengetegbe merülő parányi csillagtérképünk, mint örökös fellegvárunk kalitkarácsozata. No, meg a Hold is szívesen tündökölt, az ő sajátos, megszokásba vesző módján. Egyszóval csodaszép éjszaka volt, amolyan festményre illő. Talán, ha áthelyezhettem volna, bár nem egészen biztosan állítom, hogy e részletek sokasága elfért volna bármely csekély vásznon is. Én mégis elképzeltem és némi véletlen segítségét kérve sikerült valami parányi, valami részletekbe áttűnő, ám de legtöbbünk számára észrevehetetlen pillanatot lefékeznem szemem sarkában. Valamiféle valóságban feltűnő valótlanságot, mely akármilyen csodának nevezhető módon hétköznapi történés volt. Az éj sötét tengerén evező csillagtengerészt, ki minden áldott éjszaka kidobta halóját a csillagfények közé és minden egyes csillag kifogásával egy álmot váltott valóra. Mert mikor felnézel az égre és egy kósza fénycsóva száll el szemed sarkában eltűnve, a csillagtengerész újabb csillagot fog ki a halójával, mellyel egy újabb reményekbe merülő földi halandó álmát váltja valósággá. Ezért hát az ő munkája addig tart megállás nélkül, míg az emberekben a remény él álmaik törött szárnyán túlélésre várván éjszaka és nappal határvonalai közt. Pontosan addig a végtelenbe vesző parányi pontig, míg a képzeletet fel nem váltja a valóság.

Az utolsó kezdet

Valós életet élek,

tudod, olyan igazit

álomvárakat építek

melyeket valóság vakít.

Számtalanszor vártam

már azt a pillanatot

mikor egy távoli csillag

egy társára mutatott.

Én csak vártam rendületlen

de az idő csakugyan telhetetlen

kalitkába zárt engem az életem,

s ki tudja miért nem érthetem

Gondoltam én sokszor

a világ bajára,

s arra a sok csapzott kutyára

magányosan az útra kihányva.

S tudom-e az időt korlátozni?

a múltban a jövőt szépíteni

olyat látni mi veszedelmes,

ám a szívnek mégiscsak kedves.

Találtam magamnak

egy koszos kis lyukat

hol a magány ész-veszejtve mulat

s nem szárnyal tovább

bennem a gondolat.

Végtelen mozi

Kivételesen egyszerűen, egyértelműséget sem mutató hétköznapi napsütéses délután volt. De akár, mert úgy-e miért is ne, hétvége is lehetett volna. Nos igen hétvége volt, majdnemhogy, épp egy napfénnyel körberajzolt péntek délután.

Kathrina, mint aki időjáráshoz öltözik vagy valami hasonló elmebajjal küszködik, égszínkék „ napocskásvirágos ” kis nyári ruhát viselt a jegypénztár előtt sütkérezve. Természetesen az előtte sorakozókkal együtt, akik voltak úgy ötvenen, de nem is, inkább százan. Már nem emlékszem igazán, mert hát ki emlékezne hasonló csekélységű részletre épp a halála napjáról. Bizony ám, aznap haltam meg, de fel sem tűnt nekik. Habár ha jól emlékszem a mozis takarítónő elém söpört egy kósza félmondatot, aztán ő is csak tovább lökött.

-Végre bejutottam!

Helyet, helyet kiabált valami eszeveszetten belülről. Stop, a sikoltozásnak, mint egy közlekedési tábla parancsolt megálljt. A hetvenötös széket kaptam, különös? Nem mondanám, vagy ,de talán. Ötödik sor, ötödik szék, ötös, mint páratlan közép. Ötös mindenhol. Megőrjít! Meglepő(?), éppen a középső sorban lépdelt elém, mint színpadra zárt elmebaj, az életem.

Ugyan nem láttam semmit a kedvencemnek nevezett filmből, de mivel már egyébként is kívülről fújtam az egészet lejátszottam saját verziómat. Egy hát, oldalfények, képzelet, nem is inkább illúzió és reccs vége mindennek. A fények elborítottak mindent, hang szűrődött át kisebb, nagyobb dobozokból, ám a kép ugyanaz maradt. Vártam még! És még! És még! Azóta is várok, és, hogy még meddig nem tudom, miért? A film véget ér, de én már vagy harmincvalahányszor nézem folyamatosan, vég nélkül halálfutással közelítve az újrafogalmazás fele. Most meg gyors ébredés, (valaki mintha megbökött volna) a vásznon meg THE END felirat.

Küzmös Mariann Beáta

Tűzoltók

Hajnalban ébredtem,

s nagy füstöt éreztem.

Nem tudtam, hogy mi az,

így hát kinéztem.

Gyorsan visszaszaladtam

mert, kigyulladt a paplan.

A tűzoltó oltja a tüzet,

a szédülés ekkor nagyon veszélyes lehet.

El kell viselnie a fagyot,

sugáron a tűző napot.

Árvízkor is segíti az elesetteket,

áramütés is érheti nemegyszer.

A munkája rendkívül veszélyes,

földomlás, vihar és merénylet.

A tűzoltó célja, hogy életet mentsen,

nemes feladat az, hogy segítsen.

De ők, nem csak embereket mentenek,

bajba jutott állatokon is segítenek.

Mindent Neked köszönhetek

Neked köszönhetem a sok-sok boldogságot

a milliónyi kedves ölelésedet.

Neked köszönhetek mindent a világon

édes puszikat, derűs reggeleken.

Nem tudom, mit csinálnék, ha elveszítenélek

nekem összedőlne a világ nélküled.

Annyi mindent megköszönnék aranyos nappalon,

nem tudom elhárítani a sírást, pedig akarom.

Nem könnyű mindent egy szóval mondani,

Szeretlek! s ez a szó anyukámnak megteszi.

Én ennél is jobbat szeretnék neki,

küldenék egy borítékot, amiben nincs semmi.

Azért nem lesz, azt elmondom mostan,

mert amit irántad érzek, az leírhatatlan.

Leírhatatlan, szóval nem lehet kimondani,

mert ez így van, ha valakik egymást szeretik.

A tudásom, boldogságom, sorolhatnám egy évig,

hogy mit köszönhetek neked, a végtelenségig.

Ha rád nézek, szépnek látom a világot,

nekem ezek, örömteli pillanatok.

Most is azért írom ezt a verset,

mert én, téged, nagyon szeretlek.

Téged a világon a legjobban kell szeretni,

hiszen mindent neked köszönhetek Mami!

Horváth Norbert (5.o)

A boldogság íze

A boldogság életünk fontos pontja,

olyan, mintha valakinek szerelme volna.

A boldogság lényeges nagyon,

mert mosolyt fakaszt az arcokon.

A boldogság fényesíti az életet,

de nem azért, mert gazdagon élhetek.

Hanem az öröm, ami belülről fakad,

az szépíti meg az arcokat.

Szeretek boldog lenni, mert akkor nevetek,

Néha, ritkán, kicsit boldog lehetek.

Aki szomorú az nem szép,

Fájdalmakkal az ég sem kék.

Gari István (5.o)

Boldog tavasz

Tavasz van, rügyeznek a fák,

szerelmet osztogat a szép napsugár.

Szívemben érzem ezt a friss percet,

Ettől a boldogságot rögtön megleltem.

Boldogságomat, látja talán más is,

szerelmemet megtaláltam máris.

Tüzel a szívemben az igaz érzelem

amikor, meglátom a szép kedvesem.

Más is boldogságot találhat,

Csak szívét kell kinyitnia a világnak.

Virít az égen a pusztai tavasz,

Csendességet hoz az esteli tavasz.

Bereczky András Tamás

Kezdődik a nyár

Suttogó remény, fekete galamb száll,

Pontosan azért, mert nem jött el a nyár.

Nincs boldogság: lecke, könyv,

Szemedből néha hull a könny.

Halkan közelít a nyár,

Mert már a fehér galamb száll.

Itt a nyár, mosoly és szivárvány,

Színpompás lett a világ már.

Könnyű Angelika Ibolya

A tűzoltók

Tűz esetén

őket hívhatjuk,

és a bajt

el is mondhatjuk.

Hosszú slaggal

tüzet oltanak

sok életet

megóvhatnak.

Munkájukkal

hőstettet végzenek,

ezért, tisztelnünk

kell őket.

Édesanyámnak

Neked köszönhetem,

hogy van egy életem,

amiben a sok-sok

jót megélhetem.

És, hogy vannak

testvéreim,

azon kívül,

jó barátaim.

Hogyan is tudnám

ezeket meghálálni?

A sok szeretettel,

amit fogok adni.

Kiss Tamás (5.o)

Boldogság

A boldogság egy nagyon szép dolog,

ami az emberek szívében forog.

Nap, mint nap megérezhetik

mégis párszor elveszítik.

A boldogság egy varázslatos szó,

minden játékba belevaló.

Öröm hangzik a szívünkből,

árad a belső szépségből.

Ezt a verset is szeretetből írtam,

én ebben a versben a szívemet kitártam.

Valaki az ajándékban leli boldogságát,

míg más, a családjából meríti orvosságát.

Horváth Roland

Neked köszönöm!

Neked köszönhetem Mami,

hogy az életem örömteli.

Minden pillanat öröm

és csak neked köszönöm,

hogy mellettem voltál,

és örömömben osztoztál.

Mindig te leszel nekem,

kire felnézve könnyes a szemem.

S mikor mosolyogsz, én is mosolygok,

tündöklő szemedbe. Felcsillan a fény,

mely csak neked ég, s mutatja a fényt

a szívem felé.

Köszönöm, hogy felneveltél,

és ennyit segítettél.

És csak nekem élsz,

az életemben, a legtöbbet te érsz!

Szőnyi Krisztián

Karácsonyéjben

Hópelyhek hullnak,

pihekönnyű szélben.

Fehér lesz az erdő

karácsonyi éjben.

Fenyőfák indulnak

díszeiket várják.

Köszöntik az embert

és egész családját.

Világos az ablak

arany szemmel néz rád.

Felfénylő örömmel,

hullanak a szikrák.

Csillagszóró játszik,

szemek mosolyognak,

betlehemi éjben

pásztorok dalolnak.

Édesanyámnak

Kezem, anyám fején,

homlokát simítom.

Letörlöm könnyeit,

nézni már nem bírom.

Ott folyik az arcán,

sok-sok bánat érte,

Néha én esténként,

imádkozom érte.

Hogy a sorsát lássa,

vidámnak és szépnek.

Felejtsen el minden,

fájdalmat, mi érte.

Varga Boglárka ( 7.osztályos, Penészlek)

Anyukámnak

Egy anya szeretete

őszinte és tiszta,

fáradt szemeiben,

a remény sugara.

Hálás vagyok néki,

a jóságáért,

bocsánatát kérem,

ha keserű a szíve értem.

Hisz fiatal a lelkem,

s színes,

mint a tavaszi kikelet.

Neked köszönöm

Neked köszönhetem Anya,

hogy életet adtál.

Köszönöm, hogy felneveltél

és mindig megvigasztaltál.

Mindig óvtál

jóban, rosszban.

Tanítottál, az élet

nagy szavaira.

Megköszönném, de

nem lehet.

A sok jót,

amit adtál nekem.

Beteljesült szerelem

Izgatottan figyelem a lassító, majd végül megálló vonatot. A peronon várók sokaságát növelve én is dobogó szívvel lesem, ahogy a katonai egyenruhás férfiak sorra szállingóznak le a vasszörnyegetegről. Az az egyetlen tudat boldogít, hogy ez lesz az utolsó. Most utoljára kell egy évet rettegésben töltenem, és azzal a tudattal felkelnem, majd lefeküdnöm, hogy talán nem láthatom viszont férjemet. Soha többé.

Irigykedve nézek körül, olyan párokat látva, akik már vidáman és meghatottan ölelkeznek. Boldogan oszlatják egymás kételyeit, hogy mindkét fél épen és egészségesen vészelte át az utolsó évet. Valahol már kisgyermek is vár az apukákra, izgatottan ugrándozva, vagy éppen sikítozva.

Én is szeretnék gyereket. Még éppen időben vagyunk biológiailag, ahogy azt Jettel megbeszéltük. Megvárjuk ezt a pillanatot. Semmiképpen sem kockáztattuk volna meg, hogy a gyermek vagy gyermekek, apa nélkül nőjenek fel, az édesanyjuk tébolyultságával.

- Merre van Jett? Te látod nővérkém? – húgom éppen olyan izgatott, mint én. A pár év korkülönbség nálunk nem okozott problémát, és szinte testvérként várta haza férjemet, akivel olyannyira egy húron pendültek. A remegő hangja elárulja mennyire ideges ő is. Egyre jobban kezdek félni. A rettegés lassan kúszik fel végtagjaimon keresztül tudatom felé, és teljesen elborítja elmémet.

- Jönni fog – jelentem ki lelkiállapotomat meghazudtoló határozottsággal. – Jönnie kell!

Szívemhez szorítom remegő kezemet és mély levegővételekkel csillapítom nyugtalanságomat. Egy újabb csoportot pillantok meg, és immáron tudom, hogy a férjem nemsokára maga is lelép a vagonról. Bajtársai ugyanis nagy örömmel ugranak le a lépcsőket elfelejtve, hogy kedveseiket szorosan ölelő karjaik közé zárhassák. Most! Gyerünk, jelenj már meg! Szállj le arról az átkozott szerelvényről, hogy boldogan élhessünk tovább, mint a többi család! Nem bírom nézni, ahogy mások már boldogan viháncolnak, míg én még mindig gyötrődöm. Néhányuk pillantását elkapom, de amint a szemkontaktust felveszem velük, lesütik tekintetüket. Még meg sem várják, hogy szólásra nyithassam ajkaimat. Egy reménykedő szempárt sem látok, és minduntalan a tengerkék szemeket keresem, melyek valahányszor felcsillogtak az elmúlt évek során, mikor megpillantottak engem.

Zaklatottságom a szomorú tekintetektől a tetőfokára hág, és közel a kiboruláshoz nem tudok már úrrá lenni reszketettségemen. Utolsóként leszállva megpillantom Jett legjobb barátját, egyben bajtársát is, akihez végső elkeseredésemben odavágtatok, válaszokat követelve.

- Jimmy… - lehelem rettegéssel hangomban, mely olyan mértékű, hogy szavaim erőtlenné válnak, már csak suttogásra vagyok képes félelmemben. – Hol van? Merre van a férjem?

- Én… - a többiekéhez hasonlóan Jimmy sem bír a szemembe nézni, baljós jelként a földre szegezi tekintetét.

- Ne szórakozz velem! – tőr ki belőlem hisztérikusan. – Hol van a férjem?!

- Sajnálom… - nyögi nehezen fejét csóválva. Mintha ő is olyan fájdalmat élne át, szorosan lehunyja szemeit, és ökölbe szorítja kezét. – Annyira…nagyon…sajnálom.

- Nem… Nem lehet… - nyögöm erőtlenül, minden elhomályosul szemeim előtt, ahogy egy csapásra megértem a tényeket. Mintha megszűnne a világ körülöttem, már nem hallom a hangzavart, a boldog nevetéseket. Csak saját sajgó szívem dobbanásai tudatosítják bennem azt a tényt, hogy amíg én élek, a hazánkért küzdő férjem, a másik felem, a szerelmem, már nem lehet velem. Erőtlenül csuklik össze a térdem és csak halványan érzékelem a támogató kezeket, melyeket húgoménak tudok be. Jimmy is próbál támaszt nyújtani nekem, de erőtlenül elcsapom segítő kezeit. Nem bírok ránézni. Nem bírom látni a zöldes-barna ruháját. Hányingerem támad a látványától is. Mihez kezdek most?

-…na! Jenna! – a messzeségből a zűrzavaron át kábultan fogom fel, hogy egy ismerős bariton az én nevemet kiáltja. Jimmy próbál velem kommunikálni, és felhívni a figyelmemet valamire, de nem vagyok képes tisztán gondolkozni. A lelkem egy része meghalt, és itt hagyott engem. Szívet tépő fájdalom járja át testemet. Ezernyi kín cikázik végig ereimben, ahogy tudatosul bennem elejétől végéig minden. Lepereg előttem boldog életünk megannyi képe és állomása. Ezernyi évnek tűnő emlékek és boldog percek. Sose fogom tudni feldolgozni. Nem leszek képes…

Jimmy szerencsétlen mutogatása által végül nehezen elfordítom balra a fejemet, és a sok elmosódott színből egyetlen élénk tengerkék szempáron akad meg tekintetem. Máris hallucinálok. Már képtelen vagyok feldolgozni. Nem fogom kibírni. Ekkora veszteséget...

- Jenna!! – üvölti aggódással telien a messzeségből a nevemet az azúr szempár. Szinte alig fogom fel a látottakat, és a szememnek se akarok hinni, míg a mellettem térdelő húgom meg nem erősíti feltételezésemet.

- Jenna! Hiszen ez ő! Él! – rázza meg testemet a vállamnál fogva, mintha csak az álmomból akarna felrázni, és észhez téríteni. Férjem tekintetét szúrom ki, ahogy másokkal érkezik a leghátsó vagonok felől. Hirtelen az összes eddigi elveszettnek tűnt erőm visszatér, és gyorsan felpattanva száguldok felé.

- Jett! – kiáltom, és mire odaérek hozzá, karjaiba vetem magam. Megkönnyebbült nevetés tör rám, mihelyst erős karjai körülzárnak. Önkívületi állapotomban ölelem, és szorítom, ahol csak érem, és teljes felszabadultság önt el, amikor a számomra oly ismerős mozdulatokkal köszönt. Mélyen nyakamba temeti arcát, és hosszú sóhajjal tudatosul benne sértetlenségem.

- Jenna! Úgy sajnálom! – nyögi nehezen, én pedig nem bírok magammal. A világom hirtelen kifordult, majd visszaállt a rendes állapotába. Köszönöm, Istenem! Amíg a férjem él, másra nem vágyom.

- Annyira örülök, hogy élsz! – eltart magától, és egyik kezébe fogja arcomat. Könnyes szemekkel, túláradó szeretettel nézek fel rá. – Azt hittem… Mindenki úgy nézett rám… Én tényleg nem tudtam…

Nem tudom befejezni mondandómat, mert zokogásba fulladnak szavaim. Az előbb átélt adrenalin most fejti ki hatását, ahogy rémálmom szertefoszlik, és ékes bizonyítékként férjem karjai között lehetek. Mellkasába temetem arcomat, és keservesen zokogok fel. Nem tudom, mi lett volna velem, ha ma nem pillantom meg őt. Ha tényleg azzal kellett volna szembesülnöm, hogy meghalt.

- Jenna… Sajnálom! – üti meg férjem hangjának tompa rekedtsége fülemet. Csak most jut el a tudatomig, hogy ő más miatt kér elnézést. Már nem azt érzem, hogy megbánta, mert félrevezetett. Homályos tekintettel pillantok fel rá, és kérdőn nézek szemeibe.

- Mégis mit sajnálsz, szívem? – kérdezem már-már megbotránkozva. Épségben hazatért. Ugyan miért kellene bocsánatot kérnie tőlem? Válaszul csak lepillant majd zavartan visszanéz rám és újra le. Mintha mutatni akarna valamit. Követve tekintetét én is lenézek, és szívbemarkoló látvány fogad. Jett egyik lába ugyanis hiányzik. Újra ránézek, csak ekkor veszem észre, hogy egyik bajtársa támogatja bal feléről.

– Istenkém! Mi történt?

- Egy taposó akna. Nem vettem észre. Mire tudatosult bennem már késő volt. Jenna… Visszajöttem, de már nem úgy, ahogy elmentem – könnyeivel küzdő férfi ajkai enyhé megremegnek. Szégyenét lelkemmel színtisztán éreztem. Ennyi év után minden apró rezdüléséből tudok olvasni.

- Jett! Nézz rám, kérlek! – amikor nagy nehezen engedelmeskedik, meghatottan suttogom neki szívem legmélyéből a szavakat, és remélem, megérti mi az, ami számomra igazán számít. – Soha ne bánd, hogy élve hazajöttél. Engem nem érdekel, hogyan és miként, míg visszatérsz hozzám. Ne feledd, hogy számomra te vagy az élet, nélküled semmi vagyok. A levegő, ami ha megszűnik, én is megszűnök létezni. Csak az érdekel, hogy itt vagy, hogy hazajöttél. Ne gondolj arra, hogy ezzel akárcsak egy kicsivel is kevesebbet érsz számomra, jó?

Férjem nagy nehezen bólint majd érzelmekkel telve szenvedélyesen megcsókol. Megkönnyebbülve sóhajtok fel.

- Soha nem engedlek el sehova – szólok határozottan, mikor elválnak ajkaink egymástól. Jett csak az általam olyan ismerős, rekedtes, férfias hangján felnevet.

- Rendben. Értettem.

- Nem, nem. Úgy értem, a házból sem teheted ki a lábadat. Többet ilyet nem akarok átélni, soha nem foglak kiengedni arról az istenverte helyről – férjem most már jóízűen kacag, míg másik oldalán elhelyezkedve szintén támaszt nyújtok neki. Immár lassan lépkedve elindulunk a kocsink felé.

- Persze, persze. Amíg az ínyencségeidet ehetem, nem érdekel, milyen börtönbe zársz, csak legyél ott velem.

- Ne félj, nagyon is ott leszek. Nem fogsz tudni magadról levakarni. Van egypár hónap, amit be kell pótolnunk.

- Állok elébe, kedvesem! – jelenti ki halált megvető bátorsággal hangjában. Mintha egy hatalmas harcra készülne, mely az eddigi kalandjait messze túlszárnyalja. A tetetett merészsége ezúttal engem nevetett meg és játékosan bököm oldalba a hozzá közelebb eső kezemmel. Majd fejemet arcához nyújtva némán követelem a nekem járó szeretetet. Rögtön megérti a célzást, és hatalmas csókot nyom arcomra, majd mosolyogva rám pillantva fejem búbját is megpuszilja.

- Alig várom, hogy hazaérjünk – súgja megindító hangon.

- Én is – suttogom vissza áhítattal és szemem újra megtelik immár a boldogság és megkönnyebbülés könnyeivel. Lassan de biztosan az autónkhoz bandukolunk. Megköszönöm a tiszttársnak a segítséget, hosszasan megölelem Jimmyt, és elnézést kérek tőle, amiért félreértelmeztem mondanivalóját. Amikor a vezető felőli üléshez indulok, már látom, ahogy kocsiban húgom vidáman és teljesen elalélva csacsorászik férjemmel. Igen, számunkra csak most kezdődik az élet. Végre teljesen egymásé lehetünk, és szabadon, kötöttségek, félelmek, kételyek nélkül élhetünk. Soha meg nem szűnő szerelemmel.

Ártatlan gyilkosság

Remek. Törölték a járatot, és még csak indokot sem mondanak.

Fogom a sok táskát, a vállamra veszem, és elindulok üres helyet keresni. Mostanra már sokan összegyűltünk; azok, akiknek most törölték a járatát és azok, akik a legközelebbi járatokra csekkolnak be. Szerencsére a munkámból adódóan hozzászoktam, hogy szemfülesnek kell lennem, nehogy valamiről is lemaradjak, így hamar kiszúrok egy ülőhelyet, de mire odaérnék elfoglalják. Francba! Elfordulok a repülőtér hatalmas épületében, és pillanatokon belül kiszúrok egy újabb helyet. Mikor átverekedem magam az embertömegen, és elfoglalnám a helyet, észreveszem, hogy már ott ül egy kislány, mellette pedig táskája foglal még egy embernyi helyet. Masszívan földre szegezett tekintettel, senkire sem pillant, nehogy valaki rákérdezzen mellé ülhet-e. Én viszont nem vagyok ennyire elnéző, mikor ennyi cuccal bolyongok már egy jó félórája. Elé lépek, és leguggolok, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Ne haragudj! Szabad ez a hely melletted? – kérdezem szelíd hangon. A kislány felkapja a fejét, és zavartan néz rám, majd jobbra-balra kapja tekintetét. Elkezd dadogni mire felfogom, valószínűleg foglalja a helyet csak túl megszeppent ahhoz, hogy ezt tudtomra is adja.

- I-gen… - nyögi ki végül, mikor már majdnem feladtam. Hál istennek!

- Nem gond, ha leülnék?

- N-nem…de-dehogy… - mikor reszketeg kezekkel arrébb teszi táskáját kényelmesen és nagyot sóhajtva lehuppanok mellé. Táskáimat ledobom magam elé a földre és megkönnyebbülve felnyögök a hirtelen kapott súlytalanságtól. Megmozgatom vállaimat, amik elgémberedtek és a mellettem lévő apró lányra nézek. Egy különleges medált forgat kezében. Külső szemmel értéktelennek tűnik, mégis amilyen áhítattal fogdossa ujjaival, számára látszik, igen is hatalmas kincs a kis aranykeretbe foglalt szív alakú medál. Oldalra pillantva végigmérem. Nem lehet több 150 centiméternél, olyan 14 éves körüli lehet. Alkatából megállapítva nem sportolhat, ahhoz túl vézna és izomtalan. Haja sem tűnik olyan ápoltnak, mint a mai tinédzsereknek. Talán szerény családból származik és… Basszus! Megint analizálok egy embert. Azt hiszem, erre mondják, hogy szakmai ártalom, nem?

- És merre tartasz? Vagy esetleg valakire vársz? – próbálom oldani a feszültséget. Enyhén nemet int, majd nagyot nyelve válaszol.

- É-én a szüleimhez indultam, csak épp most törölték a járatomat – magyarázza félszegen.

- Egyedül? – kérdezem teljesen meglepődve. – A szüleid nem féltenek?

Erre mindösszesen csak egy fejrázást kapok. Rendben. Úgy látszik, nem éppen az oldott hangulatú csevejhez van szokva. Tovább beszéltetem annak reményében, hátha így fesztelenebbül fog beszélgetni, és nem fog annyira félni tőlem. Egy kis idő múlva könnyebben, dadogás nélkül válaszol már minden kérdésemre. Zavarnak jelét már nem látom rajta, csak a természetes visszafogottságot.

- És maga mivel foglalkozik? – kérdezi csilingelő hangon miközben a csomagjaimra pillant. Úgy látszik felkeltettem az érdeklődését ezekkel a pakkokkal.

- Újságíró vagyok. Épp munkaügyben készültem elutazni – amint megemlítem foglalkozásomat megmerevedik, és újra félelem költözik vissza tekintetébe.

-Ó. I-igazán? Az egy nagyon szép hivatás – elfordul, és az előtte lévő embereket szemléli. Egyik kezével elkezdi babrálni a medálját, amint újfent előbukkanó idegességének tudok be.

- Igen – próbálom nem észrevenni zavarát, hátha ezzel újra felenged. – A feleségem mindig megszid érte, mert nem sokat vagyok már otthon, mióta előléptettek. Bármikor feljön ez a téma melegség járja át a szívem, és az otthoniakra gondolok. – Ezen kívül van két lányom, az egyik veled egy idős lehet. Viszont már úton a harmadik baba, aki nagy eséllyel fiú lesz. Most már lesz kivel beszélgetnem a fociról és…

- Nekem nincsenek szüleim – szólal meg hirtelen teljesen színtelen hangon.

- Az előbb nem azt mondtad, hogy hozzájuk igyekszel? – mikor szembesítem, teljesen megmerevedik, és enyhén reszketni kezd a keze. Újra medáljához nyúl, és észreveszem, hogy homloka enyhe verejtéktől csillog.

- É-én… a nevelőszüleimhez megyek. Az igaziak meghaltak… - dadogja zavartan.

- Értem. Sajnálom – próbálom vigasztalni, kezemmel enyhén megérintem a hátát. Eléggé megrázó ilyen történetekkel találkozni, de újságíróként nem most hallok ilyet először. Sőt… Voltak ezeknél cifrább életek, amelyeket láttam. Ettől függetlenül sosem könnyű, és hiába mondják, hogy egy idő után az ember megszokja. Ezekhez nem lehet hozzászokni. Ha hasonlóak, ha nem, mindegyik más-más embertől származik, és a legszörnyűbb ezeknek a sokasága.

- Ké-kérhetnék magától egy szívességet? – zökkent ki hirtelen halk hangja. Mikor bólintok, félszegen folytatja. – Nagyon fáj a lábam, így nem szeretném megerőltetni, de rettentően megszomjaztam. Hozna nekem egy üdítőt az automatából?

- Persze. Szerencsére, ahogy elnézem, az információs kivetítőt nem sokára elkezdhetünk a járatainkra bejelentkezni. Gyorsan megjárom, hiszen ott az ajtónál látok is egy automatát.

- Az nem jó! – jelenti ki hirtelen elszánt határozottsággal, majd ahogy észreveszi magát, újra idegesen és zavartan folytatja. – Ú-úgy értem, a kinti automatában van az a különleges üdítő. Mást nem tudok meginni ilyen helyeken. Sajnálom…de nem lenne gond, ha onnan kellene hozni?

- Kintről? De hát pár perc múlva felszállhatunk, aztán kérhetünk a repülőn is – Az órámra pillantva így is megállapítom, hogy már ilyen rövid időn belül nem érdemes olyan messzire, márpedig ha jól emlékszem arra a gépre, az nem éppen itt van. Tíz perc alatt tuti nem járom meg.

- Kérem. – hallom meg könyörgő hangját, és ahogy rápillantok, meglátom szemeiben, amit már oly nagyon ismerek. A lányaim is így néznek rám, ha szeretnének valamit. És nekik se tudok nemet mondani. Fránya lányos-apukás hormonok. Sóhajtva felállok.

- Rendben legyen, maradj itt, mindjárt jövök – futva indulok. Biztos, ami biztos

- Vigyázzon rájuk! – kiált utánam a kislány, amit nem értek, de mivel szorít az idő inkább sietek, hogy idejében visszaérjek az innivalóval. Vigyázzak rájuk? Biztos nyelvbotlás, vagy csak a nagy zajtól én hallottam félre.

Nagy nehezen megtalálom az említett italt, de teljesen ki kellett jönnöm a reptér épületéből és egy pár méter még így is le kellett gyalogolnom. Mikor visszaindulok, és fotocellás ajtón áthaladva újra a repülőkre váró tömeggel találom szembe magam, hatalmas robbanás rázza meg a teret. Megremeg a föld, és egy pillanatig nem tudom hova tenni a történteket. Mire észbe kapok, egy hatalmas betontömeg temet maga alá, ami valószínűleg a mennyezetről zuhanhatott rám. Mindenhol sikoltozó embereket látok, és a robbanás következtében félig omló falakat, ahogy másokra zuhannak. Mikor megpróbálok kiszabadulni az engem betemetett súly alól, későn veszem észre, hogy egy újabb adag beton érkezik, mégpedig a fejemre. A következő már csak az éles fájdalom, ami belenyilallik a koponyámba, utána pedig elhomályosult látással vesztem el eszméletemet.

Nem tudom mennyi idő telik el, de sürgető és kapkodó hangokra ébredek, és arra, hogy vonszolnak. Mikor nagy nehezen felnyitom szemeimet, észreveszem, hogy mentősök és katasztrófavédők sürögnek mindenfelé, és engem is épp két ember cipel.

- Mi történt? – nyögök fel nehezen.

- Öngyilkosterrorista – zárja rövidre a mentős. – Inkább ne beszéljen most.

Terrorista? Akkor tényleg robbanás volt, amit éreztem. Aztán hirtelen teljesen éber leszek egy gondolatra. A kislány! Kiszakítom magam a segítő kezek közül, és még hallom, ahogy utánam szólnak, mikor visszaviharzok a repülőtér épületébe. Már nagyban folyik a helyszínelés, rendőrök tömkelegét pillantom meg az eddigi emberek között. Egy nagyobb csoport áll középen egy elkülönített részen. Odaviharzok, de mielőtt a tetthelyhez érnék, lefognak.

-Uram! Ide nem jöhet. Ez lezárt terület! – állítanak meg. Majd felém fordul a többi hatósági személy is.

- Maga kicsoda? – kérdezi egy másik.

- Újságíró vagyok. Engedjenek oda!

- Akkor pláne nem jöhet ide! – dorgál meg valószínűleg a kapitányuk az itt lévőknek. Próbálom magam átküzdeni, és a dulakodástól csak egy picit kerülök közelebb. A földön rögtön kiszúrok egy fénylő apró tárgyat.

- Az a medál… - nyögöm nehezen. A kapitány felém fordul, kíváncsian szemlél engem majd lemondó sóhajjal megadja magát, és int, hogy engedjenek el.

- Szörnyű mikor egy gyereket ilyenre vesznek rá...

- Hogy micsoda?

- Nem tudta? Azt hittem. maguk firkászok eszméletlenül is mindenről tudnak. Egy 15 éves lány robbantotta fel magát. - Jön oda hozzám átnyújtva egy képet, amin megpillantom beszélgetőpartnerem fantomképét. Teljesen ledöbbenek. - Már régóta keressük ezt a csoportot ő pedig az egyik tag volt. A testére volt több kilogrammnyi robbanószer szíjazva. Délelőtti gépek eltérítése is ugyanezeknek a gazembereknek a műve volt…

Már nem hallom, ahogy a kapitány beszél. Kezembe veszem a képet, és megrökönyödve nézem a visszanéző élettelen szemeket rajta. Vigyázzon rájuk! Észre se veszem, a kezem remegni kezd, szemem elhomályosul az elöntött könnyektől. Az ember soha se fogja megszokni ezeket a történeteket. Bármennyit hal, bármennyit lát és bármennyit is él át munkája és élete során.

Fodor Krisztina (Százhalombatta)

Száz százalék szabadság

Mi lehet a legvonzóbb egy általános iskolásnak – vagy akár egy gimisnek - abban a szóban: tábor? Az első, ami átfut az agyukon: se suli, (és az idősebbeknél) se szülők! Csak mi és a haverok, a busz és egy rakás bőrönd. Mi lehet a legvonzóbb a sítáborban? Mert nem ugyanaz. Ez nem egy egyszerű tábor. Ez SÍtábor!Mit gondolnak a kezdők a síelésről? Iszonyat meredek sípálya, sebesen sikló sílécek, őrült gyorsaság... még belegondolni is rémes!És a haladók? Iszonyat meredek sípálya, sebesen sikló sílécek, őrült gyorsaság... még belegondolni is gyönyörűség!Mi, a táborozók, az indulás előtt már-már menekülünk a folytonosan aggódó szülők elől, akik már ötödszörre figyelmeztetnek, hogy "Legkésőbb 9-kor feküdj le aludni! Öltözz fel rendesen! Vigyázz a sebességedre!". Automatikusan rábiccentünk ezekre, hogy jó, értjük, vigyázunk, és akármennyire is fog nekünk hiányozni apu és anyu, megkönnyebbülten sóhajtunk fel, mikor a busz kikanyarodik a Tesco parkolójából. Egyébként pedig úgy gondoljuk, ráérünk majd csak hajnali kettőkor elaludni, egyikünk biztos, hogy kirohan egy szál pólóban a hóba, és ha túlságosan begyorsulunk a pályán, akkor meg egyszerűen leülünk menet közben és csúszunk még gatyaféken úgy tíz métert.Aztán elindul a busz. Hogy mit érzünk? Szabadságot. Tömör, színtiszta, 100%-os szabadságot!Dolgozatok, felelések, házik..., ég veletek! Temessen be titeket is a hóvihar!Apropó, hóvihar... Nem épp szerencsésen indult az idei sítáborunk. Az unokatestvérem első nap elhagyta a csizmája talpát, egy kicsit az orra is vérzett, majd rögtön a rákövetkező nap eltörte a síbotját is. A barátnőmnek a síléce kötését sikerült hazavágnia. Aztán a tábor második felére kis híján a szobakulcsunk is eltűnt, de akkora már több napja körül vett bennünket a tábor euforikus kisugárzása, az első reakciónk a nevetés volt.De a hóviharra visszatérve: az első napokon egy kicsi hó sem volt, a pályákat hóágyúzni kellett. Sokan morgolódtunk, hogy tessék, eljövünk Battáról, hogy lássunk havat, erre otthon esik, Ausztriában pedig nem. Második nap végére én személy szerint térden csúszva könyörögtem egy kis havazásért...Harmadik napra aztán Természet Anya meghallgatott minket, beült a legközelebbi hüttébe, és leadta egyedi rendelését. Egy extra nagy adag havat kisebb-nagyobb széllökésekkel körítve. Hát, jó étvágyat!Mivel a ratrak sehol sem volt már délelőtt 10-kor, még a leglankásabb pályaszakasz is kihívást jelentett. A szerencsésebbeknek csak a sílécére ragadt hatalmas mennyiségű hó. Másoknak a nadrágjukra is.Amit viszont mindenki kivétel nélkül élvezett, arra a délután folyamán került sor: a síoktatás utáni szabad síelés. Akármilyen egyenetlen, buckás, túl csúszós vagy túl tapadós is a pálya, nincs annál felemelőbb érzés, mint mikor a barátaiddal együtt siklasz lefelé vakító fehérséggel körülvéve. Akár a Mennyországban, de szerencsére az ottani fehérséget közülünk senki sem tapasztalta. Kart, lábat, nyakat idén sem törtünk... csak egy síbotot meg egy sílécet.Aztán mikor az éjszakába nyúlóan utazunk hazafelé, előkerülnek azok a vicces fazonok is, aki eddig minden buliból kimaradtak, de a tábor utolsó pillanataiban még bele akarják magukat íratni a sztoriba, hogy igen, mi igenis érdekesek voltunk. Ezt pedig úgy kívánják véghez vinni, hogy felébresztik a félálomban levő utasokat a lehető legeredetibb módszerekkel.Ah, a sítábor! Ha innen nem élményekkel gazdagodva, vidáman (meg álmosan, mert ugye nem hagytak aludni) és sztorizgatva térnél haza, és nem arra gondolnál először, amint újra meglátnád a Tesco neonbetűit, hogy simán visszamennél még egy hétre, benned van a hiba. A sítábort nem lehet nem szeretni.

Kamilla és Zoli – naplórészletek 1. rész

(Kamilla)
Céltalanul bolyongtam a városban. Mikor azt írtam, hogy kisvárosban élünk, igazat mondtam. Ja. Mert még nem sétáltam körbe az egészet egyhuzamban a gondolataimba merülve.
A telefonom folyamatosan rezgett egy-egy újabb SMS-t jelezve. Egyikre sem válaszoltam.
- Kamilla!!! – kiabált apa, mikor este 6-kor hazavonszoltam magam. – Mégis, mit képzelsz magadról, mi az, hogy nem voltál egész nap iskolában, hogy gondoltad ezt? Ugye, tudod, hogy nagyot csalódtam benned? Ráadásul csupa víz vagy, Sissi hozta haza a táskádat és a kabátodat. Hogy lehetsz ennyire meggondolatlan, ha ellógsz a suliból, legalább kabátot vegyél már fel…
A kabát miatt egyébként sokkal jobban kiakadt, de igazolta a hiányzást.
Ezek után bezárkóztam a fürdőbe, lezuhanyoztam, majd belebújtam a köntösömbe, megálltam a tükörrel szemben, és úgy döntöttem, már ma elkezdem gyűjteni az erőt a holnaphoz.
Mi is történt pontosan?

Daniellával év eleje óta ellenségek vagyunk. Ő beszólt, én visszaszóltam és ezzel el is döntöttük, hogy nem kedveljük egymást. Ugyanolyan az ízlésünk, ami inkább a barátokra jellemző, de csak akkor, ha a megegyező ízlés ruhákra, sminkre, filmekre és magazinokra terjed ki… de nem a fiúkra. Pontosan, mindketten voltunk olyan szerencsétlenek, hogy Kis Zoltánba estünk bele. A baj csak az, hogy Zoli és Daniella pontosan egy napja járnak. Én hülye meg ettől a hírtől kirohantam a szakadó esőbe, elhatározva, hogy ellógom a napot.
Volt idő, mikor én és Zoli nagyon jó barátok voltunk. Alig fél hónapja. A képbe valószínűleg az zavart be, hogy az iskola szívtiprója, Lukács Dávid összejött velem, és mióta rádöbbentem, hogy emiatt szakadt meg a beszélő viszony köztem és Zoli között, minden erőmmel azon vagyok, hogy szakítsak vele. Ebből, hogy Zoli elkezdett látványosan kerüli engem, tudom, hogy tetszem Zolinak! És egészen máig ezt is hittem, amíg be nem állított a suliba Daniellával az oldalán.
Mikor kirontottam az iskolából, Zoli utánam szaladt és elég komolyan összevesztünk. Olyan dolgokat vagdostunk egymás fejéhez, amiből kiderült, hogy ő is szeret engem. Így hát előállt az a fura helyzet, hogy mindketten a másik ellenségével járunk, akik viszont betegesen ragaszkodnak hozzánk. Persze, szakíthatnánk, de én nem akarom megbántani Dávidot, Zolinak pedig kell valamihez Daniella. Aztán kezdtük elölről, még durvább beszólásokkal.

Másnap aztán a pocsolyákban való üldögélésből és a folyamatos, természet adta zuhanyozásból egy gigantikus megfázás lett. Délelőtt apával elmentük az orvosi rendelőbe, ahol nem kis sor fogadott minket. Egy pillanatig elméláztam azon, hogy vajon más is pocsolyákban üldögélve töltötte a hétfőt, vagy egyébként is ennyien vannak-e. Mikor végre bejutottunk, az orvos egész hétre kiírt.
Otthon óvatlanul benyomtam a gépem, elfeledkezve arról, hogy tegnap rendeztem egy kisebb jelenetet, mire 2 másodperc alatt mindenki rám írt. Vagyis inkább, akiket érdekeltem; Anita Zsani, Sissi és Dávid. Zoli nem.

Mondjuk, mi oka lenne rá?
Nem terveztem válaszolni, de Zsani leleményesen videó hívást indított. Úgy döntöttem, hogy felveszem, de meglepetésemre nem csak Zsani, hanem mindhárom lány, Zsani, Anita és Sissi is megjelent a képernyőmön.
- Szia! – köszöntek mosolyogva teljesen egyszerre. Aztán Sissi rögtön lerohant.
- Kiszaladtál. Ő is kiszaladt. Aztán visszajött csurom vizesen. De te nem jöttél. Szóval mi van?
- Semmi – vontam meg a vállam. Három pár szemöldök egyszerre szaladt a magasba. – Jó, elmondom – adtam meg magam. – Összevesztünk.
- Bunkó volt?
- Érzéketlen?
- Megbántott?
- Belelökted a pocsolyába? Mer’ ha nem, megteszem – tette hozzá Anita. Lefogadom, 2 másodperc alatt kitervelte az esetleges merényletet.
- Mekkora zűrt kavart ez az egész? – kérdeztem.
- Elég nagyot – húzta el a száját Zsani. – Következő szünetben már mindenki erről beszélt.
- De honnan tudták, mi történt? Vagyis hát tudják az egész sztorit?
- Nem, azt mi sem tudjuk, de gondolom, majd elmondod… Amúgy mindenkinek abból esett le a szitu, hogy nem voltál Dávid mellett, aki, ugye, elég rövid pórázon tart, aztán meg Zoli visszajött vizes pólóba, ami rögtön feltűnt a lányoknak, merthogy nem megvetendő látvány...
- Te jó ég! – fogtam a fejem.
Feltűnt, hogy Sissi nagyon hallgatag.
- Mi a baj? – kérdeztem tőle.
- Egy napig nem voltál suliban. Nem kaptál ki nagyon?
- Nem – ráztam a fejem. – De valójában nem ez bánt, igaz?
- Igazad van, nem – túrt bele szőke tincseibe Sissi. Egyértelmű jele annak, hogy nem akarja annyira elmondani, de végül beavatott minket. – Nem tudom, feltűnt-e nektek – intézte először Zsanihoz és Anitához a szavait. – hogy most, mikor Kamilla már második napja sem jött, Zoli és Kristóf hozzánk szóltak. Úgy értem beszélgettek is velünk, nem csak odaköszöntek, ahogy szokták.
Hallgattunk.
- Ennyire zavarom Zolit? – rágtam a szám. Sissi szomorúan bólogatott.
- Sajnálom.
- Valójában igaza van – sóhajtottam.
- Kinek? – kérdezték egyszerre.
- Zolinak. Semmi oka rá, hogy kedveljen – néztem a plafont sűrűn pislogva. De a könnyeim újra kibuggyantak.
- Kamilla? – hallottam Sissi hangját.
- Hm?
- Tudod, milyen nap lesz holnap?
- Szerda?
- A Béke-nap.
- Milyen Béke-nap? – néztem rá értetlenül. Aztán leesett. – Basszus!
A Béke-nap egy a hiperaktív barátnőm kissé őrült ötletei közül. Még év elején Sissi összeveszett Kristóffal, Zoli legjobb haverjával, kibe nem mellesleg szerelmes is. 15-én békültek ki, úgyhogy ezt a napot közösen kinevezték Béke-napnak, amikor mindenki szereti egymást.
- Arra gondoltam, hogy nálad tartanánk meg – folytatta Sissi. – Mivel te beteg vagy, a hagyományokat meg ugye tartani kell – ennél a résznél csak forgattam a szemem, de nem fűztem hozzá kommentárt. – átjönnénk hozzád. Anita, Zsani, Zoli, Kristóf és én.
Eddig feküdtem az ágyamon, de a teljes ötletet meghallva olyan gyorsan ültem fel, hogy a laptop kiborult az ölemből.
- Klassz a lámpád – mondta Anita folyamatosan nevetve.
- Bocs – állítottam vissza a gépem. – De szó sem lehet róla.
De ez vagyok én: könnyen meg tudtak győzni. Meg hát miről is szól a Béke-nap? Arról, hogy mindenki szereti egymást. Talán ez majd vezet valamire Zolival. Talán…

(Zoli)
Az, hogy Kamilla már a második napja hiányzik, egészen kellemes. Nem kell végignéznem, ahogy azt játsszák Dáviddal, hogy ő a fal, a srác meg a tapéta. Nem hiszem el, hogy Kamillát nem idegesíti.
- Zoli! – riasztott fel Gergő a gondolataimból.
- Mi az?
- Hányat adsz?
- Kire?
- Zsanira.
- Ja, hatot – esett le, miről is beszél. Ugyanis Gergőék rávettek, hogy vegyek részt a csajok pontozásában. 1-4 rossz, 5-7 átlagos, 8-10 jó. Vagy valami ilyesmi.
- Oké, ki jön? – nézett körbe Gergő.
- Brigi – válaszolt Peti.
- Rendben, ki mennyit? Én 3 – kezdte Gergő.
További pontok: 5, 2, 1, 7.
- Kristóf! Ennek mennyi az átlaga? – ordította át a fejem fölött Gergő Kristófnak.
- Aaa, ott nekem van egy fülem – húztam be a nyakam, mert a következő pillanatban Kristóf ordította vissza az eredményt.
- Három!
Szóval mindkét fülemre megsüketültem.
- Sissi? – ugrottak a következő névre, amire Kristóf felkapta a fejét. A Sissire érkező pontszámok: 10, 9, 10, 9.
- 9, 5 – mormogta Kristóf, nem nagyon tetszett neki, hogy nem csak ő, hanem mások is hajthatnak Sissire. Gergőnek is feltűnt, hogy valami gáz van, ezért oldalba lökte Kristófot. Rajtam keresztül.
- Mi van? – ordította. Újfent a fülembe.
- Semmi – fordította el Kristóf a fejét.
- Ja, jó – vonta meg a vállát és folytatta. – Kamilla?
Most én figyeltem feszülten. Pontszámok: 10, 10, 9.
- Zoli? – fordultak mind felém.
- 6 – mondtam, mire hirtelen nagyon nagy csönd lett.
- De mér’? – kérdezte Gergő.
- Csak egy dolgot mondj, amitől különleges lenne – vágtam vissza.
- Ó, te nem láttad tavaly. Tök átlagos volt, mint egy gördeszka, aztán visszajött nyári szünetről, és… vááá! Azonnal befűzte Dávidot. Érted nem?
- Ja. Sajnos – húztam el a számat.
Gergő elhallgatott egy kis ideig.
- Úgy érted, sajnos, hogy érted, vagy sajnos, hogy befűzte a Dávid gyereket? – vakarta meg a fejét, aztán, még mielőtt háríthattam volna, leesett neki. – Jaaaa. Srácok, az új gyereknek tetszik Kamilla. Csak útban van Dávid, mi? – karolta át a vállamat.
- Honnan veszed, hogy tetszik? – tettettem az értetlent.
- Például onnan, hogy látom.
- Mit látsz? – röhögtem fel, mire úgy tett, mint aki nagyon gondolkodik. Aztán sorolni kezdte és ezzel övezetesen folyamatosan, fokról fokra törölte le a mosolyt a képemről.
- Ott van Daniella. Két-három napja jártok, de már menekülsz előle. Azóta nem beszélsz Kamillával, mióta összejött Dáviddal. És kirohantál utána az esőbe. 6 pontot adtál rá. Utálod. Tehát tetszik.
Összenéztünk Kristóffal és ezzel együtt meg is egyeztünk, hogy nincs értelme vitatkozni.
- De ne aggódj – folytatta Gergő. – A haverokkal úgy elintézzük Dávidot, hogy ezerszer is megbánja, hogy randira hívta Kamillát.
- Az baj, ha nem bízok az elintézési módszereidben?
- Nyugi – Gergő Rafael felé fordult. – Mit is mondott az ofő, Kamilla meddig fog hiányozni?
- Egy hétig.
– Király! Akkor nem fogja megtudni – Gergő gondolatban már el is kezdte volna szőni a terveket, ha éppen nem néztem volna egy kissé furán rá. – Miért, szerinted majd Dávid felhívja azzal, hogy helló, szivi, szétvertek valami huligánok?
- Jó, értem – nevettem fel. Ha, így állunk, akkor áldásom rájuk. Mármint az ötletre. – De nem lehetne valami más?
- Ne verjük szét? –döbbent meg Gergő.
- Ne – ráztam a fejem nevetve. – Majd zaklatjuk telefonon.
Délután Kristóffal mentem haza, direkt elkerülve Daniellát. Gergőnek igaza van…
- Hé, ezt figyeld! – tolta elém hirtelen Kristóf a mobilját.
- Mi az? – olvastam el az üzenetet.
Sissi üzenete: Hahó, holnap Béke-nap, találkozunk 4-kor Kamillánál. Pizzát a fiúk hoznak :P! S
- Ezt én nem hiszem el! – tettem zsebre dühösen a kezem. Ez most pont nem jött kapóra.
- Ugye, én sem. Mindig nekem kell pizzát szerezni – helyeselt Kristóf is.

BALOGH DÓRA (12.b., Encsencs, / felkészítő nevelő:Tanyik Józsefné)

A csend

Csend, mi némán szavakat szül,

Csend,minek szava mélyebb a tengernél,

Csend, mi oly ritka mint az el nem fogyó gyertyaszál,

Csend, mi messzebbre él mint a szél,

Csend, mely tisztább a víznél,

Csend, mi velem marad örökké

Mi társam lesz a rideg földben!

A csend szava

Csend, mi néha többet mond minden szónál,

Csend kinek rideg szürke és magányos,

Kinek a bánatra mutat,

De nekem a csend az életre utal,

Mert a csend hangos és tiszta,

Mi másnak nem szól nekem mégis sokat mond,

Meghallom mit addig nem,

A csend átkarol óv és véd , mint a lágy anyai érintés ,

Óv, attól amit nem kell meghallanom,

Óv, a fájdalomtól,

Csend, tán sok mindenkinek semmi,

De nekem minden!

Élet

Az élet egy játék amit játszani kell,

Taktikázni lépegetni nem adni fel,

Megtenni azt amit nem merünk,

Dönteni abban amitől rettegünk,

Gátakat ugrani, hegyeket megmászni,

Bízni magunkban és társat találni,

Nem várni a jóra hanem tenni érte,

Mert egy életed van, hát ne dobd félre!

Hiányod örökre bennem él

Csak fekszem a semmibe,

És várom a csodát,

Várom, hogy újból halljam a hangját,

Csak fekszem, és körül vesz az űr,

Csak fekszem, és nézek,

Nézek a messzibe már,

Nézem ahogy futnak a fák,

Úgy haladok, hogy egy közben helyben állnék,

Haladok és vissza felé vágynék…

Csak fekszem a semmi közepén,

Nincs se levegő, se fény

Csak fekszem , és várom

Várom, hogy újra lássam,

Várom, hogy újra karomba zárjam,

Csak fekszem, és fekszem,

És nem érzek semmit,

Mi bennem volt kiölte a hiányod,

Csak fekszem, és vagyok,

Nem alszom… csak ébren álmodom.

Csak fekszem, és várom, hogy felkeljen a nap,

És új fényt hozzon a Csillagok alatt….

************************************

Ki az …?

Ki az, ki mosolyt csal arcodra?

Ki az, ki melletted áll a harcokban?

Ki az, ki tudja szíved vágyát?

Ki az, ki tudja lelked álmát?

Ki az , ki, ha melletted van nem félsz?

Ki az, ki, veled van elönt a fény?

Ki az, ki, tudja minden titkod?

Ki az , ki, veled él titkon?

Ki az, kivel nem áll közétek az idő és a tér?

Ki az, kivel nem kell szó, hogy megértsd?

KI az, ki, ha bajban van érzed?

Ki az, kiért az életed adnád, ha kérne?

Ki az, ki többet ér minden kincsnél?

Ki az, messzebb lát a mennynél?

Ki az, ki messzebb menne érted az égnél?

Ki az, ki lelked másik fele ?

Ki az? Ki az? Ki, aki tudja a válaszok?

Ilyen ember van, vagy csak álmodom?

Ki az, ki jobban szeret önmagánál?

Ki az, ki igazabb minden szónál?

Ki Ő, ki fogja a kezem?

Ki Ő, ki szorítja a szívem?

Hogy valójában ki Ő ?

Mixtai Márta

*Iskola neve: St. Gertrudis Ellwangen ,Németország*
*Felkészítő nevelő neve: Vasvári Alíz*

A nevem Alexia, és egy kis görög halászfaluban lakom a szüleimmel. Egyke vagyok, ám így igen csak unalmas minden. Történt egyszer egy nem is olyan szép napon, hogy kedvem támadt kimenni a partra. Anyukám óva intett engem a hajókon dolgozó emberektől, meg a kóborkutyáktól, ám nem sokáig törődtem vele, mikor meghallottam a halászhajók tetején ülő sirályok vijjogását, a kék eget láttam magam fölé borulni és megannyi árust láttam a parton, akik messze föld portékáit cserélték értékes halakra és gyöngyökre. Rögtön vettem is egy pár gyönyörű papucsot meg egy színes nyakláncot, azokból a gyöngyökből, amiket a parton találtam nem is olyan régen. "Kint voltam a parton és a sirályokat etettem kenyérmorzsával meg romlott felvágottal, mikor megpillantottam egy csomó kagylót a parton. Gondoltam hazaviszem őket. Anyukám biztos meg tudná őket főzni.-gondoltam és már kaptam is fel őket. Ám ahogyan hazaértem, nem találtam senkit, így gondoltam megpucolom előre a kagylókat, azzal is csak segítek. Ahogyan pucoltam és pucoltam, nem is vettem észre, hogy a héjakban három fehéres-ezüstös gyöngyöcske van. Éppen akartam kidobni, mikor az ablakon beszűrődő kicsiny fénycsóvában megcsillantak és észrevettem őket, így kivettem azokat és eldugtam, gondoltam egyszer majd hasznát veszem."Így hát ez is történt és még maradt is egy gyöngyöm. Azon gondolkodtam, hogy mit is vegyek ezen, mikor mély hangok ütötték meg a fülemet. Letérdeltem egy fonott kosár mögé, ami egy öreg férfi standja mellett állt és észrevettem két öltönyös férfit, akik egy öreg nő elől zárták el az utat. Az oldalukon fegyver lapult, én pedig ijedten hőköltem hátra, errefelé még soha sem jártak ilyen emberek.

-Ide a pénzzel asszonyom!-parancsolta az egyik, mire az idős hölgy remegve nyitotta ki a táskáját és adta oda az összes értékét, amilye csak volt.

-Ennyi nem lesz elég, néni!-vetette oda neki a másik.

Ütésre emelték a kezüket, de ekkor muszáj volt tennem valamit. És mert csak egy méterre lehettem a két férfitól, egyetlen ugrással ott termettem az öreg nő és a férfiak között, így egy hatalmas pofon csattant az arcomon és egy kemény jeggyűrű ütését éreztem. A hölgy ijedten szaladt el onnan, én pedig egyedül maradtam a két férfival.

-Ni, egy kislány.-lepődött meg az egyik, mire a másik vigyorogva felhorkant.

-Nos,nos, kis hölgy!-ingatta meg az orrom előtt a mutatóujját-Ezt bizony nem szabad, nem akadályozzuk a maffiabácsik munkáját.-szája gonosz mosolyba körbült.

-Miért akarták megütni azt a nőt?-kérdeztem bizonytalanul.

A férfi nem válaszolt, hanem karon ragadott és behúzott az egyik sikátorba. Most már nem tűnt olyan nyájasnak mint azelőtt, az arca gonosz fintorba torzult és lecsatolta a fegyverét az oldaláról. Tudtam, hogy olyanba ártottam bele magamat, amibe nem kellett volna. Remegtem a félelemtől, görcsölt a gyomrom és izzadtam. Egy örökkévalóságnak tűnt mindez, holott a valóságban csak fél perc lehetett, mire férfi levette a fegyvert, kibiztosította és végigmért engem. A másik a karomnál fogva tartott a helyemen, olyannyira szorosan, hogy szinte égetett a keze, a vékony ingemen keresztül.

-Mit akarsz tenni?-kérdezte tőle a másik, mire az rám szegezte a fegyvert.

-Ezt.-majd meghúzta a ravaszt, előttem pedig elsötétült minden.

Nem éreztem fájdalmat vagy meleget, nem éreztem semmit, csak tompa nyomást a fejemben, hisz minden bizonnyal oda célzott. Még éltem, mikor a földre rogytam és felsejlett előttem egy homályos kép az aszfaltról. Macskakővel kirakott útba koccant a fejem, de addigra már örökre lehunytam a szememet.

Nem volt ez egy hosszú történet, de annál többet jelentett mindez nekem. A családom és a barátaim hazavártak engem, mindannyian féltettek, anyukám pedig még tanácsokat is adott. Én pedig nem hallgattam rá, ezért meg kellett halnom. Lelőtt engem egy ember, akit nem is ismertem, de aki annál gonoszabb és ördögibb. Ő volt Maffiabácsi.Két évvel később vagyok valahol. Nekem a templomban a pap egyszer azt mondta, hogy ha jó leszek, és meghalok, akkor olyan helyre kerülök, ahol minden fényes és szép, ahol minden úgy néz ki, mint a földön, de még sem az, mert itt olyan emberek vannak, akik meghaltak, mint én, de csak olyanok, akik soha sem tettek semmi rosszat. Kicsit féltem az elején, hogy én nem ide kerülök, hanem arra a másik helyre, ahol csak a gonosz emberek vannak. Talán nem kerülök oda, mert egyszer elvettem apu édességét és ettem belőle, vagy mert a barátnőmtől egyszer kölcsönkértem egy pólót és azóta sem adtam vissza neki. De aztán nem kerültem sehova. Vagyok is, meg nem is. Ahol én vagyok, az egyik helyhez sem hasonlít, amiről nekem meséltek. Ezen a helyen minden tárgy, amit valaha láttam és látnom kellett volna, itt lebeg a szemem előtt. Körülöttem. Alattam és felettem álmok és vágyak úsznak el. Mellettem pedig tárgyak, amiket a kezembe vettem, láttam az újságban, a városban, a vásárokon vagy a tengeren. Én magam is lebegek, a lábam soha sem ér földet, kedvemre úszhatok a rengeteg tárgy között, de nem jutok sehova. A testemet nem látom soha, de tudom, hogy még mindig abban a vászoningben és rövidnadrágban vagyok, amiben meghaltam. A szandálomat elhagyhattam, hisz ha megbozgatom a lábamat, nem érzem a talpamhoz tapadva azt a régi műbőr felületet, amelyben egész nyáron járkáltam.

És egyszer a kezembe akadt egy újság, amiben a következő cikket olvastam:

Brutális gyilkosság a stégen!

Az eti órákban, egy eldugott sikátorban egy kislány holttestére bukkantak a járókelők, majd rögtön hívták is a hatóságokat. A vizsgálatok során kiderült, hogy Alexia Podolus csupán 12 éves volt, mikor egy kegyetlen gyilkosság áldozata lett. A személyes tárgyai között többek között egy pár papucsot, meg egy nyakláncot találtak. A szandálját az elkövetők mellé helyezték el.

-A kislány főbe lőtték, majd elrejtették a holttestét a sikátor szemetesei közé.-hallhatjuk a vezető nyomozó megdöbbentő jelentését a gyilkosság utáni órákban.

A járókelőkkel sajnos nem sikerült újságunknak riportot készítenie és bár a rendőrök sem voltak hajlandóak sokat elárulni, egyet azért még sikerült megtudnia leleményes újságírónknak hála:

-A hatóságok nagy erőkkel keresik a tetteseket, ám minden bizonnyal a görög maffia állhat a történtek mögött. Az utóbbi időkben igen csak sok hasonló eset történt, miután mindenhol öltönyös emberekről szereztünk tudomást, akiket a járókelők láttak.-mesélte a nyomozóhelyettes, Adrian Greek, aki angliából érkezett nemrég országunkba.Nyugodj békében, Alexia!

-Szóval így végeztem.-suttogtam magam elé, miközben a tárgyak úgy úsztak el mellettem mint egy soha véget nem érő folyó a bánatomból és a könnyekből, amelyeket hullattam akkor.Egyszerre volt már-már morbidul vicces és siralmasan különös hallani a lelkemnek, mi történt a testemmel Ott. Vajon mi történt a szüleimmel? Vajon mit gondolhatnak a szomszédok, a barátnőim, az iskolám? Vajon siratnak? Siratják a testemet? Tudják hol van a lelkem? Ki szeretnék szabadulni a mai napig, hogy elmondhassam mindenkinek, mi van velem, hogy igen is tudom, hogy ki vagyok, hogy hol vagyok és hogy igen is élőnek érzem magamat, hiába, hogy meghaltam. Amióta mindez történt, azóta sokat gondolkodtam olyan dolgokon, amik a nagy tudósokat is mindig foglalkoztatják. A halál egy olyan fogalom, amelyet azok használnak, akik nem tudják milyen meghalni. A halál nem jó szó arra, ami ilyenkor történik, de én nem tudok rá szót kitalálni. Körülírni is nehéz lenne az érzelmeimet.A halál az a dolog, amitől minden ember retteg, döntse el mindenki, miért. Azért félünk tőle, mert végleges és visszafordíthatatlan? Mert szomorú és kegyetlen? Mert fájdalmas? Nem. Azért, mert félünk az ismeretlentől. Mert nem tudjuk, mire számítsunk és ezért, nem tudjuk azt sem, hogyan viszonyuljunk hozzá. A lelke mélyén mindenkinek van róla egy elképzelése, de a valóságra soha sem gondolnánk, mert annyira abszurd és lehetetlen, hogy mindenki csak viccként gondolna ilyesmire. Van, aki az istene mellett képzeli el mindezt, van, aki egyszerűen hiszi, hogy újjászületünk. Bár így lenne!Azóta eltelt két év. Most is ugyanitt vagyok, de nem csinálok semmit, csak mesélek nektek. Ebbe nem lehet belenyugodni, vagy megszokni, ezt nem lehet sem érdekesebbé sem jobbá tenni. Az elkeseredettség és bánat úgy itatja át az embert ezen a helyen, hogy semmit sem tudok tenni, csak napjában többször sírni. Nem vagyok szomjas vagy éhes, nem érzem magam fáradtnak. Csak egyetlen dolgot érzek:

A bánatot.

HEGEDŰS ATTILA / Vác /

Monománia

A férfi, még inkább fiú, a legutolsó vonattal érkezett meg az állomásra. Éjjel volt, még bőven egy óra volt hajnalig. December eleje, a hó szüntelenül esett, amit csak utcai lámpák pislákoló fénye tört meg. A kicsi és nagy hópelyhek között a gyenge erejű fény édesen világított. A kisebb zörej, amit a csehországi állomásra befutó utolsó vonat hagyott maga után lassan-lassan, de egyre halkabb lett, már csak kevésbé törte meg az idilli környezet zenei hatását. Nem fújt a hó, csak esett némán, hangtalanul. A kicsiny házból, ami az állomást szolgálta, belső asztali fények kisebb sorozata tört elő, de csak a közeli környezetét fényesítette be, annyira erős nem volt, hogy a szemben fekvő, nagy lombkoronájú fák sűrű tömegét megvilágítsa.

A vonat elhaladt, a síneken a hó már elkezdett terjeszkedni, de még egy egyszerű fújással lepottyantak volna. A fiú, aki alig múlt tizenkilenc, nagyon szép frakkban feszített a házhoz eléggé közel, egy kisebb aktatáskával a kezében. A peronon állt, mondhatni, egészen pontosan a sín mellett, az elhaladó szerelvényeket nézve. Most érezte először, hogy talán nem kellett volna, nem volt túl jó ötlet leszállni arról a vonatról, de most már nem tehetett semmit. Már nem… A következő vonat csak jó másfél óra múlva fog jönni, de addigra ő már egészen máshol lesz – és nemcsak helyileg.

Kissé feltűrte a bal zakója ujját, hogy megnézze az időt, de pontosan tudta azt, csak olyan rutinból tette. Sóhajtott. A hideg levegőben még látni is lehetett azt a sóhajtást, ami még abban a pillanatban el is oszlott, mint a kámfor. A fiú lenézett a földre, nem akart a messzibe meredő vonat után nézni már, vagy az égig meredező fenyők felé, egyszerűen még itt sem akart lenni. Tegnap este kapott egy üzenetet postán, amiben a több mint másfél éve nem látott felesége írt neki, hogy találkozzanak ezen az állomáson a mai nap. A fiú nem habozott, azonnal vonatra is ült, hogy egész Csehországot átutazva újra találkozhasson a feleségével. Csak ott volt a probléma, hogy a felesége több mint másfél éve halott volt. Épp egy vonat ütötte el, csak épp nem a sínen. Két éve egy cseh terrorista csoport bejelentette, hogy annyi közintézményt fog felrobbantani, amennyit csak tud, ha a kormány fejét nem veszi az akkori miniszterelnöknek. Volt egy közért, egy posta, egy iskola és egy állomás is. A fiú éppen arra sétált a feleségével, akivel még csak pár nap napja voltak házasok, mire a robbanás ereje egy teljes vagonsorozatot lökött le a sínről. Az állomás mellett egy nagyon meredek lejtő volt, aminek a lábánál sétált a fiú a feleségével. A fiú jobb lába tört, de az orvosok úgy-ahogy helyrehozták még a mentőkocsiban – azóta sántít egy kicsit. De a feleség még a mentő kiérkezése előtt meghalt. Bal lába leszakadt, és az egyik vagon alsó széle behorpasztotta a tüdejét. Nyomban meghalt. A fiú azóta nem ült vonatra- egészen tegnapig.

Fáradt volt már, ezért leült az állomás melletti kis padra. Jobb térde irányából enyhe szúrófájdalmat érzett ezért elkezdte simogatni. Hirtelen kijött az állomás forgalmista ura. Nagy, vastag, orosz kabátba volt bebugyolálva, a nyakától egészen a bokájáig. „Hogy rohadna meg abban az orosz kabátjában!” – gondolta magában a fiú, hisz most érezte csak, hogy mennyire is fázik a frakkjában, annak ellenére, hogy nagyon is szép. A forgalmista úr benyúlt a nagy kabátja belső zsebébe, és előhúzta az ezüstből készült, csillogó-villogó cigarettatárcáját. Kivett onnan egy szálat, és rögtön rá is gyújtott. A fiú hosszasan nézte, ahogy a férfi kifújja a füstöt, majd egy újat szív a cigarettájából. Szinte már bambult! Mikor is a forgalmista úr észrevette, hogy figyelik.

- Hideg van, mi? – kezdte a fiú csehül kérdezve, de a férfi nem válaszolt, csak fogta magát a hosszú nézése után, elpöckölte a cigarettáját az ujjáról, ami a pár milliméteres hórétegben azonnal el is aludt, és odaült a fiú mellé.

- Jól tudom, hogy miért vagy itt… - kezdett rá a forgalmista úr. – És azt is jól tudom, hogy nem akarsz itt lenni. Én is eljöttem volna a te helyedben. A mi életünket mindig is a nők határozták meg éppen pozitív, vagy éppen negatív irányban. Bármennyire is ellen akarunk állni a nőknek, nem tudunk. Előbb vagy utóbb úgyis elkezdünk keresni egy másik lányt a legutolsó után, vagy ha éppen nem, akkor összeroppanunk. Van olyan idő, amikor pont egy nő törődése kell nekünk. Akár csak egyetlen egy érintés is, de kell. Akik ezt tagadják, azok szorulnak leginkább erre az érintésre. A nő teljesen őrült, megvető és gyilkos! De pótolhatatlan az életünkben. Szükségünk van rá, hacsak egy rövid pillanatra is rövid életünk során… Kellenek…

Mire a forgalmista úr felállt a padról és szó nélkül elindult szembe, a sűrűn álló fenyők felé. A fiú nem nézett fel, se akkor, mikor a férfi beszélt, se akkor, mikor az megindult a fák erdeje felé. Nem akart felnézni… Nem tudott felnézni, csak mikor jó öt perc eltelt már, akkor felnézett. A férfi eltűnt, mintha nem is lett volna ott. A fiú egyszerre csak lepillantott a padnak azon felére, ahol a forgalmista úr az előbb ült, de csak az ezüstből készült, csillogó-villogó cigarettatárcáját találta ott. Felvette és szétnyitotta; még két szál dohány volt benne. Egy kissé elmosolyodott, mire az egyiket ki is vette. Lassan gyújtott rá, hiszen való igaz, ez volt az első cigaretta a fiú szájában. Persze, mikor kicsi volt, sokszor játszott olyat, hogy mintha egy kisebb ceruza lett volt a cigi, és ő éppen egy nagy, befolyásos cégvezető, de még igazit nem szívott soha.

Mikor meggyújtotta, hiszen egy doboz gyufa mindig volt nála, mert őszintén, ha egy nő dohányzott, az neki tetszett. Azonnal le is szívott belőle egy nagyot, de nem köhögött utána. Orrlyukain fújta ki a füstöt, hiszen mindig is ki akarta ezt próbálni. És valahogy már nem volt feszült abban a percben. Jól tudta, hogy pár pillanat múlva meg fog halni, de már nem érdekelte. Nyugodt volt, szíve lassan vert. Már nem izgatta, hogy valaki ellopja-e a csomagját vagy sem. Már nem izgatta, hogy be fogja-e fizetni időben a gázszámlát vagy sem. Már nem törődött azzal, hogy fájdalmas lesz-e a halála vagy sem. Már nem foglalkoztatták ezek. Jól tudta, hogy ez az állomás már évtizedek óta nem üzemel – ezért is nézett nagyot a mozdonyvezető, mikor a fiú mondta neki, hogy itt akar leszállni. Jól tudta, hogy előbb a forgalmista urat csak képzelte. Jól tudta, hogy az ezüstből készült, csillogó-villogó cigarettatárcát a feleségétől kapta még anno, jóllehet, csak a felesége használta, ő nem – egészen mostanáig. És természetesen jól tudta, hogy az a parfüm, ami most édesen az ott terjeng az orrában, az a feleségéé, aki most itt ül mellette a padon, abban a gyönyörű, rikítóan fehér estélyi ruhában, amit még a fiú vett neki, de már ez sem érdekelte. Most már nem… Jól tudta, hogy ha netán erre téved egy járókelő már csak egy nagyon szép frakkban lévő hullát fog látni, szájában egy szál cigarettával, de már nem érdekelte! A legjobban egy valamit tudott abban a pillanatban; az a járókelő úgy fogja látni ezt a hullát a padon ülve, szájában egy cigarettával, hogy közben mosolyog. Széles, fültől-fülig érő kéjenc vigyorral az arcán, hiszen jól tudta; van még egy utolsó szál cigaretta a tárcájában…

Bogie

Spencer és Katharine már a liftben voltak, ami éppen felfelé vitte őket, de mindketten érezték a súlyt a szívükön, hogy nem rendesen megy a lift, hanem csak döcög, csak cammog felfelé. Nem néztek egymás szemébe, a padlóra meredtek maguk előtt. Délután felé járt már az idő, január közepe táján. Spenceren zakó volt, Katharine viszont egyberuhát viselt, ami egy hosszú, színes szoknyában végződött. A nő kezében egy csokor virág volt, egy kisebb szalaggal átkötve, amit Katharine erősen szorított, annyira, hogy majdnem szét is roppantak a virágszálak a masni között. Spencer észrevette a virágokra levezetett remegést, mire odalépett a nő mellé és megfogta a csokrot szorító kezét. A remegés elállt, a virágok újra tudtak lélegezni, ahogy Katharine is. Spencer hagyta, hadd dőljön a nő a zakójára és ölelje meg szorosan, érezve azt, hogy biztonságban van, hacsak ebben a percben is.

- Nyugalom… nincsen semmi baj – súgta a férfi a nő fülébe, mire Katharine felemelte a fejét Spencer válláról, közben hajának néhány tincse ide-oda ugrált a szemei előtt. – Nem lesz semmi baj… - folytatta tovább a férfi.

- Biztos? – kérdezte a nő már-már teljesen könnyes szemmel. Spencer nem sírt, nem akart, de nem tudott hazudni a nőnek, így csendben maradt. Elvette szemei tekintetét Kathariné elől és a nő csipkés ruhájára vetette. Érezte, hogy nem bírja ezt a helyzetet sokáig, hogy ne kezdjen erőteljesen sírni, de nem akart akkor ott a liftben. Erőt vett magán, nagy levegőt vett és visszanézett a nő könnyes barna szemei tükrébe és megsimogatta a karját. A lift megállt, az ajtó kinyílt és egy végeláthatatlanul hosszú folyosó tárult ki előttük. A kockás csempe mindkét oldalon és a hol nyitott, hol meg csukott ajtók látványának szívbemarkoló látványa nem hagyta őket kilépni a felvonóból. Katharine a szájára tette a kezét és sírni kezdett. Hátat fordított a folyosónak, mire Spencer átölelte.

- Katharine…

- Nekem… nekem ez nem megy, Spence. Nekem ez túl sok. Nem bírom ki. Érzem…

- De vár minket. Mondtuk neki, hogy meglátogatjuk, és biztos, hogy nagyon örülni fog neki. Gondolj csak bele… Számít ránk…

Katharine újra felnézett Spencerre. Hosszú és súlyos könnycseppjei arányosan folytak keresztül a sminkjén. A férfi a zsebkendőjével letörölte a könnyeit, majd átkarolva kilépett a felvonóból.

A nyitott ajtóknál lehetett látni, hogy a benn fekvő betegek köhögnek és hörögnek. Némelyikük már nem is mozgott az ágyában… Spencer eltakarta kezével, hogy Katharine ne lásson be és a nő nem ellenkezett. Ment a férfinak támaszkodva, becsukott szemmel, összeszorított ajkakkal, mire odaértek az ajtóhoz.

Csukva volt. Spencer nagy levegőt vett, bekopogott, megfogta a kilincset, majd benyitott. Orrát a közelgő tél szaga csapta meg…

- Na… végre már… Idetaláltatok? – kérdezte egy mély és kellően rekedt férfi hang a szoba elülső feléből. Bogie, ahogy Spence hívta, az ágyban feküdt, jobb lábát lógatta lefelé a takaró alól. Kórházi köpenyt viselt, szemei beesettek voltak, percenként köhögött, sokszor már vért is köpött. A nagymennyiségű cigaretta elszívása és az alkohol jótékony hatása a férfit az ötvenhetedik évében kapta el. Az infúzió vékony kígyóként tekergett jobb felkarján, amit minden adott pillanatban arrébb is rántott. Volt olyan is, hogy egyszer olyan erősen rántotta meg, hogy az egész tű kiugrott a vénájából és a környező területét összecsöpögtette vérrel. Az ágy mellett egy kisebb szék állt magányosan az egyik szekrénynek támasztva. A karfán egy női kabát lógott lefelé, ami Bogie feleségéé volt, Laurené. Spencer és Katharine nem merte megkérdezni, hogy hol van most Lauren, nem akarták, hogy a férfi elkezdjen pánikolni, hogy nincs itt a felesége. A férfi szerint észre se vette, hogy hiányzik valaki onnan a székről. Biztosan aludt, mikor a nő kiment valamiért…

- Szevasz, Bogie! Hogy érzed magad? – kérdezte Spencer, miközben egy ügyetlen mosolyt erőltetett az arcára.

- Hányszor mondtam már, hogy ne szólíts Bogie-nak? – kérdezett vissza az ágyban fekvő férfi.

- Jól van, jól van… - Spencer megütögette az ágy támláját.

- Hogy érzed magad? Jobban vagy? – lépett oda Bogie-hoz Katharine, miközben egyik kezével a kisasztalon álló üres vázához nyúlt.

- Persze, hogyne! Sokkal jobban érzem magam… - a férfi felköhögött. Torkában erősen érezte, hogy minden egyes elszívott cigaretta kaparja a gégéjét.

A nő beletette a csokrot a vázába, majd közelebb lépett Bogie-hoz és megsimogatta. A férfi nem akarta most elrántani magát Katharine elől, hagyta, hadd simogassák. Érezte, ahogy egyre csak gyengül a szervezete, de nem törődött vele, tovább harcolt ellene.

Egyikőjük sem tudott szólni semmit sem. Bogie maga elé nézett az ágytámlára, amit előbb Spencer megütögetett. Mintha át tudott volna látni rajta. Katharine tovább simogatta a férfi vállát, miközben próbálta visszafojtani a könnyeit. Spencer az ágy mellett állt, kezeit összekulcsolta maga előtt. Bogie-t akarta nézni, de képtelen volt rá. Nem ezt a férfit szerette volna látni, hanem a régebbit, azt, aki tele volt életkedvvel, azt, akinek mindig volt egy csípős vagy, ha a szituáció éppen megkövetelte, egy önbizalom növelő hozzászólása, azt, akit nem érdekelt egyetlen orvos véleménye sem, aki bátran gyújtott rá még a rendelő küszöbén is, aki boldog volt a harmadik felesége mellett és szerette is őt mindennél jobban. Ezt a Bogie-t akarta látni, de ez a férfi már réges-rég, mikor épp idefektették, halott volt…

Hirtelen Bogie elkezdte feltolni magát az ágyból, ezzel megdöbbentve Spencert és Katherine-t. Megfogta az infúzió fémrúdját és próbált kikelni az ágyból.

- Figyeljetek! Figyeljetek, ti sírós bagázs! Mutatok nektek valamit… - szólt oda a férfinak meg a nőnek, mire lelökte magáról a takarót. Spencer kicsit közelebb lépett a férfihoz, ellenben Katharine-nel, aki kicsit távolabb ment. Mind a ketten jól tudták, hogy mi lesz ebből, de egyikük sem akarta.

Bogie a másik lábát is lelógatta a másik mellé és szabadon hagyott kezével elkezdte tolni magát kifelé az ágyból. A jobb lába már majdnem leért a padlóra, amikor a támasztó keze kiugrott a férfi alól és Bogie teljes testével előre esett. Spencer elkapta a férfit a két hónaljánál fogva és próbálta visszatenni az ágyba.

- Ne! Ne, ne… Kérlek, ne tegyél vissza! – szólt oda Bogie Spencernek. A férfi furcsállta a helyzetet, de nem akart ellentmondani Bogie-nak, úgyhogy lassan letette a földre a férfit, úgy, hogy mindkettő talpa rendesen álljon a padlón, majd óvatosan elengedte. Bogie bólintott egyet és lassú csoszogással elindult az ajtó felé. Spencer és Katharine egymásra néztek, de nem szóltak semmit, mindkettőjüknek összeszorult a szája.

Bogie odaért az ajtóhoz, ahol nekitámaszkodott az ajtófélfának. Spencer odalépett gyorsan, de a férfi hamarjában leintette, mondván azt, hogy most nem kell a segítsége. Spencer megállt, de szabadon hagyta kezeit. Bogie, hátát az ajtófélfának nyomva leereszkedett a küszöbre, ahová le is ült. Az infúzióját elengedte és az ölébe tette kezeit.

- Tegyetek bele a zsúrkocsiba és leszáguldok az első emeletre. Gyerünk, kicsi vagyok, beleférek! – mondta oda Spencernek és Katharine-nek, majd kéjencen elmosolyodott. Utána vért köpött. Kis és nagy vérpöttyök keletkeztek a markában, amit Spencer is észrevett. Bogie összeszorította a kezét és a mellkasának nyomta. Nem akarta, hogy így lássák. Behunyta mindkét szemét, de egy nagy könnycsepp kibuggyant szemhéja alól. Az alsó ajkaiba harapott, mikor hirtelen felszipogott. Utána engedte, hadd jöjjön ki a sok év alatt felgyülemlett könny. Egyikőjük sem tudott szólni semmit se. Szinte képtelek voltak rá, mialatt a férfi csak sírt.

Spencer odaállt Bogie mellé és tudva azt, hogy a férfi nem szereti, ha hülyének nézik vagy ha köntörfalaznak neki, így bal kezét Bogie jobb vállára tette. A férfi messzebb lévő kezével megfogta Spencer kezét és erősen megszorította. Már nem sírt annyira, de lassú, csorgó patakokban jött fel a felszínre a könnye, amit a nyakánál kezdődő kórházi köpeny fel is ivott. A férfi ráfogott Bogie kezére, mire a férfi felpillantott rá. Spencer nyelt egy nagyot, megtörölte a szemeit, majd odaszólt:

- Jó éjt, Bogie…

Humphrey lesütötte szemeit és egy csendes, de annál inkább szívből jövő mosollyal visszaszólt:

- Viszlát, Spence… - Spencer szíve összecsavarodott a meghatottságtól. Értette őt. Katharine sírt. Dőlt belőle a könny. Spencer orcáján egy nagy és lassan folyó könnycsepp ereszkedett lefelé, majd behunyta a szemét. - …viszlát…

Humphrey Bogart emlékére

VÉGE

CSIPKÉS BERNADETT (Vác)

A tükör
(Örkény István Leltár c. novellája alapján)

Még korán van. A jegenyesor fái álmosan bólogatnak, és felettük a gomolyfelhők is csak komótosan utaznak az égen.

Eső illat terjeng a levegőben, az éjszaka nagy zápor áztatta a környéket. Már több mint tíz éve élek itt a gátőrházban, de soha nem fogom megunni a dombos táj zivatar utáni látványát. Tökéletesen rálátok az apró halastóra. Benne egy férfi alakja rajzolódik ki, ablakon kihajolva - az a tükörkép engem ábrázol. Csodálom a tükröket. Mind átjáró egy miénkhez olyannyira hasonló, mégis varázslatosabb világba. De ez a kapu könnyen szertefoszlik. Elég, ha eltörik a tükör, vagy jelenesetünkben egy béka ugrik a tóba. Mi ijeszthette meg? Ó. Már értem… A sáros úton egy női kerékpárt látok közeledni. Hm... egy pár szandál, szoknya, ami a szélben lobogva arcátlanul csapkodja a csomagtartót, milflőrmintás blúz, ez az asszony nem lehet más, mint Debóra, a fiatal riporter. Vajon mi szél hozta ide? Nem hiszem, hogy ilyen öltözékben kirándulni támadt kedve. Az eltűnt lány után kutatna? Nincs idő elmélkedni, egyre közelebb ér, új kerékpárnyomokat hagyva maga után. A becsukódó ablak halk nyikorgását máris kopogás követi. Kinyitom az ajtót. Úgy látszik, Debóra tényleg az én társaságomat választja. Szokásos lerázhatatlan stílusában kérdezget a nemrég eltűnt tinédzserről. Válaszomat egy kiáltás szakítja félbe. A pincéből jött. A riporter is meghallotta és most már szeretne körülnézni a házban. Ebből a látogatásból nem sülhet ki számomra semmi jó, de kezelhető a helyzet. A hölgy kíváncsisága felülkerekedik ösztönein és belép a házamba. Magára hagyom kisidőre. Mire visszatérek a szobába, újabb kiáltás, az előbbinél még hangosabb szűrődik a pincéből. Debóra mögött állok. A kétségbeesett hang forrását próbálja megtalálni. Megérzi jelenlétemet és felém fordul. Óriásira tátott szájában megcsillant a hátsó foga amalgám tömése. Ezzel a mozdulattal az előbbieknél is hangosabb sikoly tört ki torkából, de belefojtottan egy, a mellkasába fúródó tükörszilánkkal. Csönd…

Most már nem zavar senki engem, és vendégemet a pincében.

Nóra

Lépteim kopogása a nyirkos macskaköveken durván metszi ketté az éjszaka puha csendjét. Az utcai lámpák álmosan pislákoló fényében csak egy-egy kóbormacska árnyéka suhan el.

Sétáim alkalmával gyakran süllyedek messzi évek történetei közé, vagy töprengek jelentéktelen ügyeken olyan lelkesedéssel, mintha nem kevesebb horderejűek volnának a világ megváltásánál.

Ezen az estén is messze kalandoznak gondolataim, a múlt létráján leereszkedve, a fáradhatatlanul nyüzsgő tömegben egy forró nyári délutánon. Szaladt felém, könnyű ruhája lobogott mögötte. Csokoládébarna szemében földöntúli lánggal égett az izgalom. Azonnal elfelejtettem a várakozás feszült, kínzó perceit. Akkor ő késett. Vajon csalódást okozok neki, vagy meglágyul szíve szíve találkozásunkkor?

Meglepetten térek vissza a jelenbe, mikor egy pocsolya szennyes vize csobban lábam alatt. Egy hozzám hasonló kósza járókelő siet el mellettem, zavartan ügyelve arra, hogy kerülje tekintetemet.

Alkoholgőzös nevetéstől zengő csoport ismét emlékfoszlányokat idéz fel bennem. Fülemben csilingel feleségem kacaja, mely egykor kecses halként úszott tova a szélben. Fiatal hévünket nem rágta még az élet undok férge.

Céltalanul bolyongok, meglehet újra és újra ugyanazok a házak figyelhetik fásultan miként tükröződik sötét alakom ablakaikban. Ideje lenne haza indulnom. Hol lehetek? Az épületek gúnyos vigyorral mulatnak tanácstalanságomon. Rendíthetetlenül méreget a kárörvendő társaság gyászköpenybe burkolózva, közülük egyetlen tündöklő kirakat tűnik ki. Különös érzésem támad, megbabonázott rovarként indulok el a fény irányába.

Az üveg mögött bűbájos porcelánbabák üldögélnek. Kilép egy idős hölgy az üzletből, ujjait karom köré fonja, gyengéd de határozott mozdulattal jelzi, hogy kövessem.

A helyiség nem is bolt, sokkal inkább műhely. Egész falakat befedő polcokon nyugszik tündéri szépségű babák tömege. Közülük a legszebb fehér csipkével szegélyezett, mályvarózsaszín ruhát visel,. Hamvas arca kiemeli barna szemeit. Sértődötten mered rám, mintha lelkem legmélyére látna. Megijeszt, mégis leírhatatlan erővel késztet arra, hogy megérintsem. Fürtökben vállára omló gesztenyeszín haja után nyúlok, mikor megszólal a néni.
- Nyugodtan elviheti.
Hosszú percek alatt most beszélt először. Hangja halk, rekedtes, ennek ellenére szinte parancsoló. Mielőtt megköszönhetném folytatja.
- Bár nem ismerem, úgy hiszem Ön az emberek legrosszabb kategóriájába sorolható. Lélegzetvételnyi szünetet tart. Ráérősen arrébb tesz egy tűpárnát, aztán ismét felém fordul.
- Elvakultan sóvárog a boldogság után, mámorító, különleges pillanatra vár, Így marad láthatatlan Ön előtt az elérhető öröm.
- Miből gondolja?
Kérdésemet elengedi füle mellett és tovább matat az asztalon.
- Sajnos én magam sem tartozom különb kategóriába, de az én koromban már nehezen viselem a változást. Megkínálhatom esetleg egy csésze teával?
- Nem, köszönöm. Azt hiszem indulnom kéne…

Rövid társalgásunk alatt elállt az eső. Emlékét csak a csatornák felé igyekvő, megduzzadt vízfolyások őrzik. Kezemben új útitársammal, otthonom felé veszem az irányt, reménykedve, hogy ösztöneim a megfelelő utcát választják. Biztos vagyok benne, hogy a kicsikéim örömmel fogadják majd szerzeményemet. Talán Nórának nevezem el. A feleségem után.

Sötétben is azonnal sikerül a kulcsot az ismerős zár nyílásába illesztenem. Levetem átázott kabátomat, igyekszem csendesen eljutni a szobámig, hiszen alszanak. Óvatosan lenyomom a kilincset, belépek és... Megfeledkeztem a szoba közepén terpeszkedő ládáról. Ahogy kiborulnak a könyvek, velük együtt én is a padlón landolok. Azonban a tompa puffanást éles csörömpölés kíséri. Oldalamon fekszik Nóra. Elbűvölő arca apró darabokban szóródott szét. Felébredtek. A szürke félhomályban kicsiny porcelán kezük vádlón mutogat felém. Naivan reménykedtem hallgatásukban, de tovább nem tűrhetik gyarlóságomat. Hisztérikus hangjuk egyre dagad, dobhártyámat szaggatja. A földön kúszva hátrálok. Talán ha feleségem mellé temetem őket, elcsendesednek, megszabadulhatok ítéletüktől. El is kezdem a parketta felfeszítését. De ó, mi jogon döntenék ártatlan teremtmények életéről?

A hűvös konyhakövön ülve forróság hömpölyög végig ereimben. Lebegek. Opálos köd borítja a valóságot, ezen keresztül látom a csuklóm körül terjengő bíbortengert. Számtalan lidérces éjszakámon kísértő kép tér vissza e pillanatban: feleségem fehér ruháját vér áztatja, engem néz. A babák eszelős vijjogása lassan távolodik. – „Jó éjt királyfi; Nyugtasson angyal éneklő sereg.” Vajon megérdemlem az édes halál békéjét?

Legjobb barátnőimnek

Legfontosabbak nekem ti vagytok.
Jóban-roszban melletettek vagyok,
Barátság nyíla segít engem.
Soha el ne feledjelek titeket.
Habár néha összeveszünk,
Sokmindenben egyetértünk.
Nincs olyan ember aki szétválaszt minket,
Életem végéig szeretlek titeket

Fáj

Fáj látni, hogy már nincs velem,
Fáj érezni, hogy már nem szeret.
Fáj látni, hogy mást ölel,
Fáj látni, hogy mást szeret.

Fáj a szivem, ha rá gondolok,
Fáj a lelkem, ha rá pillantok.
Fáj elmondani, hogy mit érzek,
Fáj, hogy viszonzást nem érzek.

Csak egy egyszerű lány

Egy szeptemberi napon megkezdődött az iskola. A gyerekek első napjukat töltötték. Ismerkedtek!
Ebben az évben új osztálytársat kapott a VI. osztály. Egy lány volt, az akit Annának hívtak. Pár hete költöztek ide szüleivel.
Az osztályfőnök bemutatta a gyereknek. Elmesélte, hogy hogy s mint költöztek ide. Miután bemutatta a gyerekeknek, a
gyerekek is bemutatkoztak. Kiosztották a könyveket, és hazamentek. Anna másnap reggel iskolába ment. Mivel őt még senki
sem ismerte, mindenki róla beszélt, hogy: " Ő milyen csúf, hogy neki most mindenbe kedveznek mert ő új az iskolában ". De
persze nem így volt. Anna szeretett volna barátokat szerezni, hisz senkije sem volt. Mindenki csak őt piszkálta és lenézte.
Senki sem ment oda hozzá és mondta volna, hogy " Szia. Meg szeretnélek ismerni. Lehet róla szó ? "

Mindenki a külsejéről, a külső szemmel nézett énjét látta. Pedig Anna kedves lány volt, és a maga módján szép is. Csak senki nem törődött azzal,, hogy megismerje őt igazán. ... Az egynapos piszkálás után Anna örült, hogy hazamehetett. Hazafelé indult. Útközben egy hetedikes fiú szólította meg. Annának már nagyon elege volt a sok piszkálásból, ezért úgy tett, mintha nem is hallaná, hogy szólítja a fiú. De a fiú kiváncsi volt, hogy milyen is valójában a lány. Utánaszaladt. Megszólította és így szólt:
- " Az előbb szólítottalak, de te rám se hederítettél! Én nem szeretnélek kicsúfolni, egyszerűen csak meg szeretnélek
ismerni! " - mondta.
- Meg szeretnél ismerni?! Egy magamfajta lányt egy magadfajta fiú ?! - kérdezte a lány
- Persze! Nekem semmi bajom veled. Nem is ismerlek. És én nem ítélkezem olyan ember felett, akit nem ismerek. Hisz
senkinek sem esik jól, ha olyan dolgot mondanak rólad, vagy másról, ami nem is igaz, csak azért, mert nem ismernek.
A lány mosolygott, és bemutatkozott, majd utána a fiú is. A bemutatkozás végére a lány hazaért. Megköszönte a fiúnak, hogy
nem ítélte el őt, és elköszönt tőle. Otthon a lány mindent elmondott édesanyjának. Másnap a lány és a fiú egész nap együtt volt.
Ezt az egész iskola látta, és a fiút is elítélték, mert a lánnyal volt. Valami különös csoda folytán az elítélést a fülük mellett
elengedték, mert tisztába voltak azzal a tudattal, hogy vagy csak az irigység ,vagy az elítélés beszél belőlük. Pár hét múlva az iskolába suli-bulit rendeztek. A lány nem akart elmenni. Hisz egy olyan helyre, egy olyan közösségbe senki sem akar elmenni, ahol mindenki csak szekálja, ahelyett, hogy buliznának és jól éreznék magukat. De a fiú rávette Annát, hogy mégis elmenjen. Végül elmentek a buliba.A lány gyönyörű volt. Az előző lány helyett, aki eddig a légynek sem tudott ártani, visszataszító, régies ruhája, egy gyönyörű " angyal " lett. A bulin mindenki csak őróla beszélt. Arról, hogy eddig, hogy nem vették észre, hogy milyen szép, vagy , hogy milyen rosszul eshetett neki az, hogy megvetették, elítélték, lenézték, kigúnyolták ?! Az osztálytársai és a többi gyerek ,aki kigúnyolta , mind mind bocsánatot kért tőle. Anna nagyon boldog volt, hogy rájött,hogy milyen is Ő valójában. Ezért nagyon hálás volt a fiúnak is, hogy rávette, hogy jöjjön el a buliba. A buli végén a lányt választották meg " bálkirálynőnek ". Attól a naptól fogva Anna soha nem volt szomorú. Voltak barátai, akik szerették Őt, és volt szerető családja is. Ennél nagyobb boldogságot nem is kérhet egy ember.
Az iskolások egy fontos leckét tanultak meg a barátságról és a kinézetről. Hisz lehet valaki csúnya, öltözhet régiesen, de
hogy milyen is valójában, azt csak kevés ember láthatja, ezét nem kell ítélkezni mások felett. Mert lehet, hogy külsőleg semmit nem ér de belül kincset rejt.

De szeretnék ...

De szeretnék jónak lenni,
Szüleimnek szót fogadni.
Megbecsülni jóságukat,
Mindennapi munkájukat.

Megígérem, meg is teszem,
Mert nekik köszönhetem az életem.
Ha meglátják, hogy fényes a szemem,
Megkérdezik: " Mi bánt ? " engem ?!

Ápolgatnak, vigasztalnak,
Ők azok, kik mellettem vannak.
Ezért becsülöm én őket,
Az én drága szüleimet !

Álmok

Minden este álmodok, álmodom egy szebb, jobb világot, ami csak a képzeletemben létezik, ahol mindenki jó, senki sem hibázik. De ez csak álom! Álmomban minden, amit eddigi életem során elrontottam, kijavítom. Reggel borzasztó, szörnyű, keserű abból a boldog életből felkelni, és szembesülni a valósággal. Mostanában gyötör egy álom, minden éjjel visszatér, és szinte őrületbe kerget. Soha senkinek nem beszélhetek róla, nem lehet.
Mikor jön az öltöztetőnő, én már megágyaztam és türelmesen várom és fésülöm a hosszú hajam. Mindig elnézést kér a késéséért, hogy nem jött előbb, és megváratott, többet nem fog késni- ígéri meg. Soha nem késett, én már 5 óra tájt felkelek. Minden reggel megkérdezi, hogy aludtam az elmúlt éjjel, miközben feladja rám a fűzőt és a ruhám. Mindig ugyanazt a választ kapja tőlem: bárcsak ne kellett volna felkelnem. Mikor felöltöztetett, utána befonja a hajam, és kontyba tekeri, és elindulok a verandára reggelizni, ahol már várnak. Miközben a kastélyon keresztül megyek, hallom, hogy nevetnek, és kérdezik, hol vagyok. Mikor megpillantom a verandán álló embereket, boldogság járja át a szívem: rég nem látott unokafivérem érkezett haza üzleti útjáról, szaladok felé, és beleugrok a nyakába. Belesuttogom a fülébe: „hiányoztál”; letesz, és jól megnéz, majd így szól:- Nagyon csinos vagy! Hogy-hogy nem mentél még férjhez?

Az arcomra kiült a szomorúság, és ezt ő is észrevette; hogy ezt más ne vehesse észre, felkiált:
- Lujzikám, tudom már, azt hitted, elfejtettelek nagy utazásaim közepette, de ne félj, nem. Gyönyörű ruhákat hoztam neked Párizsból, Londonból.
- Kolos, éppen akartam kérdezni, hogy ilyen hosszú ideig nem látott unokanővéredre nem is gondolsz! - mondtam már viccelődve. Miközben beszélgettünk, megérkeztek a reggelihez a nagyszüleink. A szüleink halála óta ők nevelnek minket, nagyon tiszteljük őket, és az ő szavuk számunkra is parancs.
- Drágám! Olyan jó, hogy megint mind itthon vagytok – mondta könnyeivel küzdve drága mamánk, aki a világon mindennél jobban szeret minket.
- Fiam, örülök, hogy ismét itthon köszönthetlek téged. – Nagypapa egy igen szigorú ember lett, miután mindkét fiát elveszítette, ezután nem is nagyon engedett magához közel senkit.
- Na, de gyerünk reggelizni! Aztán reggeli közben mesélsz, milyen sikereket értél el – mondta mama kedvesen.
Csodálva hallgattuk kalandjait, és hogy milyen sikeres üzleteket kötött Európa- szerte. Reggeli után a kertben sétáltam, Kolos utánam jött, és mondta, hogy beszélgessünk.
- Látom, hogy bánt valami. Még mindig nem tetted túl rajta magad, igaz?
Nem válaszoltam rá, csak menetem tovább; látta, hogy most egyedül akarok maradni a gondolataimmal. Leültem egy padra, és visszaemlékeztem…
„Férjhez mehettem volna, ha nem vagyok olyan buta. A szeretett férfi mindent megadott volna nekem, és ezt én tudtam is. Igazából én is szerettem, sőt szerelmes voltam belé. Még magamnak se mertem bevallani akkor, most pedig már késő. Jegyben jár egy lánnyal, akinek én mutattam be, és szinte én erőltettem rá a lányt. Vittem a lány szerelmet valló leveleit neki, amiket először tűzbe akart dobni, de én kérleltem, hogy ne tegye, olvassa el, és válaszoljon. Mekkora idióta voltam!!! Mindig meglepett virágokkal, kedves szavakkal, mindig megnevettetett. Nem tudtam értékelni a jót. Még többet akartam én önző, én hülye. Most pedig itt szenvedek, hogy már soha nem lehet az enyém!”
- Kislányom, mit csinálsz itt egyedül?
- Oh, mama, én nem bírom ezt a kínt elviselni!
- Drágám, ne emészd magad! Találsz mást, aki jobb, kedvesebb, és jobban fog szeretni.
- De, mama, nekem nem kell más! Én olyan buta vagyok!!!
- Na, elég legyen! Ma este bált rendezek, a fivéred tiszteletére, gyere, segíts készülődni.
Segítettem megteríteni, feldíszíteni a báltermet, és ezek kicsit elterelték a gondolataimat. Miután mindennel elkészültünk, felmentem a szobámba készülődni, felvettem a gyönyörű párizsi selyemruhát, amit most kaptam, csodaszép volt. Aranyszínű ruha, mindig ilyenre vágytam, a felső része gyöngyökkel volt kivarrva, csodaszép volt a hajam is, nagyon szépre megcsinálták, azt a nyakláncot vettem fel, amit az anyukám hagyott rám. Lementem a bálteremhez, és már ott voltak a többiek, mindenkit egyesével jelentettek be, én maradtam utoljára: „Bejelentem, Máramarosi Elizabet Grófnőt!” Mikor beléptem, minden szem rám szegeződött, úgy éreztem magam, mint egy hercegnő, kivirultam. Kolos megkért, hogy együtt táncoljuk a nyitótáncot, felvezetett a bálterem közepébe, és mikor megszólat a zene, csak úgy szárnyaltunk. Majd mama és papa is csatlakoztak a táncunkhoz, kis idő után mindenki táncolt. Vége lett a nyitótáncnak, Kolos az asztalhoz vezetett, és folyamatosan jöttek a felkérők, egész este táncoltam. Pont Fülöp herceggel táncoltam, mikor lekértek, hátranéztem, és Ő állt ott. Döbbent arccal álltam ott, hogy mit keres itt.
- Jó estét, Grófnő! Szabad lesz egy táncra? –mondta lágy, bársonyos hangon, és amikor a szemébe néztem, olyan érzések töltöttek el, amiket más még soha nem váltott ki belőlem.
Válaszom csak annyi volt a kérdésére: - Igen, szabad!
Pont egy lassú romantikus keringő szólt, amire mindig együtt táncoltunk. Elöntöttek az emlékek.
- Emlékszel, Lujzi, ez a mi keringőnk, mindig erre táncoltunk. Oh, milyen szép idők is voltak azok, gyakran eszembe jut mostanában. Neked nem?
- Igen, emlékszem, szinte minden nap gondolok rád, vajon, mi lehet veled.
- Mért nem írtál levelet, hogy találkozzunk? –kérdezte szigorúan.
- Nem szerettem volna, ha a menyasszonyod féltékeny rám.
- Akkor készülj fel arra, amit mondani fogok most – suttogta a fülembe. – A menyasszonyom tényleg nem kedvel, és elég furcsa dolgokat mond rólad, és én ezeket- sajnos- elhiszem neki többnyire, ugyanis szeretem, de téged viszont ismerlek, és így nem tudok igazságot tenni, ezért inkább Olgának adok igazat, ugyanis vészesen közeleg az esküvőnk napja. Amire természetesen meg van híva az egész családotok, szeretném, hogyha eljönnél.
- Te még ezek után elvárnád, hogy menjek el, miközben te adsz az alaptalan vádakra? Amúgy meg, ha hiszel nekem, miért táncolsz most velem? Meg miért gondolsz rám mostanában annyit?
- Nem tudom. Sajnálom, hogy felzaklattalak. Az esküvőm április 21-én lesz. Viszontlátásra, Grófnő!
Nem tudok, mit mondani, jobb volt, hogy a múltbéli dolgokra emlékeztem csak, de most pedig összetörte bennem még a múltat is. Csalódott vagyok mélyen legbelül, megtört ember lettem, a legjobb barátom volt a legfőbb bizalmasom, és mind ezt egy olyan nő miatt, aki meg sem érdemli őt. El kell őt felejtenem!!! Leültem, és a mamám odajött, hogy elújságolja Fülöp herceg érdeklődött a papánál, hogy szabad- e a kezem. Fülöp okos, jó kiállású, jóképű, udvarias, és gyönyörű bársonyos hangja van.
- Holnap eljönnek hozzánk ebédre, szóval készülj! – mondta mama nagyon izgatottan.
Vége lett a bálnak, és lefeküdtem, és imádkoztam, hogy Ő legyen nagyon boldog, és hogy én legyek nagyon jó felesége Fülöpnek. Elaludtam, és hajnalban felriadtam, rémes álmom volt!
„ Vele álltam a tengerparton, futottunk, játszottunk, ezer ágra sütött a nap, boldogok voltunk ,ugyanúgy beszéltünk, mint ha nem történt volna semmi. Egyszer csak állok vele szemben, nézek mélyen a szemébe, átfogja a derekam, és csak annyit mondok: szeretlek, kérlek, ne hagyj el soha. A válasza így hangzott: - Miért most mondod ezt, már nem tudok változtatni, napokon belül esküvő, és ha ő ezt tudja, akkor nem is kéri meg, mert belé nem szerelmes. „Benned megvan, amire szükségem volt, van, és lesz.” A napfény átváltott viharfelhőkbe, a tenger hullámzott, vad lett, menekülni kezdtünk, de elszakítottak minket.”Nem tudtam visszaaludni, gondoltam, sétálok egyet a házban. Kolos a teraszon ült, és nézte a napkeltét, odamentem hozzá, és megkérdezte, mit álmodtam, hogy nem tudok aludni. Meglepődtem, honnan tudja, hogy álmodtam, és rákérdeztem: - Honnan tudod, hogy álmodtam?
- Amikor kicsik voltunk, akkor is mindig, ha rosszat álmodtál, sétáltál, és velem beszéltél.
Tényleg, én már el is felejtettem.
- Fülöppel jól jársz, Lujzi, tisztességes és vigyázni fog rád! –ezek a szavak megnyugtattak, és visszafeküdtem aludni, délelőtt sokáig aludtam, és készülődtem az ebédre. Az ebéd jó hangulatban telt, és ahogy vártuk, Fülöp megkérte a kezem, mindenki örült, és is örültem, de nem voltam boldog. Április 21- e van! Az Ő nagy napja van. Elkészültem, egy kék ruhát vettem fel, és Fülöp kíséretében érkeztem meg az esküvőre. A menyasszony ruhája egyszerű volt, nem volt benne semmi különleges, az arcán pedig az elégedettség látszott. Az Ő arca megtört volt, és amikor kimondták az igent, akkor éreztem azt, hogy valami véget ért bennem, és valami új kezdődik.

Összetartozunk

Az egész repülőutat átaludtam. A nagy izgalomtól elfáradtam, talán ezért voltam végig kómás! Pedig le akartam fotózni a felhőket. Bár úgy érzem lesz még rá lehetőségem. Furcsa érzés fogott el, amikor az arcomba csapott a londoni szél! Olyan volt mint egy rossz előérzet! Próbáltam nem odafigyelni rá, hiszen Londonban vagyok. Mi baj történhetne? És én sem vagyok már kislány! Nem félek a nagyvárostól. Az ég borult volt és nem volt túl meleg! A nap épp egy felhővel vívott harcot, nyilván ki akart nyújtózni kicsit, hogy legyen egy kis fény is ebben a búskomor hangulatban!

Miután leszálltunk a gépről Nate végig vezetett egy folyosón és észrevettem, hogy újra az épületben vagyunk. Összeszedtük a cuccokat, majd elsétáltunk a kijárathoz.

-Nina! Maradj itt, fogok egy taxit! Add a bőröndöt és el ne mozdulj innen! Nagyon nagy volt a tömeg és a káosz, mindenki lökdösődött! Szememmel megpróbáltam követni, de egy fiatal, szőke hajú srác és egy öltönyös fickó nekem jött! A szöszi bocsánatkérően visszanézett, de az öltönyös rámordult!

- Erre nincs időnk! Mindjárt kiszúrják hogy itt vagy! Elnézést kisasszony!-dünnyögte a férfi! Talán valamiféle testőr lehetett.

-Semmi gond!- válaszoltam neki, de közben a srácra néztem. Csak pár pillanatig figyelt, mert menniük kellett. Tekintete beleégett az emlékeimbe! Elvesztem azokban a gyönyörű kék szemekben! Kicsit olyan volt, mintha találkoznunk kellett volna! De tudom, sosem látom többet! És akkor észrevettem, egyedül vagyok! Nate arcát kerestem, a taxit és a bőröndöket. Elindultam, annak ellenére hogy maradnom kellett volna! Kiverekedtem magam a tömegből,de itt sem láttam az ismerős arcot! Tovább sétáltam és egy kis utcába értem! Csak ott vettem észre, hogy ameddig bóklásztam beborult az ég és besötétedett! -Most mi a francot csináljak? Mennyi idő telhetett el?- A kis utca teljesen kiürült és egyre sötétebbé vált! A macskaköves úton sikerült megbotlanom párszor. Megálltam és gondolkozni kezdtem! Nem jutott eszembe semmi és kicsit megijesztett egy közeledő autó hangja!

-Mindent visszaszívok! Félek, nem vagyok nagylány és senki sem vigyáz rám!- mondtam kétségbeesve. De kinek is? Senki sem volt ott! Komolyan féltem! És a nagy fekete autó egyre közelebb ért hozzám.

Félelem. Hideg. Magány. Reménytelenség. Ezeket éreztem az elmúlt egy percben. Nem mertem az autó felé nézni, pedig időközben leparkolt az út szélén! -Hogy kerülhettem ilyen helyzetbe? Ha figyelek Nate-re, talán már otthon lennék! Ha nem jön az a srác...

-El kell érnem hogy idenézzen! A világ egyik leghíresebb énekese vagyok, hogy nem tűntem fel neki? Vagy lehet hogy ő ezt nem tudja? Amikor belebotlottam a repülőtéren, olyan érzés fogott el, mintha már régóta ismernénk egymást. Beleszerettem egy pillanat alatt. Követtem kocsival, de úgy tűnik nem vesz róla tudomást! Viszont ha közelebb megyek megijed!

Elindultam az autó felé! Segítséget akartam kérni tőle! Szépen lassan haladtam, féltem, de meg kellett tennem! Pár méterrel az ajtaja előtt megálltam és vártam egy kicsit! Mondhatnám hogy a drámai hatás miatt, de csak össze kellett szednem magam!-Eljövök egy másik országba, egy ekkora városba akarok költözni több hónapra és már az első napon elkeveredek. Szuper! Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?- Egyre sötétebb lett és már a kis utcába beszűrődő fény is tompult! Az autó ablakán nem láttam be, mert le volt sötétítve, de volt egy olyan érzésem, hogy egy férfi ül benne! Ez egy kicsit megrémísztett, nem tudtam mi vár rám! Már csak pár lépést kellett volna megtennem, amikor körülöttem teljes lett a sötétség! Pillanatok alatt! Megálltam és vártam! Semmit nem láttam, így próbáltam csendesen lélegezni, hogy halljam mi történik körülöttem! Kattanás, lépések, ajtócsapódás! -Kiszállt, biztos vagyok benne hogy kiszállt. Az a valaki most engem keres és lehet hogy bántani akar!- Újból lépések hallatszódtak, egyre közelebb ért hozzám! Már az illatát is éreztem, amikor megállt előttem! Leszorítottam a szemem! Nem akartam kinyitni, pedig sötét volt! Így jobban biztonságban éreztem magam! Próbáltam megnyugodni, hogy meg tudjak szólalni vagy ha kell, el tudjak futni!

- Ne félj, nem akarlak bántani!- szólalt meg. Kedves hangja volt, már nem féltem annyira, de azért jobb az óvatosság!

- Akkor mit akarsz?-kérdeztem vissza. Borzalmas volt a hangom! Valahogy most nem sugárzott belőlem a magabiztosság!

- Azt hiszem segítségre van szükséged! Miért mászkálsz erre ilyen későn? És miért egyedül?

- Én csak eltévedtem! Tudod, valahogy elsodródtam az unokatesómtól, nagy volt a tömeg és egyszer csak azon kaptam magam hogy elvesztem! Most meg nem találok haza, elég nagy ez a város.- észre sem vettem mennyire dőlt belőlem a szó! Nem vágott közbe, végighallgatta a monológomat, de nem szólt semmit!

Megfogta a kezem én pedig ösztönösen elhúztam! Viszont szükségem volt arra a kézre. Újra rátaláltam az idegen ujjakra és belekapaszkodtam. Az idegen még mindig nem szólt semmit. -Talán megijesztettem a sok dumálással? Miért nem szól semmit?- Hallani akatam a hangját! Feltámadt a szél és csöpögni kezdett az eső! Nem lehet hozzászokni az itteni időjáráshoz! Borzalmas, hogy percek alatt a nyári melegből esős ősz lesz! A kocsi felé kezdtünk menni, sötétben elég nehéz volt kitapogatni az ajtót! Beültünk és felkapcsolt az autó világîtása! Félve pillantottam a mellettem ülő ismeretlen alakra, majd nagyon meglepődtem! A reptéri fiú! Szőke haj, kék szem...nem lehet senkivel összekeverni! Annyira örültem, hogy ő az! Hatalmas mosolyra húzódott a szám!

- Nyilván bűntudatod volt, amiért elvontad a figyelmem és elvesztem! Ezért jöttél utánam ugye? Mindenesetre köszönöm!- ugrattam- Egyébként Nina vagyok!- nyújtottam felé a kezemet már másodszor! Pimaszul rám nevetett, de nem hozott zavarba.

- Téged hogy hívnak?- próbáltam terelni a témát! Ezt észre is vette, jól meggondolta mit fog mondani és válaszolt!

- Max...a nevem Max!

-Max?! Hát ennél jobb nevet is kitalálhattam volna!- De annyira hirtelen kellett válaszolnom, és csak ez ugrott be. Hazudtam neki és így mindenkinek jobb lesz! Ha egy lánynak elmondom ki vagyok egyszerűen megbolondul. Sokszor az is elég hogy meglátnak és még nem szoktam meg, hogy ezt váltom ki belőlük! Ezért is volt furcsa, hogy Nina nem reagált így...ha nem tudja, hogy ki vagyok akkor minden rendben van. Azt hiszi egy Max nevű srác vagyok, aki megmentette. Ha viszont ismer-és csak visszafogja magát és a sikítását-akkor azt is tudja, hogy hazudok.-Vajon tudja, hogy egy világsztár követte? A lányok többsége ezt kihasználná! Kíváncsi vagyok, Nina szeretne-e engem hírnév nélkül. Valahogy ki kell derítenem mit tud rólam.

-Hol laksz?- kérdezte tőlem Max pár perc gondolkodás után! Elhebegtem neki a címet, majd egy hálás pillantást vetettem rá.-Nate már biztos vár, elég késő van. Jó lesz hazamenni.- Útközben nem sokat beszéltünk, a kocsiablakon keresztül meredtem a városra és próbáltam helyretenni a fejemben kialakult időzavart, úgy éreztem alig egy óra telt el amióta elkeveredtem. Max bekapcsolta a rádiót, egy lassú szerelmes szám ment. Elkalandoztak a gondolataim, néztem a mellettem ülő fiúra, akivel még csak pár órája találkoztam.-Talán jó barátok leszünk..

-Ez a lány! Nem egy egyszerű eset az biztos, de mindig feltalálja magát. Nem aggódom már miatta. Kíváncsi vagyok mi történt vele! Csak érjen már ide!- Kint álltam a házunk előtt, ott vártam rá. Az órámra néztem, 30 perce beszéltem Ninával, amikor indultam volna érte. Azt mondta ne aggódjak, már úton van és mindent elmesél majd. Egy nagy fekete autó fordult be az utcába, majd leparkolt előttem. Nina egyből kipattant a járműből és felém rohant. Kicsit fáradtnak látszott, a ruha már kinyúlt rajta. Még jó, hogy a bőröndjét elhoztam, így nem kellett cipelnie.

-Nate, szia! Látom neked már sikerült átöltözni.- ért mellém Nina.

- Elmentem volna érted. Bár biztos voltam benne, hogy valahogy magadtól is idetalálsz!-öleltem meg az unokahúgomat. Felfigyeltem az autó mellett álló fiúra! Ahogy jobban megnéztem, felismertem! Ez jellemző. Ahogy Nina beteszi a lábát a városba, rányomul valaki. És pont egy világsztár? Ez egyre érdekesebb.

-Nate, ő itt Max, aki segített nekem.- Max? De hát őt nem Maxnek hívják!- Nem szóltam, gondoltam biztos van rá magyarázat!

- Nate! Anyukád itthon van? Annyira szeretném látni!- lelkesült be Nina.

- Persze, nagyon várt már! Fent van az emeleten.- válaszoltam.

- El ne menjetek! Sietek vissza.- sétált be a lakásba Nina. Amikor becsukta az ajtót maga mögött, közelebb léptem a sráchoz.

- Tudod először azt gondoltam csak hasonlítasz egy híres énekesre. De engem nem tudsz átverni. Az arcán nem látszott semmi ijedtség, számíthatott arra, hogy felismerem. Inkább csalódottnak tűnt.

- Nate, kicsit halkabban! Kérlek ne mondd el Ninának!- nem tagadta le.

- De miért hazudsz neki? Nem lenne jobb ha tudná kibe szeret bele?

- Attól félek nem! Csak bajba kerülne. Lehet hogy a rajongók bántanák. És nem is szeretett belém! Ha tudná ki vagyok egyből másképp viselkedne, mint mindenki.

- De beléd fog! És jobb ha tőlem tudod, Nina nem használná ki a hírnevedet. Ebben biztos vagyok.

- Még nem szeretném elmondani neki! Majd ha biztos leszek benne. Addig felesleges tudnia.

- És ha lebuksz? Tudod, én is csak a TV-ből tudom ki is vagy.

- De ő nem tudja, szóval nem sokat nézhet TV-t. Én meg megpróbálom kerülni a nyilvánosságot. Amennyire csak lehet.

- Jó nem mondom el neki. De ha bántod.....- nem tudtam befejezni a mondatot, mert Nina visszaért. Bólintott, ezzel jelezve, hogy a beszélgetésnek vége és vette az adást.

A házunkba lépve egyből éreztem az ismerős illatot, Nina parfümjének az illata az egész lakást átjárta. Nem is értem magam. Eltitkolok előle egy nagyon fontos dolgot, de ha tényleg bajba kerülhet ha tudja, inkább tartom a számat.

Az autó mellett álltunk mind a ketten. Kicsit kínos volt a csend, valamit mondanom kellett.

-Én is indulok. Este koncert!- jelentettem ki. De hogy lehetek ekkora barom? Nem tudhatja meg, hogy este több millió visítozó lánynak fogok énekelni.- Koncertre megyek a haverokkal.-találtam ki gyorsan. Nem kérdezősködött, ezek szerint elhitte. Még jó hogy nem vagyok Pinocció. Miatta csinálom, hogy megvédjem a hírnévtől és a felesleges botrányoktól. Rosszul éreztem magam, feszengtem, amiért nem a valódi énemet mutattam neki. Hazugságba kényszerítettem őt is és magamat is.-Bárcsak másképp lehetne. Ha nem ilyen életem lenne, sokkal könnyebb lenne minden, nem kéne titkolóznom.-Beszálltam az autóba és lehúztam az ablakot.

-Hogyan köszönjem meg?- kérdezte Nina az ablakba támaszkodva. Hosszú haja kibontva lógott a vállára.-Milyen szép lány!

- Ne viccelj már! Inkább add meg a számod, valamikor megmutatom a kedvenc éttermemet. Benne vagy?-nyújtottam felé a telefonomat, hogy beírhassa a számot. Fáradtan nevetett rám.

- Persze, hogy benne vagyok. De előtte jól kialszom magam. Tessék a telefonod! Köszönök mindent Max.- lépett egyet hátra és elindultam. A visszapillantóban láttam, ahogy a lakás felé veszi az irányt. Valamit elkezdtem érezni. Ürességet! -Hogy lehet hogy már most hiányzik? A hangja, a mosolya...! Ezt nem szúrhatom el.

Kéz a kézben sétáltunk. Egy kis városka tengerpartján lépkedtünk a homokban és néztük a napfelkeltét. Nem szóltunk egymáshoz, mégis tudtuk mit gondol a másik! Csak sétáltunk egymás mellet. Elmosolyodtam.

- Szeretlek!-mondta ki. Felé fordultam és a másik kezét is megfogtam.

- Én is szeretlek!- válaszoltam neki. Nem kellett gondolkodnom rajta. Kimondtam, mert így gondoltam, így éreztem. Magához húzott és tovább indultunk. Hangosan mondogatták a nevem, de amikor hátranéztem, csak azt láttam, hogy a lábnyomainkat elmossa a víz. Majd a lábnyomok után minden eltűnik és csak sötétség vesz körül. Felébredtem ebből a csodálatos álomból. Nate állt az ajtóban.

- Csak akartam mondani, hogy ha bármire szükséged van, csak szólj és érezd otthon magad!- úgy tett mintha ennyi lett volna a mondandója, de láttam rajta hogy valami még kikívánkozik.- És örülök, hogy végülis rendben hazaértél.

- Köszi Nate! Ígérem jobban vigyázok ezentúl, de meg kell szokjam ezt a nagy nyüzsgést! Jóéjt!- dőltem vissza a párnámba hulla fáradtan. Eszembe jutott egy film arról, hogy nem létezik szerelem első látásra. -Pedig szerintem igen, vagyis én mától hiszek benne.- Alig bírtam elnyomni az izgatottságomat, nagyon vártam már, hogy újra találkozzunk.

Álmomban pedig újra a tengerparton sétáltunk...

Második esély

Marcella, 17 éves, Székesfehérváron él szüleivel és nővérével egy kis családi házban. Édesanyja sportorvos, apja az egyik általános iskolában testnevelés tanárként dolgozik. Nővére 5 évet kézilabdázott, most pedig inkább a jogi egyetem befejezésére koncentrál. Marcella jövőre fejezi be a gimnáziumot és emellett lassan már 11 éve kézilabdázik. Nővérével együtt kezdte ezt a sportot űzni, de Anna felhagyott vele. Ellának minden hétvégen van meccse, amire édesanyja viszi és szurkol csapatának a lelátón. Ez a hétvégi meccs is átlagosnak indult…………..

Loretta 18 éves és édesanyjával egy kis lakásban Budapesten él. Édesapja katonaként szolgált, de egy bevetés során meghalt. Testvére nincs. Édesanyja bolti eladóként dolgozik. Loretta ebben az évben fejezi be az művészeti középiskolát. Nagyon szeret táncolni, főleg balettozni. Nagyon sok fellépése volt már, sok versenyen is részt vett, ahol általában első és második helyezést ért el. A versenyekre barátja Bence szokta elvinni. A következő versenyére el is indultak, de ők se gondolták volna, hogy mi fog történni velük………………..

Ma Elláék csapata a tengeliciek ellen játszott. Nagyon jól kezdtek a fehérváriak, de félidőnél átvette a vezetést a tengelici csapat. Második félidőben már 20-14 volt az állás. A meccs vége előtt 15 perccel megtörtént az, aminek nem kellett volna. Marcellát fellökték és elesett. A fejét nagyon beütötte a padlóba. Elvesztette az eszméletét és a feje vérezni kezdett. Azonnal hívták a mentőket, akik nagyon gyorsan a segítségére siettek és bevitték a kórházba. Kivizsgálták, és megállapították, hogy súlyos agykárosodást szenvedett, kómába került………………

Bence eljött Lorettáért, hogy elvigye a következő versenyére, aminek a helyszíne Székesfehérváron volt. Bence vezetés közben sokat telefonált. Lori mindig mondta neki, hogy addig, amíg telefonál, álljanak félre, mert ebből még baj lesz. Korán reggel indultak el, hogy legyen idejük kettesben lenni. Aznap nagy köd volt, az út is csúszott. Bence megint telefonált és nem az utat nézte, ráadásul a kelleténél gyorsabban hajtott. A kora reggeli sötét ködben nem vette észre, hogy felborult előtte egy kamion, és a mögötte álló hosszú kocsisorba belehajtott. Halálos kimenetelű balesett lett. Bence a helyszínen meghalt, Lorit pedig élet és halál között szállították a kórházba………………

Mindkettőjüket ugyanabba budapesti kórházba vitték. Marcella mellett hol anyja, hol pedig apja ült várva azt a pillanatot, amikor legkisebb lányuk felébred a rémes álomból. Nővére csak sajnos akkor tudta meglátogatni, amikor volt egy kicsi szabadideje. Éjjel nappal mellette voltak és reménykedtek, bíztak a csodában, hogy talán ma felébred……………..

Loretta anyja, amikor megtudta, hogy egyetlen lánya kórházban van azonnal odasietett. Nem törődve azzal, hogy az állásába kerülhet. Amikor beért a kórházba és látta az élet és halál között lebegő lányát azonnal odafutott az ágyhoz, letérdelt mellé és megcsókolta a homlokát. Majd kezét fogva imádkozott Istenhez, hogy ne vegye el tőle azt az egyet, ami még életben tartja. Inkább vegye el őt, csak a drága egyetlen kincse maradjon életben. Éjjel-nappal mellette volt és imádkozott az életéért. Már másfél hete feküdt az intenzív osztályon Lori, amikor bejön az orvos és közli édesanyjával a hírt…

Asszonyom! Azt hiszem, jó hírrel szolgálhatok! Lánya Keresztes Loretta elkerülhet az intenzív osztályról, mert állapota sok javulást mutat.
Ó, köszönöm Istenem, hogy meghallgattad az imáimat.

Azzal ki is ment az orvos………………

Marcella 5 nap után mutatott némi javulást, amikor a doktor a folyosón odamegy a kétségbeesett szülőkhöz……….

Jó napot! Jó hírrel szolgálhatok Önöknek! Lányuk Bodnár Marcella felébredt a kómából és áthelyezik az intenzív osztályról. Bemehetnek hozzá! Viszlát!

Ella szülei bemennek hozzá, átölelik, puszilgatják, de lányuk nem ismeri meg őket………….

Eközben Lori már elhagyta az intenzív osztályt. Egy kétágyas kórterembe helyezték anyja kérésére. Egy darabig egyedül volt anyjával, de ………….

Marcella szülei még nagyobb kétségbe estek, hogy most mi lesz. Az orvos azt mondta nekik, hogy egy ideig eltart majd, míg visszanyeri emlékezetét, legyenek vele, türelemmel. Másnap Marcellát leköltöztették az intenzív osztályról egy balesetet szenvedett lány mellé, aki nem más, mint a balerina, Loretta. Lori és Ella eleinte nem nagyon beszélgettek egymással, de miután látták, hogy szüleik is összebarátkoztak és támogatják egymást ők is elkezdtek barátkozni egymással. Marcella elmesélte életéből azokat az emlékeit, amikre halványan is, de emlékszik, és azt, hogy került ide az alapján, amit szülei meséltek neki. Lori is elmesélte a történetét és csak ekkor tudatosult benne, hogy élete szerelmét elveszítette. Az, hogy barátja már nem él, olyan fájdalmat jelentett számára, hogy állapota rosszabbodni kezdett. Édesanyja és Marcella is támogatta a lányt felépülésében. Egymást erősítették, barátságuk segítette mielőbbi gyógyulásukat. Már-már úgy volt, hogy távozhatnak a kórházból, amikor Lori hirtelen nagyon rosszul lett. Azonnal bevitték a műtőbe, mert kiderült, hogy belső vérzése volt………………..

Ella nagyon aggódott barátnője életéért. Lori anyja amint megtudta, hogy lányát újból meg kell műteni sietett a kórházba és sírva kérdezte az orvosokat, hogy mi történt a lányával, hogy van. Már másfél órája folyik a műtét, amikor kijön egy orvos és közli a hírt az édesanyjával, hogy a lánya …………

Marcellának eközben jó hírrel szolgáltak az orvosok, közölték vele, hogy másfél hónap után végre haza mehet. Ellának ereje, sőt kedve sem volt összepakolni és örülni annak, hogy haza mehet, amikor barátnőjét éppen műtik…………

Asszonyom kérem, üljön le! Nagyon rossz hírrel kell szolgáljak Önnek! Lánya életét sajnos nem tudtuk megmenteni! A műtét során életét vesztette. Őszinte részvétem!

Azzal távozott az orvos, és az édesanya zokogva esett térdre, azt kiabálva „Miért őt? Miért? Miért nem engem, előtte állt még az egész élet!” Sírva esett össze a fájdalomtól az üres, fehér rideg folyosó közepén…………….

Marcella, amikor megtudta, hogy új legjobb barátnője meghalt, lelkileg teljesen összeomlott. Pár héttel később eltemették Lorettát. Azon a héten egész végig zuhogott az eső, és csak arra az időre derült ki az ég és csillapodott a szél, míg a temetés lezajlott. Nem voltak sokan a szomorú eseményen. Marcella családja megígérte Lori anyukájának, hogy amiben csak tudnak, segítségére lesznek……………….

A temetés után 3 héttel Loretta édesanyja öngyilkos lett. Nem bírta tovább lánya nélkül. Lori volt az, aki életben tartotta őt akkor, amikor férjét elvesztette. Az hogy most egyetlen imádott lányát is elvesztette utolsó, végső csapásként hatott rá. Nélküle már nem ért semmit sem az élete. Úgy gondolta, hogy egy szülő nem élheti túl gyermekét. Ami miatt mély depresszióba esett és megoldásképpen öngyilkos lett. ……………….

Marcella rájött arra, hogy az életnek milyen könnyen vége lehet és, hogy semmi sem állandó ebben az olykor borzalmas máskor csodálatos világban. Megfogadta, hogy azt a második esélyt, amit kapott az élettől annak szenteli, amit igazán szeret, a családjának és a kézilabdának. Ha pedig nehéz, szomorú napok jönnek az életében vagy pedig túl szép napok ahhoz, hogy igazak legyenek, eszébe jut az, hogy ebben a világban minden múlandó. Csak a Lorettával kötött igaz barátság nem múlik el, ezért Marcella az erejét ebből a nehéz időkben kötött igaz barátságból meríti, ami a síron túl is tart.

Sport

Törődjél magaddal,

Ha nagy, a hasaddal

Ne otthon lustuljál,

A szabadban fussál

Ne legyél hát lusta,

Tedd meg utad futva

Minél többet mozogj,

Ha van kedved, kocogj

Úszhatsz és labdázhatsz,

S nem baj, ha kifáradsz

Leadsz a súlyodból,

Mely hasznos több okból

Ételedre figyelj,

Mit eszel és mivel

Egyél sok zöldséget,

Kevés édességet

Hogy formában legyél,

Gyümölcsöt is egyél

Sportolj rendszeresen,

S tegyed ezt lelkesen

Egészséges leszel,

Ha magadért teszel

PAÁL ZOLTÁN (Kisvárda)

Suli a buli

A tanulóknak nem könnyű napjainkban. Minket, diákokat próbálnak úgy okítani, hogy a tudás elvetett csírája a jövőben minden eshetőségre kihajtson. Így belegondolva, az iskola hatalmas teher ránk nézve, és nem is csoda, ha a tanulás nyűge sok-sok fáradalmat szül. Gondoljunk csak bele, az iskolában tanítanak bennünket, otthon pedig a házi feladat felett görnyedünk. Sokan azt vélik, hogy az iskola csak az időt veszi el tőlünk, visszasírhatatlan édes időket. Aki pedig ezt így éli meg, az téved. Az iskola ugyanis nemcsak az okulás színtere, hiszen egy-egy szünet akár a legborúsabb nap homályába is fényt varázsol! Nem hihető ugye? Hadd mutassak be egy átlagos iskolaszezont, az én szemszögemből!

Csörög az óra. Iskola. Kelni kell. Bizonyára ilyenkor nem csak én érzem azt, hogy a kedves csörgő órát az ablakon is kidobnám. Ebben az esetben figyelmeztetném a kedves olvasót, hogy az óra az ablakot betöri és még utána is csörög (személyes tapasztalat).

Miután felülkerekedtem az órán, és a csipás szememen is rést tudtam fakasztani, hogy lássak is valamit, elgondolkozom azon, hogy minek kell nekem iskolába menni. Ez a folyamat általában pont addig tart, míg erőt nem tudok venni azon, hogy levelezőn biztos nem kapok érettségi bizonyítványt.

Ennek okán reggelente szinte már rituálészerűen összekapok szüleimmel, hogy nekem kedvesebb az ágy, mint az iskolapad. Ezt minden reggel eljátsszuk, lassan már tízéves pályafutásom minden reggelén.

A heves beszélgetést követően elvégzem a szükséges teendőket, fogmosás, zuhanyozás, öltözködés és lelkileg felkészülök a napi tortúrára.

Olyan szempontból szerencsésnek találom magam, hogy engem a szüleim kocsival visznek a gimnáziumba, így a málha cipelése számomra mellőzésre kerül az iskolába menet. Viszont abból a szempontból rossz a fuvarozás, hogy minden reggel elsőként érek az osztályterembe, sőt azt se vonom kétségbe, hogy az iskolába is. De egye fene, legalább a jobb helyeket el tudom foglalni és biztosítom magamnak a legjobb puskázási feltételeket. Miután a teremben megtalálom reggelente a VIP- szekciót, mindig kitelepszem a folyosóra, ahonnan bámulom a kedves iskolás pajtásaimat. Nálunk a folyosó hemzseg a fűtőtestektől, ami nagyon jó, mert télen a radiátor melegít engem, tavasszal meg én őt.

A diáktársak látványa mindig nagy örömmel fog el, hiszen arcukról le lehetne olvasni, hogy annyit szenvedhetnek, mint Szent Pál a damaszkuszi úton. Egytől egyig. Másik érv, amiért jó ilyenkor nézelődni, az a divat. Sok fiatal a kor legmenőbb stílusát magára öltve masírozik a „kivégzésükre”.

És azt is megéri megemlíteni, főleg ha férfi a kedves olvasó, hogy télen, mikor a meleg intézménybe érkeznek a tini leányzók, a vastag öltözetből lejjebb vesznek.

Az imént porondon a szomorú, de divatos tinédzserek voltak, s most következnek a „hóhéraik” a tanárok. Azt hinné az ember - főleg ha diák-, hogy ők vidáman jönnek tanítani, sőt még én is ebben a tudatban éltem, de tévedtem. A pedagógusok számára az iskola munka. A tanulóknak pedig kötelesség. A tanárok ezért fizetséget kapnak, mi pedig érdemjegyeket.

Miután elvonult mindenki és a tantermek is megtelnek, a csengő is megszólal. Az én szememben a csengő és az óra szinte rokonok, kivéve, ha a tanóra végét jelentik. Egy nap általában nyolc órát kell végigszenvednünk, ami egészen kettőig vagy még tovább eltart. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az iskola a második otthonom. Mára már az első.

Nekem az iskolaidő lassan telik. Viszont ha a hátsó padban foglalok helyet, az a tanár szemszögéből annyira kiesik, hogy nem tűnik fel, ha álom jő a szememre. Egy esetet kivéve, ha a folyamat mellé horkolás is társul. Hátulról mindent látni, de hátra senki se lát! Tudom, sunyi vagyok, de az osztálytársak arcának látványa minden eddigi élményt felülmúl. Eddigiek során a legviccesebb az volt, amikor egy álomra szenderülő fiatalember a szundi mellé nyálat is eresztett. Nem illik ilyet csinálni, ez tény, de vicces, és ami vicces, az úgy helyes.

Legyen az álom bármilyen mély is, a kicsengőt hallván a legszebb álom is tovaszáll. Hiába beszél a tanár, a gyerekek figyelme tovább illan, és már a tanár szavára senki sem képes figyelni.

Miről is szólhat egy szünet? Elsősorban a házi másolásáról. Rendes tanuló vagyok- az osztályom géniusza-, szóval általában az enyémet koppintják. De mielőtt kétség merülne fel, hogy a szünet is a tanulás egyik formájáról szól, szeretném megnyugtatni a kedves olvasót, hogy látni mást is, amihez nem toll vagy ceruza kell, vagyis inkább remélem, hanem nyelv! Egy-egy szünetet Júlia erkélyéhez hasonlíthatnám, a bókolás színterének, De vannak mások, akik emelt szinten űzik a romantikát. Ők annyira képesek megélni a szerelmesek léthelyzetét, hogy nem zavarja őket az se, hogy a folyosó végén hallani, ahogy cuppogtatnak. Az édes pillanatokat egyedül a csengettyű hangja tudja megszakítani.

Szól fülsüketítő hangján, és a diákság a helyére vonul. Egy új tanár érkezik, egy újabb hosszú tanóra. Bánatomban elmondok egy Üdvözlégyet, s mire véget ér az óra egy egész Rózsafüzért elsuttogok. Vannak bizonyos tagok - akikre csúnyán néznek - hiszen mindent tudnak. Rájuk azért néznek furcsán, mert nem igazán értik, hogy a képességet, amelynek birtokában vannak, honnan szerezték. Ilyen képességgel rendelkezik valaki franciából, matekból, magyarból, kémiából és sorolhatnánk tovább. Meglepő, de én is rendelkezek szuper erővel. Számomra ez a magyar, amely a jövőre nézve már most életcélom magába foglalója. Kriptonitom pedig a kémia és a fizika, amely között annyi különbséget látok, hogy a kémia büdösebb.

A második óra másik kedves jellemzője a gyomorkorgás. Biztosra veszem, hogy nemcsak én ismerek olyan rafinált James Bond nebulókat, akik a tanóra alatt a leglehetetlenebb körülmények közt is próbálják megenni a tízórait. Ennek sikere azonban nem mindig garantált, hiszen a tanár látásból, - akár egy Poirot- rögtön kiszúrja a hamis tagokat. Én az ilyesmit nem kockáztatom, inkább végig korgom az órát és a szünetben falatozok egy jót.

Az óra után úgy érzem magam, mint valami gyorsétteremben. A szagok arzenálja az újszerűség varázsával csiklandozza az orromat. Szerintem amennyiféle- fajta elemózsia van mindenkinél még a Mc Donald's pepitáját is felülmúlja. A többi tényező pedig nagyjából azonos: szerelmesek egymáson, a padnál ücsörgő házi feladatot másolók, vagy említhetném a huncut pajtásokat, kik a tanáriból lopják a Wi-Fit.

Van ennek az életnek is egyfajta hangulata, bár kívülről szemlélve igen érdekes lehet, de benne élve, egészen más. De egyszer minden jónak vége van, az ilyen, szinte családi pillanatokat is képes megszakítani a diákság guillotinja: a dolgozat.

Ilyenkor a csengő után megjelenő tanár szeme szinte ránk vetve dervis táncot jár, mélyen éget. Akadnak olyanok, akik tanultak kiknek a tolla szinte füstöl és vannak a személyes kedvenceim, kik a csalás minden módszerét meghonosítva próbálnak tenni valamit. Minden elvetemült dologgal találkoztam már, a padba rakott füzet már idejét múlt és kiszámíthatóvá vált. A technika ördögeinek taktikái bármilyen téren helytállnak ezért nem is szeretnék senkinek se ötletet adni.

Ha jól tudom napi három dolgozat a megengedett, azonban már egy is elég erős. Középszinten, ha azt nézzük egy 4-5 oldalas témazáró képes kiütni a diákot egész napra akár (személyes tapasztalat).

Most pedig vegyünk egy új jelenséget szemügyre, egy afféle kórt, ami a legtapasztaltabbakat is megfertőzi. Ez a kórokozó nem más, mint a Facebook. Sajnos ennek az alávetettje lettem én is. (Éljen Zuckerberg!)

Akit megfertőzött ez a vírus az nem menekül. Elég jó tűrő képességeim vannak, de nem bírok ellenállni. ( „Érzem, hogy rezgett. Mit csináljak? Vedd elő, gyerünk úgyse lát, nem vesz észre! Nem, szabad! Tedd meg, csak egy gombnyomás ne kéresd magad, tudom, hogy akarod!”) Mintha a sátán költözött volna belém. De a leghátsó padból szemlélve nem csak belém, hiszen a perifériás látásommal mindent látok. Még azt is, hogy a legelső padban ülő barátomnak írt a kedvese, hogy szakítani kíván. Aki pedig ezt épp nem látta, az a bőgést hallotta. Nehéz is a tini élet, szó se róla!

Beszámolóm vége felé szeretném a testnevelés órát, a személyes kedvencemet kibontani. A szarkazmusért elnézést kérek, mert inkább utálom a testnevelést. Mikor a tornaóra közeleg, a gyomrom egy hurrikánhoz hasonlít. Nem azért mert szellenteni kéne, hanem azért mert ideges leszek. A fiúk többsége egy kipattintott, kigyúrt Adonisz. Egyesek hasa akár egy sakktábla. Na, hát én pont nem ilyen vagyok inkább az ellenkezője. Az öltözőbe érkezve az izomszag mellett a dezodorok édes világa a másik kedvencem. Anya mindig akar nekem sprayt vásárolni tesire, de én ezt mindig ellenzem. Annyi fiúval kell egyszerre öltözni, hogy ha azok beillatozzák magukat, elég felemelt kezekkel végigsétálni az öltözőn és egy drogéria választéka van máris rajtam. Eddig a pontig élvezem én a testnevelés órákat. Ezt követően megjelenik a kedves - mindig izom pólóba vagyok még télen is – tanár úr, aki akkorát füttyent sípjába, hogy a ráncokat is kisimítja bőrömön. Sokat tűnődöm, hogy ha ilyen itt egy tesi, akkor vagy én vagyok túl puhány, vagy már tanár úr rohamlövésznek képez bennünket. A testnevelés óra alatt szoktam újévi fogadalmam felfrissíteni. Negyvenöt percnyi torna, kemény ám! De ebben is van valami jó. Ha vége mehetek egyből enni valamelyik gyors étterembe s ezáltal semmit sem értem újra az újévi fogadalmammal.Nekem általában a tesi az utolsó órám ami, azt jelenti, hogy utána spuri van haza. Csak az a bökkenő, hogy hazafele nincs fuvarom így a nehéz málhát a hátamon kell vinnem 3 km-en át. Ez a másik tortúra. Nem is csodálom, ha a diákság sérv problémával küzd.Estére, mire hazaérek, pedig a házi feladat varázsolja szebbé a napomat és végül tizenegyre le is feküdhetek.Úgy vagyok vele, hogy elegem van már ebből az egészből. Tíz éve vagyok a pályán és már nagyon unom. Csak teszik ránk a terheket, csak nő a követelmény. Minőségemben pesszimista ember vagyok, de próbálom a rosszban, vagyis a tanulásban megtalálni a jót, mitől a hétköznapjaim zordsága hitelét tudja veszíteni. Ha már egyszer tanköteles vagyok, akkor teljen már egy nap kellemesen. Mindenki azt hiszi rólunk, hogy annyi a feladatunk, hogy tanuljunk. Ez abban az értelemben téves megítélés, hiszen szinte nincs magán életünk, és minden erőnket a tanulásra ösztönzik. Azonban bízok abban, hogy a belénk ültetett tudás a jövőben hasznot hoz, és az okítás elnyeri értelmét!

Ó nagy Messenger

Este van, este van, mit is doingoljak?

Eresztek mindjárt egy üzcsit, úgy az jól van.

Gyorsan egy üzcsi ide, egy üzcsi oda.

Sőt ha zaklatok is most Faceparty van.

Az én szerverem is csakugyan berezonált.

Vajon ki writeolt Zolónak is most már?

Hékás, Drogcsy, Locky talán ti voltatok?

Ó, hát csumpi tesáim, mizu, hogy vagytok?

Vagy udvariasan, kérdezzem most szépen?

Hogy tartja kendteket ékes egészsége?

Nini, végre rótt for me a Szandi koma!

Meg is askolom gyorsan, a paskója hogy van!

Father, mother, le chien, mind szupcsin bírja!

A múlás az egészséget nem koptatja!

Most vajon ki irt Zolónak üzenetet?

Hát Gyuri bá’, hogy a számlám nem végtelen!

Butcsi Zoló, a Facepartyt hogy tolod?

Csodás wifi helyett mobil netről nyomod?

Nagy Messenger ,mi lenne velem nélküled?

Hová posztolnám ki szenvedélyemet!

Szerelmemnek? Hehe, hát olyan nincsen!

Okom erre, cool a Facepartys élet!

Ekezet nélküli írás pedig fejleszt,

Ezért szeretünk téged, ó , nagy Messenger !

Tuza Dávid Csaba

A kérdés

Egy kisgyermek, ki telis-teli van kérdésekkel, egyszerűen nem tudja megállni, hogy választ ne találjon rájuk. Nap mint nap új dolgokkal találkozik egy számára varázslatos világban, melyben még úgy látja a dolgokat, ahogy azt gyermeki elméje kegyesen elétárja.

Erősen tűzött át az ablakon a forró nyári nap fénye. Egy nevenincs, mindössze hat éves kislány elhatározta, hogy kiragadja kavargó gondolatai közül a legmeghatározóbbat, és a legfontosabb kérdésre mely csak eszébe jutott választ keres. Rögtön rohant is ezzel apjához, ki a nappaliban lapozgatta újságát, s mikor a kislány feltette a kérdést, az apa nem reagált. Túlságosan elmélyült az olvasmányban. Anyja főzött, nem figyelt rá. Észre sem vette őt. De a kislány nem adta fel, a bátyjához igyekezett, ki épp telefonált, habár egy szót sem szólt sem a telefonba, sem a kislányhoz. Nővére a tükör előtt ülve cicomázkodott, emiatt nem látta a tükörben sem a húgát, sem magát. A kislány kiment a házból és elindult az utcán. Ezek után csak egyszer nézett hátra, még ugyanaznap, de már akkor a saját házuk helyén kihűlt, hófedte romokat látott. Gyerekek kacaja járta át az utcát. A kislány felkereste őket, feltette a kérdést, de emiatt nevetség tárgyává vált, majd elzavarták őt. Szomorúan ballagott végig utcáról utcára, mindenféle járókelőt megkérdezve. Amelyik méltatta a szegény kislányt arra, hogy tudomást vegyen róla, az bántóan, sértően elkergette. Az utca sarkán egy rendőr álldogált büszkén vigyázban. A kislány odalépett hozzá, szerényen megrángatta egyenruhájának újját, majd mikor az már felfigyelt rá, ő feltette a kérdést. A rendőr mosolyogva arra kérte a lányt, hogy menjen haza, de ő sírva elszaladt.

Reménytelenül üldögélt a járda patkáján, mellette a koszos hó megolvadt és lassan csordogált a gőzölgő csatornába. A kislány mellé egyszercsak leült egy hosszú őszhajú öreg férfi. A lány észre sem vette őt, sírt, s könnyei úgyszint a csatornába folytak. Az öregúr a lány vállára tette vén, erekkel átfutott csontos kezét, mire a kislány rászegezte a tekintetét. Az ember arcát alig látta, hisz szürke szakáll fedte azt, de könnyektől csillogó szemei még is reménnyel átitatva kéklettek besüppedve. A lány feltette a kérdést. Az öreg úr elgondolkozott, majd vállát vonta, s a lány újra elcsüggedt. A férfi felállt, kezét nyújtotta a lánynak, felsegítette őt. Letérdelt vele szemben és megígérte neki, hogy segít választ találni a kérdésre. A lány hitt neki, és vele tartott.

Évek múltán ez a kérdés még mindig ott csengett, immár a nő fülében, de jelentéktelenné vált számára. A gyermeki elme nagy csodája, hogy bármilyen nehéz is legyen a valóságban élni, megpróbálja elviselhetővé tenni azt. A kérdés így szólt:

" Miért vagyok árva? "

Tóth Szonja Kiara (12 éves)

A nyugdíjas királyfi

Picurka, a legkisebb királyfi megkönnyebbült sóhajjal dőlt hátra hintaszékében. Elégedetten nyújtóztatta ki 156 éves tagjait. Hoppá! Hogyan lehet egy Picurka nevű királyfi, aki ráadásul a legkisebb 156 éves? Mindenki megöregszik egyszer, de a becenevek nem változnak. Így lehet az, hogy a szomszéd Boriska nénit mindenki Bogyóka néninek szólítja. Picurkát az édesanyja nevezte el így, és lemoshatatlanul rajta ragadt.
Tehát, Picurka királyfi elégedetten hátradőlt a hintaszékben. Végre csend volt a 148 szobás, 56 fürdőszobás, 10 emeletes palotában. Picurka unokái, mind a 36, éppen a padlást kutatták át. Már egy hete nyaraltak a nagyapjuknál, pontosan azóta, hogy kitört a vakáció. Ez idő alatt betörtek 19 ablakot, eltörtek 3 teljes herendi porcelán étkészletet. A kertészt gyógyfürdőbe kellett utalni, hogy kipihenhesse idegösszeroppanását, amit az okozott, hogy a gyerekek a legszebb francia rózsáiban rendeztek focimeccset. A királyfi okos vadászkutyái megtanulták, hogy amikor a legkisebb unoka dadája sikítva kirohan a palotából, azonnal kezdjék el keresni a 3 éves kisfiút, aki állandóan eltűnik, mivel eltökélte, hogy semmi esetre sem marad a dadája mellett. De most csend volt és nyugalom. Picurka lehunyta a szemét, hogy bóbiskoljon egyet. El is aludt, és igen kellemes álmot látott, amiben ő és 13 gyönyörű tündérlány szerepelt. De ekkor iszonyú üvöltéssel megtámadta őket a burkus király hatalmas seregével. Érdekes, a tündérek ahelyett, hogy sikítva menekültek volna, szintén üvöltözni kezdtek:
- Nagypapi! Nagypapi!
Picurka kicsit nehezen tért magához az álmából. Kardot rántva felpattant, hogy megküzdjön az ellenséggel, mire ráébredt, hogy csak unokái üvöltenek ilyen veszett módra. A gyerekek nevetése közben visszadugta kardját, leült, majd sóhajtva megkérdezte:
- Mi történt?
- Nézd! Mit találtunk, nagypapi! – lengetett egy megsárgult újságot a legnagyobb unoka. A címlapon egy daliás férfi állt, egyik lábát egy csúf sárkányra helyezve. Fölötte hatalmas betűkkel ez állt: PICURKA, A LEGKISEBB KIRÁLYFI LEGYŐZTE A 7 FEJŰ SÁRKÁNYT!
- Ez te vagy, papa? – kérdezték az unokák izgatottan. Picurka mosolyogva vette ki unokája kezéből a Királyi Hírharsona réges-régi számát. Pár pillanatig nézte a képet, majd visszaadta a kislány kezébe.
- Igen, én vagyok. Sok-sok évvel ezelőtt.
- Jaj, papi! Hiszen rengeteg doboz van odafenn a padláson, tele újsággal! Mindegyikben benne vagy?
- Ifjú koromban gyűjtöttem a cikkeket, amik rólam megjelentek. Van belőlük pár száz darab.
- Ugye, lehozhatjuk a padlásról az újságokat, hogy együtt megnézzük? – könyörögtek az unokák.
- Nosza! – hangzott a királyfi válasza.
Mindnyájan letelepedtek a bálterem parkettájára, és körbeülték a lehurcolt dobozokat. Kinyitották őket, aminek következtében porfelhő lepte el a termet. Miután kitüsszögték, és kiköhögték magukat, végre a kezükbe vették az újságokat. Az unokák az egyik csodálatból a másikba estek. Csak úgy repkedtek az úúk, az áák és a nahátok. Picurka mellét egyre jobban dagasztotta a büszkeség, egészen addig, míg már levegőt sem kapott, és erős köhögő roham tört rá. Mire végre nem fenyegette a fulladás, az unokái is feladták a tengernyi magazin átlapozását és nekiestek a papának.
- Hú, papi! Ezt a hatalmas óriást is lenyomtad? Ez akkora, mint a templomtorony!
- Tényleg legyőztél egy 41 fejű sárkányt? Hogy fért el rajta ennyi fej?
- A mindenit! 32 aranyérmet nyertél a Meseolimpián! És 18 Mesebirodalom csúcsot tartasz! - Szegény királyfi csak kapkodta a fejét. Próbált válaszolni, de csak úgy záporoztak a kérdések.
- Gyerekek! Egyszerre csak egyet! Így nem tudok válaszolni! – próbálkozott, de meg sem hallották. Végül a legnagyobb unokája elrikkantotta magát:
- Csend legyen Banda! Én kérdezek! Na! Nagyapa azt mondd meg, összesen hányszor mentetted meg a Birodalmat!
- Szerencsétek van! Én ugyan nem tartom fejben, de van valahol egy újság, amikben benne van. Mikor nyugdíjba vonultam, a Híreket Terjesztő Világlap, külön kiadást jelentetett meg rólam. Na, azt keressétek meg!
Újabb porfelhők emelkedtek a magasba, ahogy a 36 unoka rávetette magát a lapokra. Szépen belepte a kutató-expedíció minden tagját. Végre diadalmas hang hallatszott:
- Meg van! Megtaláltam!
- Jól van! Aranyhaj! Édesanyádtól tudom, milyen szépen olvasol. Keresd meg a táblázatot, és olvasd fel!
- Igen, papi! Na, nézzük csak! Itt is van… Jaj, papi! Ez rengeteg! Azt írják, legyőztél 36 sárkányt…
- Pont annyian vannak, mint mi! – kiáltott fel egy fiúcska.
- Bizony, és esküszöm, velük kevesebb bajom volt – nevetett Picurka.
- Szóval, legyőztél 36 sárkányt, és közben barátságot kötöttél a híresen kedves egyfejű sárkányok nemzetségével. 53 óriást döngöltél a földbe, 143 királylányt mentettél meg, 18-szor csaptad be az ördögöt, sportversenyeken összesen 211 aranyérmet szereztél, két teljes ork sereget kardoztál le. A burkus királyt 9-szer kergetted haza. Kisebb szörnyekből 348-at intéztél el. Annyi boszorkány járt pórul miattad, hogy végül inkább a Valóságba menekültek.
- Igen! Van egy barátom a Valóságban, tudjátok, a Lacika! Megesküszik rá, hogy a matek tanárnője egy boszorkány!
- Azt írja még, hogy 13 állatvédő egyesület alakulásában segítettél, 215 macskát hoztál le a fáról, és egyszer legyőzted szkanderben a Szuperment.
- Ó, papa! Te egy igazi szupejhős vagy! – nézett Picurkára a legkisebb unoka. Minden gyerek elnémult, és úgy néztek a nagyapjukra, mintha egy teherautónyi mogyorós csoki lett volna. A királyfinak furcsán elszorult a torka. Köhécselt egy darabig, majd így szólt:
- Miért nem néztek szét jobban a padláson? Egész biztosan találnátok még ott érdekes dolgokat. Ha jól emlékszem, ott kell lenniük a varázskardjaimnak, és nagyanyátok varázscipellőinek is. – Elégedetten nézett az elviharzó gyerekek után. Hátradőlt a hintaszékben, de ekkor észrevette, hogy a legkisebb, és egyben legkedvesebb unokája még ott ácsorog.
- Te nem mégy? Nem árulom el a dadusnak, hol vagy. Menj a többiekkel játszani!
A kisfiú megfogta az öreg hős kezét, és felnézett rá.
- Picujka nagypapa! Ha nagy leszek, én legkisebb kijályfi leszek, mint te! – azzal puszit nyomott a papa arcára és a többiek után rohant.
A királyfinak megint furcsa torokbetegsége támadt.
- Még soha életemben nem voltam ilyen büszke magamra – gondolta, majd nekilátott összeszedni a réges-régi újságokat.

Picurka királyfi újabb kalandja

Picurka, a legkisebb királyfi feje lassan kék színűvé változott. Próbált bőrlégzéssel lélegezni, de ez valahogy nem akart sikerülni. Nagyon szerette volna, ha hirtelen kopoltyúja nő, de nem sok esély volt rá. Azért próbálkozott még egy darabig a nemlélegzéssel. Közben arra gondolt, hogy mennyire megöregedett, hiszen fiatalon, alig 96 évesen, még 30 percig volt képes visszatartani a lélegzetét. Most pedig, hogy betöltötte a 156. évét, már rövidke 20 perc után is belilul a feje. Hiába, no, így középkorúan már nem mennek olyan könnyen a dolgok. Így hát feladta, és vett egy nagy levegőt, amit rögtön meg is bánt. A feje hirtelen megzöldült, így arca most már úgy nézett ki, mint egy félig érett szilva. Sok lila, egy kis zölddel. Mi váltotta ki ezt Picurkánál? A királyfi egy vonat fülkéjében ült két másik utazóval együtt. A mellette ülő kicsit duci hölgy parfümjének a „Hű de oltárira büdös lötty” nevet adta szerencsétlen hősünk. Vele szemben pedig egy barátságos bácsika eszegetett füstölt kolbászt lilahagymával, és fokhagymával, közben házi pálinkával öblögette a torkát. Időnként elégedetten böffentett egyet, ezzel téve teljessé a fülkében terjengő bűzt. Picurka vágyakozva gondolt a kastélyára, annak ellenére, hogy a nála nyaraló 36 unoka rosszabb volt, mint a hétördög. De aztán eszébe jutott az idegszanatóriumból visszatérő kertész arca, mikor meglátta az üvegházat, miután a gyerekek űrhajóvá nevezték ki, és lézersugarakkal bombázták, amit öklömnyi kövekkel helyettesítettek. Ezután új nevet kellett adni az üvegháznak, ezután üvegszilánkosnak nevezték. Az kertész azonnal visszautazott a szanatóriumba, Picurka pedig úgy döntött, hogy elutazik, és segít könyvtáros barátjának. Egy kis szerencsével véget ér a nyári szünet mire hazaér, és még a kastély is állni fog. Így került a vonatra a királyfi, és végzett nemlégzőgyakorlatokat. Szerencsére a következő állomáson leszállhatott, ahol már várta barátja. Nemsokára már Kedves Balázs könyvtáros barátságos házában iszogattak finom borocskát. Picurka sajnálkozva hallgatta Balázs panaszait.
- Nem tudom, mit csináljak, csak te segíthetsz! Két hónapja tűnnek el az ifjúsági könyvek a könyvtárból. Pár napja elkapták a tettest. Az egy idióta! Életében egyszer volt könyvtárban, mikor le akarta lopni a dísztermünk faláról az aranyfestéket. Azt hiszi, hogy ez az egyetlen könyvtár a világon. Gyűlöli a gyerekeket, és utálja az ifjúsági könyveket, mert jó a végük, sosem győz a gonosz. Ezért úgy gondolta, hogy ha ellopja a könyveket, kitol a gyerekekkel.
- Hihetetlen, micsoda alak! – csóválta a fejét Picurka.
- De hiába van börtönben, mégis egyre fogynak a könyvek. Már széfbe zártam őket, és az sem használ!
- Ne aggódj, van egy ötletem – szólt a legkisebb királyfi, és kisétált a szobából. Balázs legközelebb csak másnap reggel látta, mikor kinyitotta a könyvtárat. Ott ült az ifjúsági részlegen, s körülötte ott volt az összes ellopott könyv.
- Te aztán gyors vagy! – kiáltott fel örömmel a könyvtáros. – Hogy csináltad?
Hát igen, ez egy érdekes kérdés. Nézzük csak.
Picurka királyfi nem hiába királyi család tagja, igen befolyásos barátai vannak. Szinte bármit el tud intézni. Ott van például a kétfejű óriás esete. Az egész úgy kezdődött, hogy egy óriás, egy boszorkány és egy vízi manó bement egy kocsmába, és azt mondja az ó…
Ó, jaj, elnézést! Kissé elkalandoztam. Ez egy másik történet. Tehát:
Picurka királyfi pár perc alatt elintézett mindent, és 1 óra múlva már narancssárga kezeslábasban eszegette a börtönkosztot. Vágyakozva gondolt Boszorka-föld konyhaművészetére. Egészen pontosan a rohasztott tojásra spenótos tökpürével. Ez az étel messze földön híres volt, mint jól bevált kínvallató eszköz. De a börtön kajánál még az is jobb volt. Picurka sóhajtva tolta el maga elől az izét, ami lecsó címen szerepelt, és megpróbált odafigyelni az Idióta Könyvtolvaj fecsegésére. A tolvaj Brunkenhauber Kázmér Béla néven mutatkozott be, de ezt a királyfi igyekezett minél előbb elfelejteni. Országos barátok lettek abban a pillanatban, mikor Picurka megdicsérte a VESSZEN MINDEN NYAVAJÁS KÖJÖK! tetkóját. Vagyis olyan öt másodperccel azután, hogy közös cellába kerültek. Azóta a tolvajt le sem lehetett lőni, csak úgy ömlött belőle a sok hülyeség. Hősünk máris megtudta, miért is lopja a könyveket a dumagép. Kázmér úgy gondolta, ha ellopja a Könyvtárból a könyveket, azzal jól kitol a gyerekekkel, akik majd nem győznek zokogni a bánattól. A bandája továbbra is lopja a könyveket, és majd az összes nála lesz, akkor ellopja az írókat is, és soha többé nem lesz egy ifjúsági könyv sem a világon. (Sátáni kacaj… Na, jó, valami olyasmi.) Picurka lassan erőt vett agyzsibbadásán, és felkiáltott:
- Mit tettél! Én azt hittem gyűlölöd a kölyköket!
- Gyűlölöm is – jött a döbbent válasz.
- Igazán? Akkor áruld már el nekem, kedves Fő-fő Utálom A Gyerekeket, hogy miért lopod el a kínzásukra alkalmazott eszközöket?
- Mi… miről beszélsz?
- A gyerekek utálnak olvasni! Ezzel vannak büntetve, ha rosszak. A verés már rég kiment a divatból. A kényszerolvastatás sokkal kegyetlenebb és hatásosabb módszer. Most aztán szívességet tettél a kis nyavalyásoknak. Örömtüzek körül ugrálnak, és vedelik a kólát.
- Jaj, mit tettem? Ez biztos?
- Tuti biztos, öreg. Azok a könyvek, amit jutalomból olvashatnak, egy speciális könyvtárban vannak.
- Mért, van másik könyvtár is?
- Ez az egy. El is árulom a címét, mielőtt áthelyeznek másik börtönbe.
- Másik börtönbe? Még csak most jöttél ide.
- Tudod, milyen a rendszer, nem is érdemes beszélni róla – veregette meg az elkámpicsorodott tolvaj vállát Picurka, majd a fülébe suttogta a Szuperkönyvtár címét. Aztán még egyszer, és még egyszer, és még… Röpke fél óra után a homlokáról csurgó izzadságot törölgetve ballagott kifelé a börtön kapuján. Elindított néhány telefonhívást, SMS-t, Sárkánypostát, és most büszkén vigyorogva várta barátja hálaszavait.
- Magasságos Könyvmoly! Mit tettél! – kiáltott fel Kedves Balázs. Picurka arcáról le is hervadt a mosoly, és kissé döbbenten nézte levegőhiánytól vöröslő fejű barátját.
- Te ráuszítottad a könyvtolvajokat egy másik könyvtárra? Szent Ábécérend! Hát miért kellet ezt tenni? És mi lesz, ha rá jönnek, másik könyvtárak is vannak? Azonnal telefonálnom kell a rendőrségnek, a kulturális miniszternek, a miniszterelnöknek, az Írók Szövetségének…
- A szomszéd Teri néninek!
- A szomszéd Teri né… Mi?
Picurka örült, hogy sikeresen leállította barátja szómenését. Talán így már levegőt is fog venni. Újra visszatalált mosolyához, és nevetve kérdezte:
- Ennyire agyrokkantnak nézel, öreg cimbora?
- Izé… Igen… Vagyis nem, de… Ez igazán…
- Tudod, te mennyi papírmunkával jár egy-egy mese?
- Hát az attól függ, hány példányt nyomtatnak a könyvből – válaszolta homlokát ráncolva, kissé értetlenül a könyvtáros.
- Nem olyan papírmunkára gondoltam. Bármilyen hőstettet vittem véghez, még mielőtt nyugdíjba vonultam volna, három példányban, részletesen le kellett írnom, mi történt. Mind a három példányt nekem kell őriznem, és bemutatnom a Mesefelügyeleti Szervezetnek, ha ez szükséges. Csak megjegyzem, még sosem volt szükséges. Négy palotában, három villában, és két sportcsarnokban őrzöm az iratokat. És tudod, mi történik, ha egy ilyen irat megsérül? Két példányban kell pótolni!
- Hát ez igazán rémes, de nem tudom, mi köze van ahhoz, hogy ráuszítottál egy agyilag zoknit a világ könyvtáraira.
- Az, te nagyon értetlen, hogy az egyik ilyen raktározó palotám, alig 50 kilométerre van ide, és a törvény nem rendelkezik az ellopott iratok pótlásáról – nevetett fel boldogan Picurka, majd egyre hangosabban nevetett látva barátja arcát. Nemsokára Balázs is csatlakozott a vidám hangokat kiadó Picurkához.
- Zseniális! Hát ez egyszerűen zseniális! – törölgette könnyes szemét a könyvtáros. – Pár évig eltart nekik, míg az összes papírodat ellopják.
- És azt mondtam már, hogy minden szereplőnek el kell készíteni a három példányt?
- Minden…
- Bizony! Már szóltam a legkisebb királylánynak, a legkisebb szegénylegénynek, a Boszorkányok és egyéb Gonoszok Egyletének, a Tündérek Klubjának, a Nem Főszereplő, de azért Fontos Meseszereplők Forradalmi Frontjának, és a hétfejű sárkánynak. Szegény, ha tudnád milyen boldog volt. Az asszony agyonrágja mind a tizennégy fülét, amiért egy panellakásban nyomorognak, mivel az összes kényelmes barlangjukban papír van.
- Édes barátom! Nem is tudom, hogy háláljam meg neked, amit értem tettél.
- Igazság szerint van itt valami, amit tehetnél…
- Mondjad!
- Meghúzhatnám magam nálad a nyár végéig? – kérdezte reménykedve Picurka.
- Csak nem nálad nyaralnak az unokák?
- De igen – ismerte be a legkisebb királyfi.
- Maradj, amíg csak akarsz – mondta a könyvtáros, de már nem is törődött a megkönnyebbülten sóhajtó Picurkával. Szeretett könyveit rakosgatta vissza gondosan az üres polcokra.

Gőg

Szívedet ezer darabra töröm,

kockáit kávémba szórom

és úgy szürcsölöm.

Milyen édes!

Minden éjjel

iszom ezt a fekete mérget

és virrasztok,

hogy ne kelljen álmodnom véled.

Hófehér, holt arcodon

egy mosoly ringott

s én tudtam titkon:

rab vagyok s bolond.

Rabja vagyok önmagamnak,

foglya pedig neked,

mert nem szerettelek

de kellettél nekem.

Nem látod, hogy folyton szánlak

s egy percet adok alamizsnának,

de azt a csontot ne ereszd el!

Őrizd varázsszerekkel:

bájjal, mágiával,

ragad magadhoz a percet,

amit holnap már sehol se lelhetsz.

Az a perc lesz az életed,

amit együtt töltünk

de csak te élvezed,

szívod magadba, mint szúnyog a véremet.

És ekkor én már szótlanul

ízelgetlek sótlanul,

az Úr nem egyesít,

mert az illatod már nem lelkesít

s hallgatom, ahogy messze sírsz,

mert nem leszek veled,

de az az átkozott lelkiismeret!

Talán visszajövök egy köszönömre,

hogy bemutattál az örömöknek,

de átkozlak,

hogy elvesztek reményeink:

nekem perceim, neked éveid.

VÖLGYI ANNA

Szürke hétköznapok

Ha szavakba tudnám önteni kusza gondolatom kószáló hordáit, ó uram segítsd a világot, hisz annál nagyobb veszedelem kevésbé érheti e balga népet, hogy megtudja, mik is az ő gondolatik valójában.Megláttam őt. Mintha egy búra vette volna körül, egy különös ragyogás, ami az arcán tükröződő méla fintorból indult. Úgy festett, mint aki épp a világot váltja meg fejben, vagy csak a himnuszt szavalja visszafelé. Komikusnak tűnt ez az arc, a menza kopott kövén álldogáló szöszke fiún, zsebre tett kézzel állt és fixírozta a sárga falat, amin okkal, ok nélkül egy függöny lógott, ki tudja mióta, hogy eltakarja azt az ajtónyílást, ahol a konyhás nénik néha kivergődnek a pult mögül. Megindult a sor, megtört a varázs. Ő visszazökkent, kicsit unott, talán tétova tekintettel körbenézett – hová kerültem? Aztán vidáman válaszolt a haverjának, akit csak most fedezett fel valahol maga körül, és magyarázott valamiről. Elfordítottam a tekintetem. Visszazökkentem a beszélgetésünkbe, négyen, a sor elején. Írunk törin, nem azt mondta jövő héten, biztos vagy benne, persze, tanultál, szerinted? Hagyjuk. Előrébb álltunk, mint ők, hamarabb vettük el azt a megmagyarázhatatlan színű tálcát, ami úton-módon minden menzán ugyanúgy festett, megrázóan szürkén. Lehet, hogy ezt az árnyalatot külön az iskoláknak találták ki. Bár ez lényegtelen, ha hupilila lett is volna az a tálca, nem változtatott volna semmin.Szerettem a menzát, tálcák ide vagy oda. Egy rövid időre elszabadultunk a tantermek fülledt, koncentrációtól terhes levegőjétől, hogy beszaladhassunk ebbe a párás katlanba és élvezhessük egymás társaságát. És megtárgyaljuk, minek milyen íze van. Tökfőzelék, fasírttal. Savanyú, de jobb, mint a semmi. Tálcával a kezemben követem a többieket, akik csodával határos módon találtak ülőhelyet, egymás mellett többet is. Elhaladok mellette. Felhangzik egy barátságos hello, egy mosollyal körítve, és szinte automatikusan felel rá a másik, szia. Mintha a világ megállt volna egy nanoszekundum erejéig, a szemünk összeakadt… aztán, mintha egy zavart belső erő kényszerítene, örömmámorban elballagok a többiekhez (gimnazista nem szökdécsel, nem mellesleg kiöntené a főzelékét) és lerogyok egy szabad helyre, és segítek kifejteni egy elméletet a fasírt eredetéről.

TAKÁCS FRUZSINA

Tolnai Lajos Gimnázium, Gyönk

Lemosnám a tegnapot

Már nincs mit várnom az eljövendő mától,
Egész lényem bűzlik a tegnap mocskától.
Nem érzem ereimben az igaz életet,
A dús és tápláló záporát szívemnek.
A csók, mit adtál megfertőzi testemet,
Akár a halovány férgek a rothadó tetemet.

Egy átkozott férfi, kit a nő bűnbe csalt,
A vágy tüzének lángja szívébe mart.
Hiába az őszinte szó, mit kedvesénél hagyott,
A szél minden ígéretet könnyedén felkapott,
Átadva azt egy újabb pár ajkára.
Hol van az emberi méltóság határa?!

Itt már nem ragyog az elme

A mag, melyben vagy
Már eleve létezésétől rohad.
S igaz különb vagy egy állatnál,
Hisz mely más faj játéka még a halál?
Ki más is lehetnél, mint a Föld gyermeke,
Kit egyszer majd elmos a szenny tengere?

Víz a mederben? Felhő az égen?
Már semmi sem lesz úgy, mint régen.
S a sok mészáros között
Nehéz lesz megtalálni a dögöt.

A tüdő, mi egykor magába szívta a levegőt,
Most elveszi másoktól az éltető erőt.
A pusztuláson kívül nincs más, mi éltetne.

Az ember a világot könyörtelenül kivégezte.

Szelíd szívdobbanás

A lüktetés, mit érzel,
Ahogy szemébe nézel…

A csókok homályosuló nyoma
S az érintések ezerarcú ostroma
Marad az emlékek otthona.

A mosoly, mely arcára ül,
Ahogy a szív megenyhül…

S az íze a szádban
A hajnali órákban
Pihen csöndesen az ágyban.

A hang, mely selymesen ringat,
Ahogy újabb csókra bíztat…

HÉJAS TÍMEA GERDA

Tolnai Lajos Gimnázium, Gyönk

Ma is álmatlanul fekszem az ágyamban, mert csak Ő jár az eszemben. Az, aki szépen lassan az egész szívemet, lényemet elvette, de lehet, én adtam neki.

Hallom az óra kattogását, érzem, hogy telnek a percek, lassan pirkad, de nem tudok aludni. Álmatlanul forgolódom. Az óra kattog, és Ő jut eszembe, mikor a szobámban fekszünk, és kérdezi: „Mi ez a zaj?” Erre csak azt mondom: „Csak az óra kattog.” Közben már szedem is ki az elemeket, azért, hogy a kedvére tegyek. Végre kicsit elszenderedek, aztán felriadok, majd újra elalszom. Álmodok, vele álmodok. Álmomban csak egy szokványos nap van. Rajtunk kívül mások is vannak, de én csak Őt látom, azt várom, mikor ajándékoz meg egy mosollyal. Felébredek. Gyorsan lehunyom a szememet addig, míg kába vagyok, hátha újra álmodhatok, hátha újra láthatom Őt, legalább az álmaimban. Újra felébredek, és próbálok még az álmomban élni egy picit. Álmomban megmondtam neki, hogy szeretem. Ő csak gyengéden átölelt, mert tudja, nem sok ember halotta ezt a számból. Csörög az ébresztő. Nem akarok felkelni, álmodni akarok, az nem fáj.

Bejön az öcsikém a szobámba, és figyelmeztet, hogy fel kell keljek, mert elkések a munkából. Nehezen kikászálódom az ágyból. A reggel rutinszerűen teszem a dolgom, eszek egy kicsit, mert korog a hasam, de igazából nem kívánom az ételt. A munka jó főleg akkor, ha nehéz és folyamatos, legalább nem gondolok rá. Ebédre sem megy le sok falat a torkomon, egyszerűen nem vagyok éhes. Eltöltöm az időt, olvasok. Erről is Ő jut eszembe, mert valahogy az egész történet jellemző ránk. Persze ez egyáltalán nem igaz, csak én érzem így.

Megint itt az este, és nem tudok aludni. Jár az agyam, próbálja feldolgozni azt a sok érzelmet, ami bennem dúl. Mikor először láttam, még egy kicsit fiatal volt hozzám képest. Köztudott, hogy a fiúk később érnek, de már akkor is figyeltem. Láttam, ahogy cseperedik, láttam, hogy lesz fülig szerelmes egy olyan lányba, aki sosem szerette Őt, úgy, mint én. De Ő nem vett észre, meg se látott, én pedig nem próbáltam észrevehetővé tenni magam. De nekem már akkor fájdalmat okozott, a tudta nélkül. Fájt, hogy mást ölel, mást szeret, és keresztülnéz rajtam, mintha nem is léteznék.

Éldegéltünk egymás mellett, mint két idegen. Összetörték a szívét, és ezt nem a legjobb módokon vezette le. Közben éltem a kis egyszerű, szokványos életem. Jó volt ez így, messziről szeretni valakit a tudta nélkül.

Aztán jött a következő lány, és közben észrevett engem is. Felnőtt, igazi macsó lett, tipikusan az én zsánerem. Megnőtt, megizmosodott, és olyan erős és férfias lett. Észrevett, és elkezdett megismerni, megismerni sokkal jobban, mint általában az emberek szoktak. Kíváncsi volt rám, többet akart belőlem.

Közel férkőzött a törékeny szívemhez, a tudta nélkül. Közben én is jobban megismertem, és azok a dolgok, amiket eddig csak sejtettem, most beigazolódtak. Közel engedett magához, és jó volt a közelsége. Ő szándékosan akart hozzám közel kerülni, olyan közel, mint előtte senki. Hamarabb sikerült, mint azt Ő remélte volna. Valószínű sosem jött rá, és most már nem is fog.

Egy gyönyörű nyári holdfényes estén történt az első csók, amit utána sok másik követett. Nem tudtam, nem tehettem mást, be kellett vallanom, szeretem. Ő sokszor mondta: Szeret, de tudom, számára csak egy vagyok a sok közül. Talán most szeret, és azt mondja, hogy én vagyok számára az első, de vajon meddig? Mikor megun, félredob ugyanúgy, ahogy előtte tette! Ezért inkább tovább se megyek, és azt mondom: „Állj, inkább meg se próbáljuk.” Ő azt mondja, hogy megérti ezt az egészet, de tudom, hogy nem érti, és azt gondolja, ez az egész hülyeség. Ennek ellenére tudom, így jobb lesz.

De most álmatlanul fekszem, a szívem eltűnt, jéggé fagyott, nem találja a helyét. Megint pirkad, lassan talán elnyom az álom. Álmosan ébredek, zúg a fejem, égnek a szemeim a kialvatlanságtól. Megint bekapok néhány falatot, legalább legyen valami a hasamban. Kezdődik a napi rutin. Körülöttem nem értik az emberek, mi van velem. Senki sem jön rá arra, min megyek keresztül. Ez mindig is így volt, mindig könnyen el tudják nekem mondani az emberek a problémáikat, közben senki nem jön rá, hogy nekem is fáj a szívem.

A napok telnek, az emlékek halványulnak, de vannak dolgok, amik megmaradnak, ilyen az órakattogás is. A szívem kezd megerősödve a helyére állni. Jönnek az új napok, új kihívásokkal, és újra észreveszem, nem csak én élek fájó szívvel. Újra megtalálnak az emberek, és elmondják a problémáikat. Meghallgatom őket, tanácsolom őket, és boldogabban mennek tovább. Tudom, hogy sohasem felejtem el Őt, a szívemben marad, de ha rá gondolok, hárommal többet ver a szívem, legalábbis még egy ideig.

De azt is tudom, hogy egyszer majd lesz valaki, akit még ennél a mély, hűséges szeretettnél is jobban tudok majd szeretni, és Ő is engem. De addig is megtalálom minden napnak a maga örömét, szépségét, vigaszát, békéjét. Boldogan élek, mert tudom, szép az élet, ha az érem jó oldalát nézem.

Gyönyörű holdfényes őszi este van. Szeretem, mikor beragyogja az eget, minden olyan békés lesz tőle. Még a piszkos utcák is szebbnek tűnnek ettől a bájos fehér fénytől. Emlékszem gyermekkoromban, mikor a csillaghullást néztük teliholdkor, és ha a teliholdra gondolok, Ő is mindig eszembe jut. Igaz, hogy már régen volt az a nyár, azóta olyan sok minden történt.

Lófrálok még egy kicsit az utcákon, jól esik egy kis séta az egésznapi ülés után. Szeretem a munkámat, megtaláltam benne önmagam. A kezembe nyomnak egy szórólapot, egy gyönyörű báli ruha van a képen egy székre terítve. Bál lesz, álarcos bál, minden városban lakó fiatalt és időst hívnak, belépés kizárólag álarcban. A jegy ingyenes, ha előre lefoglalod. Rég voltam már bálban, hiányzik a tánc. Lehet, hogy elmegyek, nem árt egy kis kikapcsolódás, úgysem ismer meg senki, hiszen álarcos bál lesz. Haza érek kis lakásomba, épp hogy belépek, csengetnek. Felkapom a kapu telefont:

Tessék!
Jó estét kívánok, megérkezett a pizzája, beenged?
Persze máris nyitom, 3. emelet, a folyosó végén.

El is felejtettem, hogy rendeltem pizzát, mikor elindultam hazafelé. Kifizetem, a számla mellé kapok ismét egy szórólapot. Ezen nem báli ruha van, hanem egy gyönyörű álarc. Elkezdek enni, most jövök rá mennyire éhes voltam, közben bekapcsolok zenét a gépemen. Holnap jön hozzám az öcsikém, aki már nem is olyan kicsi, rajta veszem észre, milyen gyorsan telik az idő. Befekszem a kádba, átgondolom a nap eseményeit. Kicsit elbóbiskoltam, felveszem a pizsamámat. Gyors megnézem az e-mailjeimet. Munka, munka, az öcsém lemondja a holnapot, munka, munka, anyu írt, menjek át holnap ebédre, munka, valami hülyereklám. Már épp rá kattintottam a törlés gombra, mikor eljutott az agyamig, ez megint a bált hirdette, gyors visszakeresem a kukában, a levéllel együtt rögtön küldték a helyfoglalási linket, megnyitom, csak úgy kíváncsiságból.

Rizsa, rizsa, feltűnik a dátum, holnap este lesz. Végül is nem lesz programom, észre sem veszem, és már ki is töltöm. Kinyomtatom a tiszteletjegyemet, aztán, ha mégsem megyek, nem történik semmi. Lefekszem aludni, nem kell sok idő, szinte rögtön mélyálomba zuhanok, nem csoda, hosszú volt ez a hét.

Minden olyan nyugodt, minden a helyén van. Gyerekek futkároznak körülöttem, tudom, hogy az én gyermekeim. Valaki melegen fogja a kezemet. Az álomnak vége szakad, egy másikba csap át. Gyönyörű ruha van rajtam, körülöttem sokan vannak, de valahogy mégis mintha csak kettesben lennék valakivel, táncolunk, nem ismerem, de mégis mintha összetartoznánk, ahogy hozzám ér a keze olyan, mintha ugyanaz a kéz lenne, mint aki az előző álmomban fogta a kezemet. Az álmok véget érnek, és csak egyszerűen mélyen alszom. Homályos emlékekkel ébredek, korog a hasam, rápillantok az órára: tíz óra múlott pár perccel, jól elaludtam. Kikászálódok az ágyból, felöltözöm, a hűtőben nincs semmi étel. Elindulok enni valamit, besétálok a belvárosba, megállok egy gyorsbüfénél, kérek valamit. Leülök a parkba, szépen lassan elkezdek enni, közben nézem a fákat, a kék eget, a hulló faleveleket. Szép lassan elfogy az ételem. Elindulok hazafelé, megakad a szemem egy kirakaton, egy nő az ablakban van, és egy babán egy gyönyörű éj kék ruhát igazgat. Nem bírok másra nézni, nem bírom levenni a szemem a ruháról. A lábaim maguktól elkezdenek bevinni a boltba.

Jó napot, miben segíthetek? - kérdezi kedvesen az eladó.
Azt a ruhát szeretném megnézni. – mondom esetlenül.

A kirakatra mutatok, az eladó csak elmosolyodik. Visszamászik a kirakatablakba, leveszi a ruhát, odahozza, és közben magyaráz:

Igazán szép darab, egyedi készítésű. Biztos voltam benne hogy ma valaki elviszi. Azt azért nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan. – kedvesen kacarászik közben. - Magára tökéletes lesz.

Csak állok és nézem a ruhát elbűvölten, elkezdem lecipzárazni a kabátom, és halkan megkérdezem:

Megpróbálhatom?
Persze ez csak természetes, ezért hoztam ide, – majd ismét kedvesen elmosolyodik.

Betessékel egy tágas öltöző fülkébe. Ledobálom a ruháimat, a hölgy segít felvenni a ruhát. Tökéletesen passzol mindenhol, mintha az én méreteim alapján készítetek volna, forgok benne egy párat és hatalmas mosoly terül szét az arcomon.

Most jut eszembe, a ruhához jár mindenféle extra - mondja az eladó – van hozzávaló egyedi hajdísz, ékszer, és egy álarc, bár nem teljesen értem minek – a végét már szinte csak úgy magának mondta.
Megveszem – Nem tudtam mást tenni, ez a ruha nekem készült.

Kifizettem, hatalmas mosollyal lépek ki a bolt ajtaján. Útközben beugrok a fodrászomhoz, nem árt már egy új frizura.

Mikor hazaérek, mintha kicseréltek volna. Teljesen megújulva, feltöltődve ülök le az ágyam szélére, felhajtom a laptopomat. Önnek két új üzenete van, írja ki egyből a monitor. Rákattintok az elsőre, anyum írt, visszamondja a meghívást, mert közbejött nekik valami. A másikban pedig ez áll: „Jelentkezését örömmel fogadtuk, szeretettel várjuk önt, álarcban este hat órakor a megadott címen.” Hirtelen azt sem tudom mi ez. Aztán elkezd derengeni, a bál, de hát nincs is ruhám, ekkor ráébredek, egy napja sincs annak, hogy vettem egy ruhát amihez „véletlenül” van egy gyönyörű álarc is.

Felugrok az ágyról, ránézek az órára, négy óra van. Simán el tudok még készülni. Készítek magamnak egy forró fürdőt, feltűzöm a hajam, nehogy vizes legyen. Kikészítem a ruhám, a cipőm. Fogat mosok, felöltözöm, leengedem a hajam, összerakom a táskámat, igaz hogy álarcosbál, de azért egy kis smink belefér, hívok egy taxit. Kezembe veszem a maszkom, belenézek a tükörbe. Nem hiszek annak, amit látok, egy gyönyörű, kiegyensúlyozót, magabiztos fiatal nőt látok. Látom az ablakból, megérkezett a taxim, belebújok a cipőmbe.

Mielőtt megérkeznénk, felveszem a maszkom, belenézek a visszapillantó tükörbe, gyönyörűen kihangsúlyozza a szemeimet. Kifizetem a taxist, nyitom az ajtót és egy kéz nyúl felém, hogy kisegítsen. Kedvesen rám mosolyog, visszamosolygok, és megköszönöm a segítséget, és magabiztosan elindulok befelé. Lágy zene szűrődik ki a teremből, sok-sok szebbnél szebb álarcos alak, mindenfelé a zene ritmusára ring, mintha ez lenne az élet értelme. Nem kell petrezselymet árulnom, hamar meghajol valaki előttem, és táncba hív. Kézről kézre adnak a párjaim, senki sem volt eddig ismerős, pedig nem túl nagy ez a város. Vége a táncnak, egy kis szünet következik, amit nem is bánok, mert már nagyon szomjazom. Kérek egy kis frissítőt, mire megiszom, már kezdődik is a következő forduló. Partnerre az előzőkhöz hasonlóan nem kell várjak, de ez most kicsit más, ahogy megfogja a kezem, mintha már éreztem volna a keze érintését, hirtelen jön a felismerés.

Ő az, semmi kétség, a haja a szemei még most is olyan elbűvölők, mint voltak, de nem mozdul meg bennem semmi. Olyan közömbösen táncolok vele tovább, mint előtte az összes többivel. Incselkedik velem, próbál elcsábítani, fogalma sincs ki vagyok, de nem veszek fel semmit abból, amit mond, megmaradok közömbös, egyáltalán nem hatnak rám a bókjai, most tudatosul bennem, hogy már réges-régen túl vagyok rajta, csak féltem elengedni. Vége a dalnak, keres magának a teremben egy másik csinos lányt, akit talán sikerül majd elcsábítania, közben engem is felkérnek egy újabb táncra. Ahogy forgatnak, táncolok, egyre jobban felszabadulok, úgy érzem megérkeztem, megnyugodtam, újra önmagam lehetek. Hiába voltak Ő utána kapcsolataim, mégis megmaradt bennem egy varrat, ami nem teljesen forrt össze, de most a heg is teljesen elhalványult. Újabb és újabb tánc, és észre sem vesszem, hogy folyamatosan mosolygok.

Újabb felkérésem érkezik, elfogadom. Táncolunk, táncolunk és egyre inkább olyan érzésem van, ez már megtörtént. A többi pár elhalványul, csak Mi létezünk, mintha álmomban ezt már átéltem volna. A zenekar új dalba kezd, de Mi nem engedjük egymást, tovább táncolunk ketten, hiába akarna új partner jönni. Nem beszélünk, csak nézünk egymás szemébe, és látjuk a másikat, szavak nélkül beszélünk egymással. Olyan az egész, mintha nem két külön ember lennénk, hanem egy, mintha nem létezne többé a te és az én, csak a Mi. Nem ismerem, nem tudom hogy, ki, milyen hibái vannak, de tudom ez nem csak az este varázsa, és érzem, lesz folytatás. Az, hogy a folytatás mennyire lesz rögös, kanyargós, mennyi vitánk lesz, nem tudom. De azt igen, ha akarjuk, megoldjuk, csak vigyáznunk kell arra, hogy megmaradjon a Mi. Ehhez ketten kellünk, mert a dolgok lefolyása rajtunk múlik. Mindig van lehetőségünk eldönteni, hogy képesek vagyunk-e megalázkodni, elismerni a hibáinkat, vagy gőgösen menni tovább csak a másik hibáit látva, elfeledve azt, nem te és én van, hanem a Mi.

FINTA KLÁRA ENIKŐ (Kolozsvár /Erdély/Románia)

Pitypang

Reflektor

SZALAI BOGLÁRKA VALENTINA (Budapest)

KALI ANNA (VII., Marosludas /Erdély /Románia; felkészítő : Dudás Adél)

Az ajándék

Schneider Lili

PUY ZSÓFIA (4., Szentendre)

KORODI SZILVIA (Mikóújfalu, Erdély, Románia)

RÓZSA ANDREA

SAMU ADRIENN (Badacsonytomaj)

NAGY ÁGOSTON (17 éves, Vilonya)

Préda Rita (Mikóújfalu, Erdély, Románia)

SZASZÁK LUCA

VÁRNAI MÁTÉ (Belecska)

Csak egy napot

Sóti Ármin

A Farkasréti Általános Iskola (Budapest) 4.a

osztályos tanulóinak tavaszköszöntő versei

Szuromi Marcell versei

BARANYAI MARCELL (10.évf., Zalaegerszeg)

Fényképek

KISS BERNADETT (Barót / Erdély / Románia)

Varga Boglárka ( 7.osztályos, Penészlek)

Horváth József (Penészlek)

MOLNÁR PETRA

BALOGH DÓRA (12.b., Encsencs, / felkészítő nevelő:Tanyik Józsefné)

Mixtai Márta

CSIPKÉS BERNADETT (Vác)

Álmok

CURUT LUCIA (Sepsibükszád / Románia)

Összetartozunk

Második esély

PAÁL ZOLTÁN (Kisvárda)

Ó nagy Messenger

Szürke hétköznapok

ÍRÓ/DEÁK irodalmi pályázat - OLVASÓI SZAVAZAT

Cégek, vállalkozások figyelmébe!